Bezúgás (archív 2004)

Ötödik osztályban az első óránk magyar óra volt. Sosem felejtem el.

Bejött Kiss Lajos a magyartanár, üres kezekkel. Semmi napló, semmi aktatáska. Csak a szürke öltönye és magabiztos mosolya. Magas, erős férfiember volt. Félelmetesen erős volt a nézése. Fél évszázad tekintett le ránk.



Kezeit állandóan dörzsölte, mintha kezet mosna. Csak csendben nézett bennünket a katedra mellől, sejtelmesen mosolyogva, hogy csak a hideg rázott minket. Egyszer csak rámutat az első padban ülő diákra, és azt mondta: „zúgja a magyar ábécét!


- á, bé, cé, ööööö…- nem tudta tovább. Majd a mellette levőre mutatott: -Zúgja a magyar ábécét!

- á, bé, cé, dé, ef… – dettó. Nem tudta. Így jött a harmadik, a negyedik, a húszadik, a harminchatodik. Senki nem tudta. Senki nem tudta elmondani a magyar ábécét. Sem a rossz tanuló, sem a legjobb. Szégyenben telt el az óra. Az a nagy önteltség, hogy mi már ötödikesek vagyunk, miszlikbe ment. Senkivé váltunk egy óra alatt. Azzal eresztett szünetre minket, hogy jövő órára mindenki hússzor leírja a teljes magyar ábécét.

Tésztaszelet! Gondolhatnátok.

Móricka is így képzelte.

Szépen hazamentünk, és nyelvtankönyvből, szótárakból kikerestük az ábécét, böcsülettel hússzor le is írtuk, abban hiba nem volt. Csakhogy egyikünk sem írta le a teljes magyar ábécét. Kiss Lajos csak magabiztosan, mosolyogva nézte át a füzeteket, mindegyikre azt mondván, hogy: „az ön ábécéje nem teljes.”

Felírta a táblára a teljes magyar ábécét. Csak ültünk, megmerevedve. Mintha látomást láttunk volna. Egyből lehullt a lepel. Mint egy kellemes dallam állott előttünk a teljes magyar ábécé. Ott volt bennünk, mióta a világ, mégsem láttuk. Nem értettük.

Megéreztük, hogy mostantól megváltozik az életünk. Eddig mentünk egy irányba, ezentúl elindulunk egy más irányba. Olyan volt életünkben a magyar ábécé megismerése, mint amikor egy ember egy útkereszteződéshez ér és a táblák határozottan ide, vagy oda irányítják. Hiába indulsz egy irányba, ha teljesen máshova akarsz érni. Megértettük, hogy nekünk el kell indulni egy irányba, és meg volt mutatva az irány is.

Osztálytársaim mind nagy emberek lettek. Mérnökök, vállalkozók. Van köztük tudós is, híres politikus is. Egyetemi tanár is vagy három. Pap is. Én csak a harmadik tanuló voltam. Hátulról. De azért belőlem is lett valami. Szeretem a munkámat, és jól érzem magam, mint magyar. Magyartanáromnak is köszönhetem ezt.

Mikor lebetegedett, meglátogattam. Felkerestem otthonában. A gázművek udvarán egy raktárban volt az ágya. Mellette egy asztal. Villany nem volt a szobában. Mikor meglátott, nem állt neki filozofálni, hogy milyen fontos a magyar nyelv, hanem nyakon csípett, seggbe rúgott és kizavart a szobából: -Maga miért nincs most iskolában? Menjen tanulni haszontalan kölyök, mert utcaseprő lesz magából!

Tudom, hogy szeretetből tette, nem akarta megsajnáltatni magát. De nem is sajnáltam. Előttem úgy állt, mint Dávid a parittyájával, aki bármekkora óriást le tud győzni. És le is győzte. Legyőzte bennünk a beolvadás, árulás hajlamát.

Azóta sokszor elgondoltam, mi tartotta benne a hitet abban a fűtetlen szobában? Senki sem látogatta. Nem került bele a nagyok könyvébe. Vállalta a névtelenséget, szegénységet. Miért? Miért nem tépte a haját, hogy így nem érdemes magyarnak lenni?

Mitől van nekünk jogunk ezerszer kevesebb áldozatért többet igényelni?

Bárcsak átéltétek volna azt a seggberúgást.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése