Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Beértek a csodabogarak

Ilyenkor ősszel, mintha beérnének dolgok. Főképpen az értelmiségi körökben. Hogy miért főképpen az értelmiségi körökben? Talán azért, mert annyi egyetem után beléjük állt a nyári vakációzás, hogy aztán ősztől éhesen a tudásnak essenek. Mert most mintha kiegyeztek volna, megint elkezdtek ilyen csodabogarakat felhozni mintaképeknek.
Mint nem értelmiségi ezeken a dolgokon én is átmentem. Igaz, nem rendszeresen ősszel, hanem amikor az alkalom adta. Mikor beleütköztem az ilyen mintakép alapanyagnak szolgáló csodabogarakba. De néhány ilyen félreértelmezett csodabogár kiheverése után, azért csak elkezdtem gondolkodni és bizonyos közös vonásokat fedeztem fel bennük, amitől ezek a csodabogarak úgy látszanak, mint valami hihetetlen, csodálatos, bámulatba ejtő szent emberek, kiket mindenképpen követni kel. Minimum ájtatosan csodálkozni rajta. Hogy az önnön becsülésünk alávalóságát ezennel magunkkal lerendezzük. De valójában nem rendezzük. Legalábbis én ezúton nem tudtam lerendezni alávalóságomat. Azt az emberi nyomorúságos állapotot, amiről a hívő ember beszél.
Olyan ez a csodabogár imádat, mint amikor anyósom kiszemel magának egy orvos házaspárt és elkezdi ecsetelni, hogy milyen jól élnek, mindenük megvan, a zúr gyermekei is mellé, milyen tökéletes a házasságuk, az életük és sorolja fáradhatatlanul, hogy milyen jók. Az ilyenről ha írásos önvallomást is hoz a kiszemelt orvos saját kezű aláírásával, hogy esetleg az a jómód nem éppen a zúrgyermekség által lett, akkor sem tágítana a csodálattól. Ilyenre mondják, hogy ha neki ez pozitív benyomást ad és ezzel szenvedi el a holnapi napot is, akkor hagyni kell a hitében. Lehet benne valami, csak az a baj, hogy a csodabogár orvostól nem látja a saját csodabogarait. Az orvos árnyékában az övéi pincebogarak. Más szóval a saját pincebogarai nem elég az életéhez, kellenek neki az illúziók. És illúziónistákkal tele van a világtérkép.
Még azzal a rizikóval is, hogy elkeseredettnek lehet engem jellemezni, és félre lehet érteni a következő véleményezésemet, meg kell tegyem. Magamért, nem az érzékeny lelkű olvasóim érdekében.
Mert mint írtam volt a bekezdésben, itt az ősz és beértek a csodabogarak. Terítékre került műveltebb oldalakon ez a Patch Adam orvos bácsi.
Tudom, tudom, mindent szétmocskolok, amihez érek. De nem erről van szó. Az orvos karrierjét nem vitatom, ha jól végezte munkáját, biztos megkapta azt a hasznot, amit remélt. Amit vállalt, azt élte, ehhez nem találok semmiféle hozzáfűzni valót. Az sem érdekel, hogy fél haja kék, bohókás ruházatot visel és hippi stílusban adja elő magát. Privát baja.
Engem ez az anyósos hozzáállás zavar, megmondom őszintén. Befixírozza egy pár ilyen gondolkodó, kik végül magukból keveset adnak, mind ilyen „nagyok” árnyékában bólogatnak, mai trend szerint merítve a világ összes vallásaiból, csak annyi, hogy nem Jim Morrisonra bólogatnak, hanem Buddhára vagy mittom miféle indiai bölcsre.
Én a barom meg mindig utána járok. Türelmesen, halvány izgalommal keresem a „bréjking nyúz” mögött a csodát és nem találom csak a szemfényvesztés örökre befuttatott cseleit.
Mert a tízen valahány perces szpíccsből az első tíz perc azzal telik el ennek a Patch Adamnak, hogy áradozik arról, miként járt ő be negyven országot. Ezek mind ezzel kezdik, hogy ők mennyire híresek. És kivétel nélkül mindegyik ezzel kezdi. Ezt én nem értem. Kit érdekel? Vagy kihez szól, mikor ezekkel kezdi? S akkor jön a mesével, hogy nem vettek el pénzt a betegtől, hogy az orvos és takarító ugyanazon fizetésért mondtak le a magán életükről, ott élve gyakorlatilag a kórházban, együtt sírtak és nevettek a betegekkel, mert ott sem gyógyszerre, sem semmire nem volt szükség, csak szeretetre.
És akkor jön az ömlengés, hogy íme a példakép. De hol itt a példakép? Mi is igazán az, amit követni lehetne? Hogy munkánkat örömmel végezzük? Miért, ki nem végzi úgy? Hogy lemondunk a munkánk érdekében a magán életünkről? Ki nem teszi, ki dolgozik? De ugyanakkor ez a hinduista-pista társaság az aki fetreng, amikor az ember kénytelen reggeltől estig dolgoznia, hogy családja békéjét és jólétét biztosítsa, hogy minek annyi munka, hisz semmit sem viszünk a mennybe?
Ja, ez az anyósos szindróma, hogy annak a munkája szentebb, és hasznosabb és követhetőbb, hisz egész nap csak mosolyognia kell. (De vajon ha nem mosolyog egész nap, kirúgják?)
Nem. Számomra az nem példakép, hogy valaki létrehoz egy rendszert, ahol az emberek éhbérért rabszolgálnak egy eszméért. Az elképzelhető, hogy egy nagyon vékony sávot be tud fedni ez a mosolygós kórház az életúnt depressziósok körében, de hogy vesét műteni nem lehet öleléssel és vigasztalással, az biztos. Ezt én láttam. És nem vállalhatja át a Föld lakossága ezt az úgynevezett örök samaritánizmust.
Nem azzal van baj, hogy az ember a munkájáért megkapja a méltó bérét. Ez a követnivaló. Nem az, hogy ha a világ tele van rohadt emberekkel, akkor mi odatartjuk nekik a fejünket levágatás végett. Mert jó az az elképzelés, hogy van szociális biztosítás. Hogy a pénzalapot banditák kezelik és nem oda jut ahova kell, hát tessék azért agitálni, hogy ezeket az embereket eltávolítsuk a helyükről. De nem, ehelyett elkezdünk magunkba fordulni és elkezdjük magunkban keresni a hibát, hogy biztos azért gonosz a világ, mert én nem vagyok kibékülve.
Ez, ha fáj is, de sajnos a tanult embereknél is nem más, mint butaság, hülyeség jele.
Ismétlem, ez a Patch Adam éljen tőlem boldogan, és utazzon még negyven országba.
Én tovább keresem azt a példaképet, aki ebben a mai rendszerben tisztességesen megél, a tudása, a keze munkája, tehetsége révén és nem valamiféle csudálatos hókusz-pókusz kitaláció révén.
Hogy a vesét is megműthessük, ha kell.