Ilyenkor
ősszel, mintha beérnének dolgok. Főképpen az értelmiségi
körökben. Hogy miért főképpen az értelmiségi körökben? Talán
azért, mert annyi egyetem után beléjük állt a nyári vakációzás,
hogy aztán ősztől éhesen a tudásnak essenek. Mert most mintha
kiegyeztek volna, megint elkezdtek ilyen csodabogarakat felhozni
mintaképeknek.
Mint
nem értelmiségi ezeken a dolgokon én is átmentem. Igaz, nem
rendszeresen ősszel, hanem amikor az alkalom adta. Mikor
beleütköztem az ilyen mintakép alapanyagnak szolgáló
csodabogarakba. De néhány ilyen félreértelmezett csodabogár
kiheverése után, azért csak elkezdtem gondolkodni és bizonyos
közös vonásokat fedeztem fel bennük, amitől ezek a csodabogarak
úgy látszanak, mint valami hihetetlen, csodálatos, bámulatba ejtő
szent emberek, kiket mindenképpen követni kel. Minimum ájtatosan
csodálkozni rajta. Hogy az önnön becsülésünk alávalóságát
ezennel magunkkal lerendezzük. De valójában nem rendezzük.
Legalábbis én ezúton nem tudtam lerendezni alávalóságomat. Azt
az emberi nyomorúságos állapotot, amiről a hívő ember beszél.
Olyan
ez a csodabogár imádat, mint amikor anyósom kiszemel magának egy
orvos házaspárt és elkezdi ecsetelni, hogy milyen jól élnek,
mindenük megvan, a zúr gyermekei is mellé, milyen tökéletes a
házasságuk, az életük és sorolja fáradhatatlanul, hogy milyen
jók. Az ilyenről ha írásos önvallomást is hoz a kiszemelt orvos
saját kezű aláírásával, hogy esetleg az a jómód nem éppen a
zúrgyermekség által lett, akkor sem tágítana a csodálattól.
Ilyenre mondják, hogy ha neki ez pozitív benyomást ad és ezzel
szenvedi el a holnapi napot is, akkor hagyni kell a hitében. Lehet
benne valami, csak az a baj, hogy a csodabogár orvostól nem látja
a saját csodabogarait. Az orvos árnyékában az övéi
pincebogarak. Más szóval a saját pincebogarai nem elég az
életéhez, kellenek neki az illúziók. És illúziónistákkal tele
van a világtérkép.
Még
azzal a rizikóval is, hogy elkeseredettnek lehet engem jellemezni,
és félre lehet érteni a következő véleményezésemet, meg kell
tegyem. Magamért, nem az érzékeny lelkű olvasóim érdekében.
Mert
mint írtam volt a bekezdésben, itt az ősz és beértek a
csodabogarak. Terítékre került műveltebb oldalakon ez a Patch
Adam orvos bácsi.
Tudom,
tudom, mindent szétmocskolok, amihez érek. De nem erről van szó.
Az orvos karrierjét nem vitatom, ha jól végezte munkáját, biztos
megkapta azt a hasznot, amit remélt. Amit vállalt, azt élte, ehhez
nem találok semmiféle hozzáfűzni valót. Az sem érdekel, hogy
fél haja kék, bohókás ruházatot visel és hippi stílusban adja
elő magát. Privát baja.
Engem
ez az anyósos hozzáállás zavar, megmondom őszintén. Befixírozza
egy pár ilyen gondolkodó, kik végül magukból keveset adnak, mind
ilyen „nagyok” árnyékában bólogatnak, mai trend szerint
merítve a világ összes vallásaiból, csak annyi, hogy nem Jim
Morrisonra bólogatnak, hanem Buddhára vagy mittom miféle indiai
bölcsre.
Én
a barom meg mindig utána járok. Türelmesen, halvány izgalommal
keresem a „bréjking nyúz” mögött a csodát és nem találom
csak a szemfényvesztés örökre befuttatott cseleit.
Mert
a tízen valahány perces szpíccsből az első tíz perc azzal telik
el ennek a Patch Adamnak, hogy áradozik arról, miként járt ő be
negyven országot. Ezek mind ezzel kezdik, hogy ők mennyire híresek.
És kivétel nélkül mindegyik ezzel kezdi. Ezt én nem értem. Kit
érdekel? Vagy kihez szól, mikor ezekkel kezdi? S akkor jön a
mesével, hogy nem vettek el pénzt a betegtől, hogy az orvos és
takarító ugyanazon fizetésért mondtak le a magán életükről,
ott élve gyakorlatilag a kórházban, együtt sírtak és nevettek a
betegekkel, mert ott sem gyógyszerre, sem semmire nem volt szükség,
csak szeretetre.
És
akkor jön az ömlengés, hogy íme a példakép. De hol itt a
példakép? Mi is igazán az, amit követni lehetne? Hogy munkánkat
örömmel végezzük? Miért, ki nem végzi úgy? Hogy lemondunk a
munkánk érdekében a magán életünkről? Ki nem teszi, ki
dolgozik? De ugyanakkor ez a hinduista-pista társaság az aki
fetreng, amikor az ember kénytelen reggeltől estig dolgoznia, hogy
családja békéjét és jólétét biztosítsa, hogy minek annyi
munka, hisz semmit sem viszünk a mennybe?
Ja,
ez az anyósos szindróma, hogy annak a munkája szentebb, és
hasznosabb és követhetőbb, hisz egész nap csak mosolyognia kell.
(De vajon ha nem mosolyog egész nap, kirúgják?)
Nem.
Számomra az nem példakép, hogy valaki létrehoz egy rendszert,
ahol az emberek éhbérért rabszolgálnak egy eszméért. Az
elképzelhető, hogy egy nagyon vékony sávot be tud fedni ez a
mosolygós kórház az életúnt depressziósok körében, de hogy
vesét műteni nem lehet öleléssel és vigasztalással, az biztos.
Ezt én láttam. És nem vállalhatja át a Föld lakossága ezt az
úgynevezett örök samaritánizmust.
Nem
azzal van baj, hogy az ember a munkájáért megkapja a méltó
bérét. Ez a követnivaló. Nem az, hogy ha a világ tele van rohadt
emberekkel, akkor mi odatartjuk nekik a fejünket levágatás végett.
Mert jó az az elképzelés, hogy van szociális biztosítás. Hogy a
pénzalapot banditák kezelik és nem oda jut ahova kell, hát tessék
azért agitálni, hogy ezeket az embereket eltávolítsuk a
helyükről. De nem, ehelyett elkezdünk magunkba fordulni és
elkezdjük magunkban keresni a hibát, hogy biztos azért gonosz a
világ, mert én nem vagyok kibékülve.
Ez,
ha fáj is, de sajnos a tanult embereknél is nem más, mint butaság,
hülyeség jele.
Ismétlem,
ez a Patch Adam éljen tőlem boldogan, és utazzon még negyven
országba.
Én
tovább keresem azt a példaképet, aki ebben a mai rendszerben
tisztességesen megél, a tudása, a keze munkája, tehetsége révén
és nem valamiféle csudálatos hókusz-pókusz kitaláció révén.
Hogy
a vesét is megműthessük, ha kell.