Ecsettel kent genetika

 

Bármit csinálunk, és bármit gondolunk, közben zajlik az élet.

Ha úgy is érzem, hogy megállt az idő, a történés nem pang.

A festékes boltban lakkot és végre ecseteket is vettem, mert mindig elfelejtem, hogy nincs több ecsetem, és mindenféle régi, megrakódott ecsetekkel bajlódok, ami még nem baj, de sötét pácban használt ecsetekkel nem lehet fehéret festeni. Bármennyire szeretném, bármennyire vagyok zöld, szivárványszínű vagy piros. S akkor most vettem nyolc ecsetet, kettőt-kettőt mindenféle méretben.

Valójában ezért nincs sosem ecsetem amikor kell, mert néhanapján megelégelve, hogy sosincs ecsetem, egyszerre veszek nyolcat és ez ad egy olyan biztonságérzetet, hogy fürdök ecsetekben.

Csakhogy az ecset is elfogy egyszer, mint az idő, észre sem veszem, csak akkor eszmélek fel, amikor már egy ecsetem sincs. És mondjuk sürgősen kéne.

A festékes boltban futólag láttam egy ismerőst, nálam legalább húsz évvel fiatalabbat, és azt hittem nem látok jól, vagy mást néztem annak az ismerősnek. Felfigyeltem rá, mert látom, hogy a genetika fittyet hányik a szemléletre, miszerint az emberi test egy gépezet, ami örökkétig regenerálja magát, ha hityimatyimókusosan (fizika illetve szám gyökerű tudományok igénybevételével) él az ember. A csávó szépen kerekedik, hajlik és tekintete szárad, noha szép szál legény volt, abból a szuperhős genetikájuból.

Egyrészt igazolás is számomra, hogy a rohadt nagy dagadt gecizmus nem karakter kérdése, mint ahogy általánosan így beszélnek a túlsúlyos emberekről, hogy rohadt nagy dagadt geci állat. Ezt úgy mondják az ilyen emberekre, mintha ezek az emberek karakterükből kifolyólag lettek undorítóak. Ilyen undorítóak.

Ezen látomásom is igazolja, hogy a külső nem karakter kérdése, hanem úgy is mondhatnám, mindenkire rájár a genetikai szekérrúd.

Mellesleg, láttam rémsovány embereket, akik életcélukká tűzték ki deszkavékonyságukat, mindenféle hityimatyimókus ezomazospiri szektás életmóddal, de sajnos karakterük azzal nem regenerálódott, ugyanolyan undokok maradtak, sőt, talán undokabbak, mert úgy tesznek, mintha megtalálták a fiatalság szérumot, holott szó sincs róla. Ők is száradnak, és negyven évesen már annyira sem képesek száraz deszkaként, mint az ötvenesen túli rémgeci undok dagadtak.

Mert tetszik vagy sem, mindenkire rájár a genetika szekérrúdja.

Nem kérek bocsánatot arra, ha esetleg nem fogalmazok politikailag korrektül.

A természet él. Megszületik, fejlődik, gyümölcsöt terem, aztán visszahajlik a földbe. Elég az élete. Szó szerint, lassú tűzön elég. Évről évre megtörténik ez életünkben, ha szerencsések vagyunk és van egy kertünk. Talán hússzor, harmincszor ezt megtapasztalhatjuk és láthatjuk, a természet mennyire alázatosan ég el mindannyiszor.

Mi meg spekulálunk, háha többet élünk, és minél többet spekulálunk, annál kevesebbet élünk, minél jobban élünk, annál nyomorúságosabb életünk.

Ez nem szemlélet kérdése, hanem rálátás kérdése.

Bármit csinálunk, utolér mindannyiunkat a genetika szekérrúdja.

Amint a karakterünkkel sem tudunk harcba szállni, úgy a genetikával sem. Minden megtörténik úgy, ahogy az be van kódolva.

A kérdés az, hogy ebben a rövid égési folyamatban én most hol vagyok földrajzilag?

Mint ebbe a földbe hullott mag (mint zsákból, hulladék módjára kirázott mag), megteszek mindent, hogy méltón égjek el?

Milyen kapcsolókat kell még kikapcsolnom, hogy hazaérjek mentálisan is?

Ez utóbbit már mindenki magára veheti.

„Folyt.köv.”

Kikapcsolva

 

Amint mondottam, gondolat világom úgy működik, mint egy számítógép: minden új infót bevisz a rendszerbe, feldolgozza azt, elemzi azt a sajátos vírusnézővel, majd ha érdemesnek, hasznosnak találja, beépíti a rendszerbe és frissíti vele a működést. A vetítés ezután már ezzel az infóval gazdagabban fog történni.... az újabb infóig.

Organikusan befolyásolható vagyok. Látszólag. Mert vannak alap dolgok a BIOS-ban, amiket nem lehet kicserélni. Az alap program nem cserélhető bennem, legfeljebb az appokat frissíteni, újakat feltenni.

Tegnap is jót beszélgettem a fiammal. Szerinte, ha már annyira nézem a csipkebokrokat meg tenger víz mozgásokat, hogy mit mond nekem az Úr, nem lehet, hogy ezek a sorozatosan kudarcba fulladt közösségi dolgaim is egy jel? Hogy nem ez az én utam?

De, mondtam, éppen ezen gondolkodtam. Puszta létem összeférhetetlen a közösségi eszmével. Alakítani akarom a közösséget, nem fogyasztani. A közösség meg egy fogyasztói klub, ahol az erősebb eszi a gyengébbet. Amint a maratonban az erős győzi le a gyengébbet. Nem együtt futnak a futás öröméért, hanem azért fut mindegyik sebesen, hogy legyőzze a nála lassúbbat.

Két hete gyakorlatilag nem létezem a bekapcsolt világban. Kikapcsoltam a szellemi buborékfelhőt. Irdatlan nagy a csend körülöttem. Mégsem hiányzanak azok az ingerek, amik a buborékfelhőbe kapcsolt világból jöttek elém.

A buborékfelhő olyan mint egy szivacs, a világ minden fájdalma, nyomora, félelme, gonoszsága és álöröme felszívódik, aztán szívószálon szívjuk magunkba a világkoktélt. Egy nedű, amivel nincs mit kezdjünk a felhő alatt.

Puzsér olyan mint egy vágó flex: nagy zajjal vágja a kemény vasat, a szikrákban távozó spanok pedig a Szentlélekkel átitatott kreatív gondolatok, próféciák.

Az emberi gondolkodás Istennel perlekedik, szélsőséges minden ízében, Puzsér durvasága ennek a teremtménye, az ellenszéruma, az antivírus.

Az álszentség, a sunyiság, a trógerség mértékéhez nőtte ki magát a Puzsér kurzus.

Ha az álszentség, a sunyiság és a trógerség az úgynevezett rátermettségi, talpraesettségi erkölcsmérce, akkor a puzséri kurzus, tanítás még a maga elesettségében is a Szent Lélek munkája. Úgy, ahogy a Szent Lélek mindig is elesett embereken át hozta közénk az Igét, úgy nincs semmi meglepő abban, hogy ilyen fura fazonok termelik az emberi lélek túléléséhez szükséges szérumot. Szérum, mely egyelőre csak kérdéseket vet fel, meg meri kérdőjelezni az álszentségbe, sunyiságba és trógerségbe vetett feltétlen hitet.

Az emberi faj lelkisége a fekete-fehérre butult. Tudni véli mi a jó és mi a rossz. A kettő közti lavírozás a mestermunka. A szürkeség a doktori csúcs. A Szent Langy.

A világon nemcsak a mi Puzsérunk gondolkodik így, biztos ennek a folyamatnak megvannak a minden népek Puzséra. Egy új gondolkodás, egy új megközelítés van megszületendőben, de egyelőre a Lélek kóstolgatja az ízeket. A jóhiszemű kurzusok a szélbe szimatolnak, illatát keresik az új megfogalmazásoknak: lehet e kiút ebből a bezártnak gondolt világból? Változhat az ember? Megállítható a nagy romlás?

Az offlájn, a kikapcsolt világ, miközben kézben markolja az onlájnba ragadt képernyőjét, szemeit a színes fények felé irányítva integeti, hogy: találkozzunk az onlájnban. Ne máár! Nincs élet a tükrön kívül!

Lementem a műhelybe, kiszállva az onlájnból és látám, hogy hatalmas az egyedüllét. Amíg onlájn voltam, ez fel sem tűnt. Hogy bekapcsolva is egyedül voltam. De hogy kikapcsoltam magam, rám szakadt az egyedüllét valósága.

Nagy ritkán jött valaki, megveregette vállam, micsinálsz, kérdezte, de meg sem hallgatta torok köszörülésemet, miszerint elmondtam volna pár szóban, hogy vagyok, micsinálok, mit gondolok, már előkerült a cetli, hogy mi is kéne. A torok köszsörülésem az csak torok köszörülés maradt. Pedig kíváncsi lettem volna, hogy a hátveregető micsinál, mit gondol, hogy van? A cetlin a méretek voltak a mérvadó. Fontos, hogy vinklibe legyen vágva. Illúziója a közösségi hovatartozásnak.

Az FBI ügynök, ki reggelire papíros pohárból issza a híg lére eresztett kávéját, és délben zacskós takkót eszik két bevetés közben, hírhedt gonosztevőket fog el, másnap felfüggesztik, mert a procedúrában elvétett valamit.

Az álszent rendszer és a vak igazság nem érzékeli a mérleg billenését. De elvárja hűségünket.

Nem számít, hogy tizenhatszor bizonyítottam. Úgy tűnik, egyszer elvétettem egy ikszet a procedurális papíron, és azzal felfedtem teljes gonosz és vállalhatatlan énemet.

Honnan nyeri a rendszer ezt a megkérdőjelezhetetlen morális fölényt?

Miből gondolja bárki, hogy tévedhetetlen?

A szisztematikus korrupció meleg ágya a langyos nép, a mindenkori trágya, a keretbe zárt, optimális, mű környezetben termesztett bomlasztó elemek, melyek csiraképessé érlelik és éltetik a mindenkori korrupciós hálózatot. A szent érdek közösség, mely dacol hideggel, viharral, hőséggel, szárazsággal, mert mű környezetben vannak tartva.

A bio világ hasonlatos az offlájn világhoz: kies, gyomos, tépett.

A hang útjai

Miért szól másképpen egy koncert ha videón nézem, és miért másképp, ha ugyanannak a videónak a hanganyagát lementem és csak azt hallgatom?

A videós hangzás felemelő. Teljesen másképp hat, mint mikor ugyanazt a hangzást video nélkül hallgatom meg.

Valószínű a mozgás látványa nagyobb hangsúlyt ad a hangnak is. Nemcsak hallom, hanem látom is a hangot.

Az alábbi koncert jellegű videóban a mozgáshoz nem járultam hozzá, az én szerepem inkább a színfalak mögött zajlott. Ha a mozgásban nem is, de a helyszín kialakításában és a  hang megszólalásában társszerző vagyok, és ebben az értelemben a hang útjáról filóznék egyet.

A hang koncepciónak eredetileg két irányba kellett volna mennie.

Az egyik útja a sávonkénti digitális felvétel, azaz minden hangszer, ének és a dobok különbözően elhelyezett mikrofonjai külön sávokban felvéve, utólagos keverés végett, a másik útja a hangnak az analog keverőn keresztüli keverés, majd a fő kimenetel digitális lementése sztereó sávban.

Amíg az első útban a hangok színezeteiben nem tudtam, de nem is szükséges beleavatkozni, mert azok feldolgozására később lesz szó, addig a hang második útjában a hangok elektronikus színezete, avagy szűrése elengedhetetlen, mert azok véglegesek, utólag nem lehet alakítani rajta, csupán a teljes összhangon valamit.

A hang másik útja mentén reméltem megfigyelni, kikísérletezni az élő, analog keverést, annak minőségét és lehetőségét megtapasztalni, megélni. Hogy van e dinamikailag más hatása, mint mikor utólagosan keverünk a stúdióban?

Nem úgy alakult, hogy hangolhassak előbb, mivel a betervezett próba elmaradt, a hangolás is elmaradt. A koncertezés előtt pár percet hangolhattam, amíg beálltak a zenészek, de az csupán arra volt elég, hogy a digitális jeleket leellenőriztem.

Az analog része teljesen elmaradt. Azaz menet közben próbáltam hangolgatni, de mivel nem tudtam a hangszereket elkülöníteni, hogy a színezeteit elemezhessem, csupán szemre állítottam a hangszínezőket. Fel vettem azért az analog sztereó kimenetelt, de keveréskor elvetettem, mert rémesen rossz lett. Rájöttem, ahhoz sokkal több idő kell az analog keveréshez, és az egy teljesen más iskola.

Mivel az egész zenekar bele kellett férjen a Motu hangkártyámba, melynek 8 használható sávja van (a többi kettő valamiért recseg), a következőképpen osztottam el: egy egy mikrofon az éneknek, gitárnak, a basszus direktbe ment egy leágazásból az erősítőből, a dob háztartására meg csak 5 mikrofon maradt, ami jelentette a legnagyobb kihívást.

Az öt dob mikrofon pedig így porcióztatott ki: egy a lábdobnak, egy a pergőnek, és egy az összhangnak, amit a lábcin felől közelítettem meg, háttal a basszusnak, oldalt a gitárnak, hogy egyikkel se legyen szemben, az ének valamennyire bekerült, de nem veszélyesen. Az utolsó két mikrofon belövése volt a dilemma, mert ha csupán a tamok testére irányítom őket, a cinek kimaradnak, mert ezek a nagy püfföt veszik le, a finom testhangot nemigen. Így azt gondoltam, hogy a testekre fogandó mikrofon fogókba teszem a két leggagyibb Behringer térmikrofonjaimat és kicsit félre fordítom őket, a tamtestek és a cintestek közé, azzal az elképzeléssel, hogy innen is, onnan is lopkodják majd a hangot.

Nem tévedtem, végül egy eléggé elfogadható sztereó kép állt be a dobokról. Kicsit merész elgondolás volt, meg egyértelműen improvizatív, de szerintem a dolgát megtette.

Sőt, valamit észre vettem ezúttal is, hogy amíg a membránra irányított mikrofon az ütés agresszivitását bár felveszi, de pontosan mint a jel/zaj viszony közt itt is érvényes az erős ütéshang/ finom testhang különbség, a finom rezonancia már nem tud előtérbe kerülni, lecseng alant a hallhatatlanban. De ha egy tér mikrofon veszi fel a hangot, és lehetőleg ne az ütés pillanatára feszítve, hanem a testek rezonálására figyelve, sokkal közelebb kerülünk az anyag tónusaihoz.

A fülünk, mint lehallgató készülék, és az agyunk, mint egy bonyolult processzor úgy kezelheti a hangot, mint egy irtóan kacifántos kompresszor, amikor az ütés hangját halljuk, a hallásunk lenyomja azt, majd a fizikális térben keletkező rezonanciára azonnal visszanyílik a hallásunk, amíg ezzel szemben a mikrofon számtanilag és laposan felveszi a tényeket. Utólag azért kell motyokáljunk rajta számítógépes „agyban”, hogy a hangszórókban visszahozza valamennyire a valóságba.

Az animációval kísért hang, elég jól összhangba keveredik. Meglepően jó. Nemcsak képzeletben kell a dobost vagy gitárost látni, és ha egy hangot már látunk, annak már több értelmezés jut.

Egy érdekes kísérlet volt számomra egy 7.1-es surround fülhallgató reklám videója, ami olyan élményt nyújtott, hogy megesküdtem volna rá, hogy tényleg 7.1-es térben szól. A videó mindenféle térben elhelyezett szituban szólaltatott meg hangokat, mintha az hol oldalt, hol alant, hol fent volt, hol a hátam megett lett volna, és megvoltam győződve, hogy kitaláltak valami csodakütyüt, amivel a sima sztereó hangszórókból konkrétan térhangzást idéztek elő. A helikopter effektíve megkerülte az agyamat.

Többször megnéztem a videót és csak ámultam.

Csodálatom mindaddig tartott, amíg nem hunytam be a szemem, és rájöttem, hogy egy az egyben illúzió áldozata vagyok. A hang simán csak sztereó, amit hozzátettem az csupán a vizuális félrevezetés volt, ami meghekkelte az érzékeléseimet.

Érdekes lecke volt ezennel nekem feladva. Mert hirtelen elgondolkodtam, hogy mekkora lehet a manipuláció a kereskedelmi, a hírszolgálat audio-vizuális terében, ha engem is becsapott egy ilyen trükk?

A következő hangos kihívásom a testhangokhoz való közelebb kerülése.

Újabb mikrofonozási ötleteim vannak, illetve a dobszoba akusztikus visszahatására is vannak újabb feltételezéseim, amiket rendere ki akarok próbálni. Úgyhogy idézve Kornélia egyik szójárását, mely kedvenc idézetemmé vált: „Folyt.köv.”

Mint mondják, a puding próbája az evés, így evés közben megízleltem én is milyen.

Pár kép, ami nem került a videóra a színfalak mögül, az én szempontomra vetül, pillanatképek a „műhelyből”.

A színpad a stúdió felől

A színpad a hallgatók felől

A dobszerkó. Jó kis öreg Amati.

A Didgos lehallgató stáb

A kütyük

Olvasó sarok

Az első Muskóczis füzet rajzkiállítása

A gyomokkal körbevett csarnok, mely
a koncertnek helyet adott.

Egyiptom szekér vázlat gondolatok

 

Egyiptomok I.

A vállalkozásaimban sosem tudtam, mint az eszes és stratéga sakkmester előre agyalni.

Hogy céljaim eléréséhez kit kell félretenni, kin kell áttaposni, nem volt hozzá érzékem.

Kit, hogy kell behálózni, adott esetben lerázni. Ehhez sem értettem.

A fizikális munka oldaláról közelítettem meg a történeteket.

Amikor Zsülien jött a házakkal, és kimentünk az első házzal, egy valamilyen más világba csöppentem, mint idehaza. Az Andorrai nábobok nem akartak megszerezni maguknak, átlépvén Zsülient. Idehaza ez az első a leggazdagabb embernél, hogy egy cég emberét külön kicsalják, hogy elkerüljék a cég részét.

Azt is tisztán láttam, hogy esélyem sem lenne megkerülni Zsülient, mert az Andorrai megfeküdt gazdagság rejtélye pont ez, hogy erősek a kapcsolatok. Nem variálnak reggeltől estig.

Nekem ez kifejezetten tetszik. Rájöttem, hogy egy egészséges társadalomban ez a követendő. Mert csak így tud egy szakmai karrier kiteljesedni, hogy az ember a munkájára koncentrál, nem kell könyököljön, mert a tudása révén eljut azokhoz a munkákhoz, amikben megvalósul a lényege.

Balkáni környezetünkben az ember szakmai oldala csak mellékes adottság, ha nem társul hozzá úgymond életrevalóság, modern kifejezésben: marketing (értsd: talibánság), eltapossák mint egy garázskocsmában, és ideje sincs feleszmélni, mi is történt vele.

Nagyon szerettem ezt Andorrában, hogy az asztalos szakmaiságomat úgy is kezelték, hogy nem néztek át rajtam, nem mosattak fel velem földet, ha látták, hogy valami engem meghalad, nem kezdtek mosni, hanem simán azt mondták, sebaj, megkeressük rá az embert. Itthon erre azt mondta volna a mezei kliens, hogy miféle asztalos vagy, ennyit se tudsz?

Amikor az ember egy olyan józan közegbe kerül, mint mondjuk az Andorrai nábobok, megérti, hogy miért olyan csóró és miért marad örökre csórónak otthon. Azért, mert otthon a túlélésre vagyunk behangolva, ami azt jelenti, hogy árkon-bokron át kell lépni mint egy traktor, mert nincs kijárt ösvény. És nem lesz sosem letaposott ösvény, mert fogalmunk sincs, hogy mitől lesz egy ösvény ösvény. Megszoktuk, hogy dzsungelben haladunk örökké, talibán gerilla harcot űzve.

Andorrában éreztem először életemben, hogy az asztalos szakmaiságom sínen lehetne, mindenféle erőlködés nélkül, noha a munkáim nehézségi foka az 1-10es skálán, körülbelül az 5ösön volt. Az ács munkába bevittem némi asztalos minőséget, és azt értékelték.

Hogy akkor miért nem mentem Andorrába? Mert, mint írtam fenntebb, rossz stratéga vagyok. Előbb fogom meg a munka földhözragadt végét, mint a spiri-ezo-mazo részét.

Most sem ülök nyugodtan, hogy na majd ha jelentkezik végre Miguel az előleggel, majd akkor agyalok az egyiptomokon, hanem már agyalok az egyiptomokon.

A legmagasabb előregyártott fal nem lehet 270 centinél több. Ennyi fér a kamionba. Nem dudorodhat ki a kamion mennyezetéből ennél több. Az egyetlen kijáratom a csarnokomból, melyen keresztül kerekeken bármit kivihetek, az a garázsajtóm. A 270 centi magas falat csak átlóban tudom kivinni a csarnokból. Ezt is, ha sikerül ügyesen becentizni.

Ehhez egy olyan szekeret kell készítsek, aminek az első feltétele, hogy kormányozható kerekei legyenek. És nagyok, mert néhol az udvaron göröngyös az út. A falat el kéne szekerezzem a csarnok végére, nekidönteni a falnak, ahonnan aztán daruval, vagy más egyiptommal feltenni a kamionra.

Tervezéseim első körben a fal kiszállítását veszi figyelembe, mert mind a két alkalommal hatalmas megfeszülés volt a Grindi csarnokból a falak kihordása, holott ott motoros targonca is volt. De hiába, mert a fal hatalmas, mint egy hajó vitorla, és nehéz volt kiegyensúlyozni, az egész ide-oda ingott a legkisebb mozdulatra.

Ezt most úgy tervezem, hogy jó nagy szekeret csinálok. Van két vas szekerem, azoknak jó nagy kerekeik vannak. 20Cm átmérőjűek. Forgó a villájuk, ami elengedhetetlen a könnyed kormányzás feltételéhez. Lecsavarozhatók, így azokat használom fel, most ne menjek bele felesleges költségekbe.

1.Ábra

Amint az 1.Ábra mutatja, a garázs ajtón így gondolom kivinni. Ha sikerül a két deszka alátétes fal mellé szekerezni, és valahogy átbillenteni a szögbe alakított szekérre, így nem kéne egyensúlyozni a falat szállítás közben. A súlyközpont is szemre nézve fennebb kerül 50-60 centivel, így két ember elegendő kéne legyen egy 5-6 méteres falhoz. (A 8 méteres falakról igyekszem lebeszélni Zsülient).

2.Ábra

Ez a csodaszekér nagyon szükséges lesz, mert a csarnokban is folyton költöztetni kell majd a falakat. A 2.Ábra a szekér szerkezeti elgondolását ábrázolja. Masszív és eléggé súlyos is kell legyen, hogy a nehéz fal alatt ne szakadjon szét, de ugyanakkor még tolható is legyen a fallal együtt. A 3.Ábra az eldőléshez szükséges sarok pánt elképzelését vázoltam.

3.Ábra

Ezek az alap rajzok, mint ahogy a bevezető gondolatok az alap gondolatai a felkészülésnek.

Ha lesz belőle valami, jó, ha nem, úgy is jó.

A szekérhez van önerőm, megvan mindenem. A kamionra emelés kérdése nyitva marad. Vagy daru, vagy valami újabb egyiptom szerkezet.

Az egyiptom szerkezet azért kívánatosabb nekem, mert mozgási szabadságot ad, ki tudom rendesen gondolni a pakolást, amíg a daru ott fog nekem burrogni és hamar felpakolná a lapokat, nem lenne időm egymás közt rögzíteni a falakat. Mert jó, hogy lekötjük a falakat, de azok mikor egyben elkezdenek egy kanyarban eldőlni, irtó nagy feszültséggel húzzák a pántokat. Az utóbbi szállításnál, mert a kamionos okoskodott, siettetett és nem csavaroztam jól össze a falakat, mondta, hogy útközben látta, hogy a falak döledeznek. Izgult. Na én akkor mondtam, hogy többet nem hallgatok a sietősökre. Mert nem szeretnék Valami Olaszországi sziklák közül kiemelni némi falroncsokat csupán a meggondolatlanság miatt.

Van némi daru elképzelésem fából, de ahhoz nincs önerőm, és félek Zsülien, semmint anyagba fektessen, inkább valami genya megoldást fog ajánlani, megint hozni fog valami szerencsétlen targoncát, olyan sofőrrel hozzá, aki életében nem emelt falakat kamionra és azt hiszi törmelékes ládákat kell felpakolnia fél óra alatt. Idézve: „pakk-pakk, egykettő felrakja...” Aham.... (mondom én).

Ha csinálok egyiptom darut önerőből, akkor úgy csinálom, hogy az anyagát utólag felhasználom. Ha nem más, a fal mentén fel állványozok, mert valamikor szeretnék a csarnok külsőjével is foglalkozni. Főleg az ablakok mentén, ahol a pur habokat a madárkák szépen kicsipegették és befészkeltek a tokozat mögé. Ezelőtt 10-15 évvel betettük az ablakokat, de nem volt fedezet a külső vakolattal foglalkozni.

De a daruval csak akkor foglalkozom komolyabban, ha már tényleg letették az előleget.

Lessze egy utolsó Andorra?

 

Na most már harmadik éve, hogy Miguel, az Andorrai szállódás említi a faház építéseket. Zsülien, az itteni összekötő, azt mondta, hogy most valószínű összejön. A tavasszal Miguel és felesége kovidosok lettek, legalábbis tesztileg pozitívak, és valószínű unatkozniuk kellett két hetet.

Mondom ennek a Zsüliennek, hogy szerinte ugorjunk bele? Nem vagyunk mi már kevesek ehhez? Ki a franccal húzzuk fel a házakat? Mert állítólag három, vagy négy kisebb házról van szó.

És ezúttal mindet nálam csinálunk meg, ne mind menjünk ki Grindre, 60 kilométerre innen minden áldott nap. Zsülien azt mondta inkább megfelezzük a benzin költséget és beszáll vele a költségeimbe. És megmondja Zsülien őszintén, hogy a forgáccsal sem kell majd bajlódnia, itt marad az is nálam, és az nekem télen megváltás. Ebben tökéletesen egyet értettem vele, ha sok minden egyébbel nem is igazán.

Zsülien az a tipikus konfliktusos román ember, aki nagyjából hangosan érvényesíti elképzeléseit, sűrű káromkodásokban lecseng a haragja, és a következő órában meg leül veled egy asztalhoz, mintha mi sem történt volna. Nagyon ritkán alakul ki az örök harag dolog egy románnal. Humorosan kell megközelíteni a kapcsolatokat, így a sértegetések sem jelentik a világ végét.

Zsülien túl a hatvanon, talán hét-nyolc évvel idősebb mint én, súlyban is lehet 160 kiló. Ebből a szempontból nekem példakép, hogy túlsúlyosan is átment a hatvanon, nem halt meg, noha olyan tíz éve akkora tumort szedtek ki a gyomrából, mint egy görögdinnye. Állapota ellenére van kedve viccelődni, veszekedni, variálni.

Az én stabil 126 kilómmal egy anorexiás szerzetes vagyok mellette.

Na most akkor, ezen töröm a fejem pár napja, hogy a falakat hogyan veszem ki a csarnokból, meg hogyan tesszük fel a kamionokra? Nem oly egyszerű művelet, két kamiont megraktam már házzal, tudom mivel jár. Sőt, ha eszközeid sincsenek. Például daru.

Vannak elképzeléseim, hogy a falakat ne csináljuk olyan istenverte nagyokra, hanem inkább elemekre bontva őket. Ezt kell valahogy kiveszekedjem ezzel a Zsüliennel. De neki fixa ideája, hogy hatalmas panókat gyártsunk, hogy ott csak pikk-pakk daruval összecsavarozzuk a házat. De ez a valóságban nem is annyira egyszerű, mint egy kerek asztal fölé görnyedve az ember elképzelni próbálja.

Egy olyan multifunkcionális szekeren agyalok, amivel hip-hop felkapom a falat és azt ide-oda költöztetem, illetve mikor pakolni kell, kiviszem az udvarra. Aztán ki kell találjak egy valami darufélét, amivel a kamionra emelem a falat.

Ezek a találmányok az „Egyiptom” projektben valósulnának meg. Utalva arra, hogy valamikor a süket egyiptomiak ékkel, rúddal kötéllel idétlenkedhettek.

Az egyik az, hogy ezek a pakolások általában két naposak. Erre gépeket bérelni nemigen van honnan, ha találnánk is, irtó drága, és főképpen, hogy a gépészeknek nincs türelmük, kapkodnak és ütődik minden széjjel. És mivel egyedüli pakoló főmérnöke vagyok a dolognak, legfeljebb két alkalmi segéddel, akik sokat nem értenek az egészből,nem tudnék megszakadni több helyen. Ilyenkor a túl sok segítő kéz sem jó, mert csak állnak türelmetlenül, hozzák azt a fát, ami éppen nem alkalmas, és csak állnak keresztbe vele, és nem értik miért nem tehetik fel a kamionra. A nigger ideje ketyeg, sok az üresjárat, és néha többet hátráltat, mint segít, mert folyton utasítani kell, mivel nincs képben. Meg sokszor argumentálni kell neki miért ezt és nem azt, az meg fárasztó.

Kreatívan kell pakolni, kihasználva a hely és a súly egyensúlyt. Ezért nem lehet raklapokra csomagolni és felpakolni targoncával. Millió törékeny része van, azokat biztonságba kell helyezni, elvégre 3000 kilométerre fogja zötyögtetni az egészet.

Aztán figyelembe kell venni a lepakolás sorrendjét, hogy majd mikor jön a daru a ház szereléshez, azok a falakhoz legyen hozzáférés, amelyik éppen soron következik.

Irtó logisztikát kell kidolgozni, már az első naptól, hogy melyik fallal kezdjük a műhelyben, hova tesszük, hogy majd a rendszerben fix oda kerüljön ahova kell.

A nagy kérdés, hogy mindehhez, honnan szedem össze azt a két-három embert, akivel ezt a hat hónapos projektet lebonyolítjuk? Ne legyenek finnyásak, bírják a napi nyolc óra munkát? Lehetőleg ne minden félórában tartsanak húsz perces cigi illetve sörszünetet? Ha éppen alja munkát kell végezzen (átrakni, seperni, csiszolni, mázolni), ne húzza az orrát?

Lenne pár ötletem. Például Isti, meg Cézár. De Isti nem jelez vissza. Meglett a buletinje (személyi), azóta elérhetetlen. Cézár talán elérhető. De őt inkább a rendészeti logisztikában használhatnám (átpakolni, seperni, stb). Jó lenne egy relatív asztalos, mint például Csabi, mert ő csempézni is tud. De az is olyan, mint egy talibán, nem tudni mikor mire radikalizálódik.

Mi négyen jók lennénk. És a pénz is jó lenne mindenkinek. Aztán még hozna két fekát valahonnan Zsülien, azok majd a helyszínen tenni-venni jók. Meg veszekedni velük, meg argumentálni, hogy miért így és miért nem úgy.

Úgyhogy van mit agyalni megint.

Előbb lássuk Miguelt.

Mondjon végre áment és küldje az előleget. Mert az a szent. Az előleg.

Eredetileg ekkorába kéne felpakolni

Inkább elemeire bontanám,
nem mondana ellent a
filozófiai kurzusoknak, viszont 
könnyebb pakolni.

szaradafa.2

 

A magamfajta kisember sosem fog tudni kiemelkedni a történet zónákból, a magasröptű, nyelv csapdákkal tele, az elméleti irodalom síkságainak birodalmára, úgy, hogy azt valóban meg tudja érteni, sőt mi több, abban az életét visszatükröződni látná.

A bloggerség általánosan elismert szánalmasságán túl, ha valaki netán irodalmi jelleggel próbálna alkotni (magyarán bármit leírni), annak először is ki kell szállnia a konkrét történetekből, mert az ugye: sztereotípia, és el kell kezdjen érthetetlenül eszmézni.

Nem nevezi nevén a dolgokat, hanem okosságait a Parnasszus szinteken fotoshoppolja, hogy már minden az, csak éppen nem kirajzolódó kép. De így viszont „art”.

Ma már bloggerelni nem divat. Gondolatokat hosszasan leírni csak a prolicelebeknek ér, akik annyi hülyeséget összehordanak, amennyi flakonkupak nem is létezik a Világ vizeiben. A siker a garancia arra, hogy amit kitermel magából, az az obligát (feltétel nélkül muszáj) követendő. Mint szakmai fogást lesi le az ilyennek a milliárdos tömeg, az ilyen hogy fésüli haját. És utánozza.

A bloggerség fertőjét kerülendő tollnokok hihetetlen tehetséggel demózzák a tisztes gondolatokat megfogalmazó értelmiségiséget, kanyarítva a semmit mondást, művészeti szinten, így megkapván az irodalmi kontent titulust.

Ezért nem értek semmit a kortárs irodalomárok tartalmaiból. Mert nincs bennük történet, csak kacifántos önigazolás, hogy miért súrlódik a napi téma mentén, iciripiciri szelet kavarva mint egy lusta üstökös, de nem megy neki semminek, csak nagy komótosan elsuhan hosszú, hosszú szakállszerű farkával.

A bloggerség az szubjektív, így a magát objektívnek tartó kortárs irodalmár.

Egy bloggert lehet szidni, az irodalmárt nem, mert eleve úgysem értjük mit ír.

Az irodalmárok ott ülnek egy képzeletbeli felhőben és nincs ki és bejárás közéjük.

Olyan ez, mint a rádióbarát zene. Az a rádióbarát, amire a szakma adja áldását, hogy rádió barát. Ami nem irodalombarát, az nem irodalombarát.

Kasztokra épül ez a világ, és azon belül is szakosodásokra is oszlanak, mint egy gyárban: itt a cipő talpát fröccsentik, ott a bőrt alakítják rá, amott meg az árcédulát ragasztják rá.

Az írói műhelyeknek viszont nincs közük egymáshoz. A bloggerség és a lúdtollas irodalom úgy vannak egymással, mint egy hétvégi falusi diszkó, ahol a másik faluból betolakodó csórókat elverik csak a puszta jelenlétük miatt. Ez viczeverza is működik, ha emez faluból jövő héten revansra mennek vissza amaz faluba. Hogy mindenki tanulja meg, hol a faluhatár.

Pedig hát az élet ugyanaz mindenhol. Jó lenne valahogy konszenzusra jutni, mert ez a szeparáció, melynek ugyan van egy ilyen kozmopolita látszata, hogy így színes a világ, a helyzet mégis olyan, mint két asztalos műhely egy utcában, a mesterek egymás torkát szorongatják és dugják maguk elől a fogásokat, holott a multicég a város szélén már a torukhoz dugja a citromot a sültmalac szájába.

Ha azon vacillálunk egész nap, hogy mit lehet megírni és mit nem, hogy kinek mi fog fájni, és mire, ki, hogy fog megsértődni, elveszítjük a történeteket és azokon túl a tanulságokat.

A bloggerség volt (lehetett volna) az utolsó bástyája a helyi specialitásoknak a megőrzője, a mindennapos valós idejű történések fizikai és szellemi, lelki megéléseivel, egy arányaiban érthető nyelvezetben, amit még a mezei (vagy csirkefalvi asztalos) ember is szívesen olvasott, művelt.

A facebook kitépte a talajt a bloggerek alól, egyetemesen felzárkózott a bloggerség a nagy beolvadásba, csepp a tengerbe mentek a nagy vízbe, ahol minden ami személyes felolvadt, mint pisi a tengerbe. És lőn nagy boldog semmi az nagyság mérhetetlen közepén.

Százötven órája megtisztultam a fészbukktól. Már másnap úgy éreztem magam, mint egy olyan bolygón, ahol más a gravitációs erő. Azóta nap mint nap érzem, ahogy visszanyerem érzékelő szerveimet, testileg, lelkileg, szellemileg. Kemény fickónak tartottam magam, de rájöttem, hogy milyen sunyi agymosáson mentem át.

Szerencsémre, hogy a fizikai rosszullét is elérte azt a küszöböt, hogy látni sem akarja a fészbukkot. Ez most végleges lesz. Kész.

Visszajövök az árokba, a bloggerségbe (sosem másztam ki lelkileg), és megpróbálok saját tartalmat készíteni, ami belőlem jön ki és hozzám jön vissza.

A saját kútfőmből akkor tudok igazán meríteni, ha azt a tartályt nem töltöm állandóan más levekkel össze. Azt a kevés vizet, ami alant szivárog a Földből, azt húzzam fel, vedrenként.

Bevállalom szubjektív, szánalmas, nonirodalmi státusomat.

Az időm kevés, az energiám véges, nem lehet mindörökké mások gondolatai mentén coverezni (utánozni).

Az új ősz

 

Az új ősz

A szomorú fűz unottságával,

mely csendben hullatja száraz leveleit,

hallgatom a tehenész gyerekének távoli sírását.

Kávét keverek és hallgatózom,

a verebek nem csipognak,

a galambok sem turbékolnak.

Csend van a lelkemben is.

A Világ ma nem fáj nekem.

A műhelyben újra egérszagot érzek.

Itt egy új ősz.

Stúdiós eszmélés a minőség kapcsán

    Az általánosan elismert minőség fogalma mentén gondolkodnék egy picit.

    Miután onlájn lefoglaltam a szobát Szegeden, azután láttam, hogy vannak értékelések. Alapból nekem elég volt két kép, hogy van a szobában ágy és komplett mosdó. De gondoltam beleolvasok az értékelésekbe.

    Miután elolvastam párat, picit megijedtem, hogy uramatyám, vajon miféle lebujt foglaltam le, mert legtöbbjük negatív élménnyel számoltak be a helyről? Mondom is anyjuknak, hogy valószínű valami balkán cuccba megyünk.

    Mikor odaértünk, és elfoglaltuk a szobánkat, sőt a szobáinkat, mert a szállásadó néni Hunornak egy külön szobát ajánlott, kellemesen csalódtunk, hogy semmi sem volt igaz az értékelésekből. Igaz, a szúnyogháló valóban el volt szakadva, ahogy sokan írták, de ez nekem nem jelentett minőségi jelzőt, mert otthon is el van szakadva két ablakon is a szúnyogháló, és attól még tudunk élni. Mert úgysem jön át rajtuk reptilián.

    Nem egészen értem, hogy a legolcsóbb árkategóriában mire számíthatnak az emberek? Nekünk tökéletesen megfelelt a célnak. Főleg az volt nagyon klassz, hogy volt egy hatalmas közös nappali, ahol esténként kényelmes fotelekben el tudtunk beszélgetni.

    Felkeresett egy ismerősöm, hogy megszorulván eladná két zsírúj profi mikrofonját. Hát nekem most fix nem mikrofon vásárlásra volt tervezve a kassza, de annyira olcsón osztotta, hogy nem bírtam ellenálni. Gondoltam, meg fogom bánni, ha elszalasztom. Hát megvettem őket, mondván, most ezekkel átléphetem a belépő szintet és megtehetem az első lépéseket a profizmus felé. Minőségi szintet ugrok. Így gondolkodtam.

    Vasárnap lévén, nosza fel is állványoztam a nehéz Rode NTA2 mikrofonokat, az abszolúte gagyi Behringerek mellé, melyek kereskedelmi áruk a Rodéhoz képest 10%, hogy konkrétan halljam a különbséget. Dobolást idétlenkedtem, inkább a hangzásokra voltam kiváncsi, úgyhogy annak megfelelően ütögettem. Négy külön sávra vettem fel a négy mikrofont, hogy utána megfigyelhessem a különbséget.

    Hatalmasat csalódtam, de ugyanakkor meg is világosodtam. A Rode hangja picit testesebb, a Behringeré sokkal csillogóbb. A Rodenak semmiféle csillogása nincs, a Behringernek meg teste nincs. De azon túl, hogy picit másak, egyik sem jobb a másiknál. Ez a másságot, a keverési folyamatban gyönyörűen kompenzálni lehet, a Rodenak lehet csillogást adni, a Behringernek meg testet. Mert hát a keverési procedúra erre való.

    Na de sebaj, mert a négy mikrofonnal a dobok fölött, elég gazdag hangzást lehet letérképezni. A stúdióban csinálok egy állványt, amiről le fogom lógatni karokkal a mikrofonokat, hogy egyben leolvassam a testet is, csillogást is a dobokról.

    Nem azt mondom, hogy megbántam a mikrofon vásárt, de abban megvilágosodtam, hogy professzionális mikrofon címen, nem fogok hatalmas pénzeket kiperkálni. Így, hogy olcsón megvettem ezeket, még belefér.

    De alapjáratban ki kell, hogy mondjam, a profi cuccok valós értéke inkább a sznobság táplálására jó, mert ha az ember valamit ki akar hozni, az olcsóbb kategóriával is kihozza, ha tudja mit akar és megtanul játszani is.

    Hiába van profi mikrofonod, ha amikor énekelsz, befogod a markodba a mikrofon fejét és a szádba dugod a megmaradó dúdort. Azt a hangzást egy nyolcvanasbeli telefonos mikrofon kapszula is megteszi. Vagy hiába van hiperszuper gitárod, ha a húrokat nem fogod le rendesen, nem tanulod meg pengetni őket. Basszusgitárosnál látom, hogy fizikálisan a felső húrt jobban megpengetik, mert kényelmes, míg a többi húrokat csak simogatják. Így a nagy bummok után a basszus eltűnik. Hát lehet a világ cucca, ezt keverőből sem lehet korrigálni. Vagy a dobos nem üt egyenletesen, néha erősebben vág oda, néha halkabban, hát akármilyen mikrofon sem fogja a gyakorlatlanságot kompenzálni.

    Most reggel megnéztem és meghallgattam egy híres honi dzsessz zenekar felvételét, amit USA-ban vettek fel, és jól oda figyelve a részletekre, megállapítottam, hogy nálam ezt simán ki lehet hozni, mindenféle erölködés nélkül. Ha például tudom előre, hogy milyen hangzásban gondolkodnak, olyat lehet megteremteni. A szóban forgő dzsessz zenekar profi, zongora, szaxofon, bőgő és dob. A hangfelvételek simán natúraknak tűnnek, semmiféle mesterkedéssel, nincs semmi kiélezve, kihájpolva, mert valószínű teret akartak hagyni a hangszeres kreativitásuknak. A dobhangot megfigyelve, akár egy telefonnal is fel lehet venni azt a minőséget, nem azért, mert annyira szar, hanem azért, mert egyszerűen a stílusból kiindulva nincs szükség az izolált dobhangokra, mert az összhang a cél.

    A zongora is tompa, kullog ott a pincében, a szaxofon van elől, mert a darabban a szaxofon van elől. De annak sincs egy kinyuvasztott irreális hangja, hanem nagyon természetes. Alapjában véve egy kellemes hangzásban történik a játék, szerintem abban profi ez a felvétel, hogy hozza a rendes dzsessz stílust. Nem majomkodik, nem effektezik ott ahol nem kell. Ezt megalkotni, nem kell Usába menni, ezt otthon is meg lehet alkotni, ez a lényeg. Belépő cuccokkal.

Csak hát ugye, játszani egy hangszeren tudni kell.

    Nézegettem a szakmai videókon, hogy dicsőítenek egy egy előerősítőt. Hogy az aztán igen, kihagyhatatlan a felvétel láncból. És demózzák mit tud. És mit látok mindeniknél? Hogy ezek a profi előfokok tele vannak eleve efektekkel, hangszínezőkkel, kompresszorokkal, olyan erényekkel, amiket általában az utómunkákban, a keverés folyamatában raknak egy hangra. Ezek a profi előfokok ugyanolyan pucérak, mint az olcsó társaik, ha kikapcsolják az összes effektet. Szerintem, hogy felveszel egy elő processzált hangot, az sokkal rosszabb, mert utólagos alakítást már nem bírnak. Olyanok, mint az öntelt zenészek, akik nem fogadnak el semmiféle kritikát, mert valójában ők is tudják, hogy rég a technikájuk csúcsán túl vannak, és nincs hova tanuljanak, képtelenek rá.

    De alapból a pucér előfokozat az ilyen hikimiki cuccokban a cuccok 10%-át teszik ki, van egy sima két-három tranzisztoros kis áramerősítő, ami globálisan ugyanazt a munkát végzik el, mint bármelyik előfokban.Hogy azt a pár milivoltos áramot A-ból a B-be erősítik fel 100 milivoltra, olyan irtó nagy elektronikára nincs szükség, attól, hogy mindenféle kacifántos áramköröket illesztenek hozzá, az az alap feladaton sokat nem segít.

    Vannak ezek a felpumpált, túlmisztifikált sznob dolgok, amikre rábélyegzik az alkotás eredetét, de valójában a legtöbbet a zenész hozza vagy nem hozza. A stúdiónak az a dolga, hogy körülbelül betájolja a hangszerét, elkerülvén az extrémeket, és megérteni a muzsikát, amit eldanolnak.

    A keverés (mix) legnagyobb része az értelmezés. Miért hozzál ki egy egy hangot? És ha ezt tudod, akkor a keverőből bármit kiszedsz.

    A tévedésben az a zenész él, aki nem tudja hogyan kell jól zenélni...

    Tehát elő kell venni a citerát és nyúzni kell. Nem ezer eurós cuccokat venni, mert az a végtermék minőségén nem segít.