Ecsettel kent genetika

 

Bármit csinálunk, és bármit gondolunk, közben zajlik az élet.

Ha úgy is érzem, hogy megállt az idő, a történés nem pang.

A festékes boltban lakkot és végre ecseteket is vettem, mert mindig elfelejtem, hogy nincs több ecsetem, és mindenféle régi, megrakódott ecsetekkel bajlódok, ami még nem baj, de sötét pácban használt ecsetekkel nem lehet fehéret festeni. Bármennyire szeretném, bármennyire vagyok zöld, szivárványszínű vagy piros. S akkor most vettem nyolc ecsetet, kettőt-kettőt mindenféle méretben.

Valójában ezért nincs sosem ecsetem amikor kell, mert néhanapján megelégelve, hogy sosincs ecsetem, egyszerre veszek nyolcat és ez ad egy olyan biztonságérzetet, hogy fürdök ecsetekben.

Csakhogy az ecset is elfogy egyszer, mint az idő, észre sem veszem, csak akkor eszmélek fel, amikor már egy ecsetem sincs. És mondjuk sürgősen kéne.

A festékes boltban futólag láttam egy ismerőst, nálam legalább húsz évvel fiatalabbat, és azt hittem nem látok jól, vagy mást néztem annak az ismerősnek. Felfigyeltem rá, mert látom, hogy a genetika fittyet hányik a szemléletre, miszerint az emberi test egy gépezet, ami örökkétig regenerálja magát, ha hityimatyimókusosan (fizika illetve szám gyökerű tudományok igénybevételével) él az ember. A csávó szépen kerekedik, hajlik és tekintete szárad, noha szép szál legény volt, abból a szuperhős genetikájuból.

Egyrészt igazolás is számomra, hogy a rohadt nagy dagadt gecizmus nem karakter kérdése, mint ahogy általánosan így beszélnek a túlsúlyos emberekről, hogy rohadt nagy dagadt geci állat. Ezt úgy mondják az ilyen emberekre, mintha ezek az emberek karakterükből kifolyólag lettek undorítóak. Ilyen undorítóak.

Ezen látomásom is igazolja, hogy a külső nem karakter kérdése, hanem úgy is mondhatnám, mindenkire rájár a genetikai szekérrúd.

Mellesleg, láttam rémsovány embereket, akik életcélukká tűzték ki deszkavékonyságukat, mindenféle hityimatyimókus ezomazospiri szektás életmóddal, de sajnos karakterük azzal nem regenerálódott, ugyanolyan undokok maradtak, sőt, talán undokabbak, mert úgy tesznek, mintha megtalálták a fiatalság szérumot, holott szó sincs róla. Ők is száradnak, és negyven évesen már annyira sem képesek száraz deszkaként, mint az ötvenesen túli rémgeci undok dagadtak.

Mert tetszik vagy sem, mindenkire rájár a genetika szekérrúdja.

Nem kérek bocsánatot arra, ha esetleg nem fogalmazok politikailag korrektül.

A természet él. Megszületik, fejlődik, gyümölcsöt terem, aztán visszahajlik a földbe. Elég az élete. Szó szerint, lassú tűzön elég. Évről évre megtörténik ez életünkben, ha szerencsések vagyunk és van egy kertünk. Talán hússzor, harmincszor ezt megtapasztalhatjuk és láthatjuk, a természet mennyire alázatosan ég el mindannyiszor.

Mi meg spekulálunk, háha többet élünk, és minél többet spekulálunk, annál kevesebbet élünk, minél jobban élünk, annál nyomorúságosabb életünk.

Ez nem szemlélet kérdése, hanem rálátás kérdése.

Bármit csinálunk, utolér mindannyiunkat a genetika szekérrúdja.

Amint a karakterünkkel sem tudunk harcba szállni, úgy a genetikával sem. Minden megtörténik úgy, ahogy az be van kódolva.

A kérdés az, hogy ebben a rövid égési folyamatban én most hol vagyok földrajzilag?

Mint ebbe a földbe hullott mag (mint zsákból, hulladék módjára kirázott mag), megteszek mindent, hogy méltón égjek el?

Milyen kapcsolókat kell még kikapcsolnom, hogy hazaérjek mentálisan is?

Ez utóbbit már mindenki magára veheti.

„Folyt.köv.”