Regény (esetleg, netán, kitudja...)


Megjegyzés: Többszöri nekifutásból újra elkezdtem életemből inspirálva regényt írni. Kicsit meghekkelem a valóságot, összekeverem az időket -már abból is kifolyólag, hogy felejtek- viszont a lúzerségemből annyi emlékem van, hogy sokat nem kell fantáziáljak. Sikerül valamire vinnem a főszereplőt, vagy ez a tervem is elakad valahol?
Egy dolog biztos, lemondok a publikálási elképzeléseimről, ha megírom, csupán a szórakozás miatt teszem és hogy elverjem azt a néhány tétlenséggel gyötrő óráimat, amit nem tudok halálra dolgozni testem gyengesége miatt.

A Jézusos




01 01

Nem születünk vesztesnek

Vegyétek eszetekbe a mező liliomait,... „ (Máté 6,28)

Az esték a legnehezebbek, mielőtt az ember nyugovóra tér. Ha rossz napja volt vagy aggódik valamiért, nehezebb szívvel alszik el.
Attila még mindig nem akarja elfogadni, hogy a proli, pénztelen embernek nincs esélye kinőni a nyomorból.
Itt áll, huszonöt évesen, a szüleivel él egy tömbház lakásban. Ahogy betöltötte tizenhatodik évét, munkába állt, azóta sem tud kilépni a fizetéstől fizetésig szűkölködő életformából, sőt, ahogy múlnak az évek, az adósságai szépen, alattomosan nőttek, amint egy apró kis daganat hatalmas rákká duzzad az ember szervezetében. Minden jel arra mutatott, hogy nincs kiút.
Szerette szüleit, szűkösen éltek, megkínozta az élet őket is.
Mondták neki már sokan, hogy le kéne szálljon szüleiről ebben a korban már saját élete lehetne, de az igazság az, hogy senkije nem volt, így minden jövedelmét a szüleivel osztott meg, nem gondolt külön életre.
Persze, hogy vágyott külön életre. Álmodozott egy lányról, kivel majd szépen élnek kettesben.
De ez a lány sehogy sem akart megjönni. És nem azért, mert válogatós lett volna, a lányok egyszerűen elkerülték.
Apja megrögzött, már a fatalizmust súroló nyomorimádó volt, aki Jézusban kapott legitimitást. Ez mégsem olyan egyszerű, de egyelőre induljunk ki innen. Valamiért olyan hangulatot árasztott, mintha az élet elvett volna tőle mindent.
Emiatt édesanyja az évek alatt csendes alkoholista lett.
Attilában ellenszenv alakult ki Jézus iránt.

Kételyek nyomása alatt aludt el ezen az estén is.



Reggel korán ébredt. Mozgalmas és izgalmas nap elé nézett.
Jackson brother” -így nevezi hívő ismerősét- akinek szokott ezt azt csinálgatni, főleg ingyen, kis munkákat, szerzett neki egy pár órás pénzes munkát. Egy amerikai bérelt valami lakást, és a garázsba kell neki villanyt szerelni. Nem nagy ügy, pár kábelt kell a falon kihúzni, kapcsolót, dugaljat szerelni a falra. Csupán egy gond volt, hogy pár csavarhúzó és fogón kívül nem volt más szerszáma. Beton falba kellett befúrni a felfogáshoz.
A frissen szerzett demokráciában nem lehetett szerszámhoz hozzájutni, vagy ha igen, nagyon drágán.
Szerencsére, volt osztálytársa Béla, kapu telefonokat szerelt és tőle kérte el egy pár órára a Hilti ütvefúrót. Ez valahogy úgy volt, ez a szívesség, hogy akkor egyszer az életben, mert drága szerszám és nélkülözhetetlen. És természetesen ezért járt aztán egy kis ellenszolgáltatás, valamikor majd Béla is megkéri őt valamire. Ez így működött. Ez még a vadkapitalizmus előtt volt, hogy az emberek szívességeket tettek egymásnak, de ugyanakkor opportunizmus a vastag borravalóra. A népbe bele rögződött a valamihez jutás előnye, hajlamosak voltak sokat is kérni egy egy szolgáltatásért, de fizetni is.
Jackson brother sem önzetlenségből szerzett munkát neki, ezért már azelőtti napon rádolgozott egy teljes délutánt azzal, hogy riasztót szerelt az új autójába. Szívességből.
Valahogy ilyen idők voltak azok a kezdeti demokráciában, a kilencvenes években: ahhoz, hogy egy nap pénzhez jussál, másik kettőt kellett rádolgozzál. És még így is szerencsésnek vallhatta magát az ember. Fizetett az ember, hogy pénzes munkához jusson.

Ezért nézett izgalmas nap elé ezen a reggelen.

A korai őszi felkelő nap is azt ígérte, hogy jó nap lesz. A pénzhez jutási lehetőség még az illatokat is megváltoztatja a levegőben.
Bélával már tegnap lebeszélte, hogy reggel mehet a Hiltiért az irodába, és délután elviszi majd Jakinak a múzeumba, mert ott lesz dolga. Persze mindezt gyalog, illetve buszon közlekedve. Már ha volt pénze busz jegyre.
Egy reklámos nylon szatyorban a fogóival, kopott hegyű csavarhúzóival, gyalog elment Bélához.

Béla álmosan nyitott ajtót neki, valamit motyogott, hogy hajnali nyolckor még nem ébredt meg, az este későig szereltek, igyanak meg egy kávét. Attila a szokásos szégyenkezésével azt hazudta, hogy már ivott. Béla nem ellenkezett, fáradtan ült le iroda székébe, és mindenfélét kérdezett tőle, hogy éppen mit csinál, mivel foglalkozik? Attila mindenfélét összehazudozott, szégyellte bevallani Bélának, hogy mindennel mélyponton van. Látszólag, Béla a gondolataiba merülve nem is igazán figyelt barátjára, mintha asztalán keresne valamit, de tulajdonképpen nem keresett semmit.
Attila irigykedve csodálta barátjának a befutott cégét, amit egy román pasassal közösben alapítottak. A pörgés, az elfoglaltság aurája töltötte be az irodát, egyik sarokban halomra egy csomó értékes szerszám, az asztalon rengeteg papír, számlák, a pénz nem problémaiságáról tanúskodtak. Redwood színű író asztalok, és gyöngyfekete iratszekrények arról árulkodtak, hogy drága és új bútorokkal van berendezve a székhely.
Béla a céges lakás egyik szobájában lakott. A félig nyitott szobaajtón egy ágy végén, női láb kandikál ki a paplan alól. Nem volt titok: Béla nőcsábász volt, de ezzel sosem hencegett. Ő csak leszedte a nőket a lábukról és kefélte őket. Szinte ingyen. Néha ők tartották el. Már amíg együtt voltak. Béla ölébe csak úgy hulltak a nők. Nem mind hétszépségek voltak, de nők. Jó nők. Főleg elvált, szomorú, pénzes nők.
Kínos lehetett Bélának tettetni, hogy nem lát Attilán át, ezért inkább az iroda asztalára nézett. Attila is nehezen viselte a feszélyezett helyzetet, tudta, hogy barátja átlát rajta.
Az iskolában Béla volt az, aki legtöbbször megosztotta, vagy teljesen odaadta a szendvicsét neki. Szerencsére, Béla sosem hányta fel. Finom, szebeni szalámis volt az a vajas szendvics. Évek után is még mindig ez a szendvics megosztó hangulat fogta össze kapcsolatukat, mint a szimfonikus zenében a vonósok az alap zümmögést: csak úgy lebeg a sok húr zengető hangja a fúvósok közt, mint a lágy szellő a rezgő levelű fák közt.
Beszélgetésüket a román társ szakította meg, hangos beszéde rögtön betöltötte az irodát kitevő, földszinti tömbház lakást, falairól ércesen csapódtak vissza agresszív stílus jegyei. Csak úgy bejött, köszönés nélkül. Káromkodott románul, valamit nem tudott megoldani, mert más volt a hibás. És azt a mást szidta mint a bokrot. Már így kora reggel. Szivarral a szájában.
Béla ugyanazzal a tettet higgadtsággal megigazította, jobb kezével kicsit megmozgatta szemüvegét, mint mikor valaki elhelyezkedik egy kényelmes fotelben. Nem reagált üzlettársa hangoskodására, de látni az arcán, hogy idegesíti.
Béla és Attila tekintetei találkoztak, és ebből mindketten sokatmondóan értettek.
Mindketten hivatkozva fontos elfoglaltságaira, elköszöntek egymástól.
Attila a Hiltivel elment, szentül megígérve Bélának, hogy vigyáz a gépre.

Ahogy kilépett a Monostor végi csendes utcára, önkéntelen a Bükk erdő felett ragyogó napra tekintett, mely a sárguló levelekkel az őszt köszönti, ő meg boldogan lépkedett a Hiltivel, mintha valami nagyon sikeres dolgot művelt volna: hisz nagyon úgy néz ki, ma is legyőzi a nincstelenséget.
De azért még egyszer vágyakozón visszanézett az erdőre, mintha erőt merítene a csendes, békés természettől, ígéretteljes nézéssel, hogy leszünk mi még együtt.

Mindig egy faházról álmodozott, a természetben, egy helyes csajjal, együtt, boldogan.
Mindez nagyon távolinak és elérhetetlennek tűnt számára, a tény, hogy eddig még nem volt viszonya nővel, tökéletesen alátámasztotta vesztes állapotát.

Többször is hívta őt Béla neki dolgozni alkalmazottként, de Attilának pont ebből lett elege, hogy minimál bérért egész nap gürcöljön valakinek. Kilenc éve mást se csinál, csak dolgozik másnak. Több gyárban is, cégnél dolgozott, mindenhol kihasználták, olyan idők voltak a vállalkozóknak, hogy hetente cserélhették a munkásokat, hatalmas volt a munkanélküliség.
Egy rendes cipőt nem tudott magának venni, kopott, szakadt ruhákban járt. Ha mégis szóba állt volna vele egy lány, nem volt mivel kimenjen a városba, vagy egy cukrászdába vigye.

Sokat remélt az amerikai munkától. Valamiért az volt az érzése, hogy viszi valamire.
Nagyon le akart számolni a nyomor kultuszával: Senki nem születik vesztesnek. Remélte.
Ezzel szemben apja szerint az ember sorsa predestinált. Ő ezzel ellenkezett. Már csak azért is, mert nem akarta sorsát szegénységben elképzelni.

Jackson brother amerikai ismerőse hatvan lejt ígért annak, aki elvégzi neki a villany szerelést. Pár órás munkának ez jó bér, akkoriban alig volt öt lej egy jól megfizetett munkabér. Attila életében ez lett volna az áttörés, hogy valahogy ezekhez a jól megfizetett munkákhoz jusson. Ezért tett meg mindent, vállalt be bármit.
Nagyon bonyolult volt. Beszerelte Jacksonnak a riasztót, hogy összehozza az amerikaival, Béla felé elköteleződött, csupán azért, hogy pár lyukat tudjon a beton falba fúrni. Az amerikai tulajdonképpen ezt fizette meg, hogy jöjjön valaki, aki betonba tud fúrni.
Attila így elképzelte magában, hogy majd a saját szerszámaival fogja vállalni a 20 lejes órabérű munkákat és ez majd kivezeti őt a nyomorból.
Ezért hozta össze a mini vállalkozását, hogy be tudja mutatni, ha nem más magának, hogy képes rá. Hogy igaza van: az ember nem születik vesztesnek. A nyomor nem predestináció kérdése.

Dél volt, mire eljutott az amerikai garázsához. Ott már várta is a pasas. Pöcre ott volt.
Amint kezet fogtak, rögtön bizalommal néztek egymásra, valószínű az amerikainak meglepő volt, hogy egy olyan országban, amelynél komolytalanabb még csak Kuba lehetett, egy pasas megjelent időre a betonfúrójával, amint azt neki ígérték. Úgy látszik, ez a Jackson is szavatartóként volt elkönyvelve, holott egy nagyon profitőr volt, könnyedén kihasználta az emberek szűkségből adódó kényszerűségét. Ugyanannak a Jézusnak a nevében gazdagodott, akinek a nevében apja szenvedélyesen szegényedett. De erénye legyen az, hogy felismerte a komoly balekokat.

A munka körülbelül két órába telik, mondta Attila. Rendben, így az amerikai, amíg maga beszereli, elmegyek a feleségemmel enni valahova. Látszott rajta, hogy nincs üresjárat az életében. Jött is a fiatal menyecske, magas, vékony, de markáns vonásokból a teste, magassarkú cipőjében kényesen libegett, mintha valami felsőbbrendű, művelt kaszthoz tartózna, viszont csupán egyetlen okosság rítt le arcáról, hogy ő az, aki jól csinálta. Attila egy pillantással a memóriájába véste a lány formáit és lelkében sóhajtott egy nagyot, hogy igen, ilyen a sikeres élete. Pénz, nők, nem probléma.
Ő meg egy falatot nem tett a szájába még aznap. De ez mellékkérdés volt abban a pillanatban. Ott és akkor egy ember a predestinált nyomorral nézett szembe. És eközben megkívánta a nőt. Amíg fúrta a falat és dugdosta a fából hegyezett fa tipliket a lyukakba, a lányra gondolt, folyton az járt eszében, ahogy abban a könnyű, lebegő fehér ruhájában az autóba ült. Többször lefolytatta magában a jelenetet, és mindannyiszor más részleteit vizsgálta meg a lánynak. A lábait, kezeit, kebleit, nézését. Lelassított módon, hogy jobban szemügye tudja venni, például keblének a ringatózását.
A villanyszerelés nagyon egyszerű és egyértelmű volt. Két óra alatt végzett vele.
Pontosan annyi idő alatt végezte el, mint azt mondta az amerikainak.
Munka végeztével az amerikai is behajtott a szürke terepjáróval. Menyecskéje unottan folyt le az ülésről és ellibegett. Valószínű a lakásba. Unottsága elárulta, hogy nem szereti a férjét, de a neveltetéséből fakadóan el kellett fogadnia a jó partit. És elfogadta. Azokban az időkben természetes és sikeres történetnek számított az érdek házasság. Sok buta lány el is hitte ezt.
A csóró villanyszerelőre rá se nézett, minek az? A nyomorban nincs semmi ami felemelő lenne.
De egyébként is, milyen látvány egy leizzadt szerelő? Arcán az izzadság, göndör hajában felgyűlt betonport sárként folytatta le, azzal, hogy néha karjába törölte homlokát, az ingét is bemocskolta. Ki akar ilyen rémeket látni?
Még az amerikai is megilletődött a látványon. Mintha egy fél lépésnyit meg is hátrált volna, nehogy össze piszkolja magát.
Nézte a munkát, helyeslően bólogatott. Valamit gagyogott, hogy talán jó lett volna még egy dugaljat szerelni egy helyre. Attila rögtön rávágta, hogy „no probléma, halfönáör iz okéj”.. Erre meglepő dolog történt, az amerikai szabadkozott, hogy „nou, nou... dö díl iz dan...ánedör tájm”.
Hiába biztatta őt, hogy „széjm mani”, az amerikai nem akarta. Kifizette a hatvan lejt, de már nem fogott vele kezet, sőt, miután átadta a pénzt, kezeit önkéntelenül leporolta.

Munka végeztével, úgy piszkosan, elindult a múzeumhoz, hogy Jakinak átadja a Hiltit.

A munka bűn


Vajon mi indította Jézust, hogy megmentse a Világot? Hogy jutott arra a megállapításra, hogy nem nemzeti kérdést, nem gazdasági rendszert kell megváltani, hanem úgy en block az emberiséget?

Fene tudja, milyen elgondolásból, miféle szociális perverzitásból veszem észre a nehezen élő embereket? Talán az én nehezen szuszogásomból, fáradságomból, verejtékezésemből kiindulva társítok?

Felbosszant, ha pimasz cigányt látok kéregetni. Miért van az, hogy a szomjas cigánylánnyal megosztom a cukornélküli kólámat? Mert látom, hogy elcsigázott és szomjas. Abban a percben az embert látom benne. 

Elítélem a cigány kéregetést, de ha elcsigázott kéregetőt látok, mégis megszánom. Pedig utálok mindent amit képvisel.
Idegesít a filmben az idióta német fiatal Kambodzsába költözik, mert szerelmes lesz egy éjdszes kurvába, és nemhogy kiemelné onnan a csajt, ha már nem bírnak egymás nélkül (viszont a csaj vígan elvolt csak a pénzével), de átveszi azt a buddhista életformát is, csomagba a tróger családjával, kik egy nádfedél alatt élnek harmincan, de ez nem gátolja őket, hogy pénzért kártyázzanak? Mert ugye, a Világ proletárjai egyesüljetek című marhaság csak akkor működik, ha valakit le kell rántani a mélybe. A konzervatív álcába bújt fatalizmus, melynek legtöbbször ilyen bárgyú Jézusarcot kölcsönöznek, tulajdonképpen egy idióta hencegés a nyomorral. És a marha, a kapitalizmusban csalódott szolga lelkű polgár meg ebben a szent piszokban lát valami szentimentális, lelki felemelkedést... Nem éppen negyven szüzet gondol a letisztult vonalú mennyországba, de valamiféle szent szüzességet mindenképp. Egy titokzatos, sejtelmes, ember által eddig nem tapasztalt boldogságra pályázik... Naná.

Jézus sem igen szűkölködik ezzel a dizájnnal előjönni. Ígérget, hetet-havat. Sosem kifogyó kenyereket, bőséges halfogásokat, hogy csak úgy potyog majd inggyé minden. Mint a kampány csomagok: kis olaj, kis vaj, meg virtuális ígéretek...
És mégis, nagyon a lényegre tapint: Az ember alapjában véve bűnös, reménytelen. De általa van megoldás. S akkor hozza a szegények felé lehajolás csomagot, azzal hogy ha van két inged, mindenképp oszd meg. A birkáidat meg adományozd el.

Néztem a felborult kamiont, deszkák mindenfelé... egy meszes hordó is kipukkadt, minden tele volt mész pasztával. Egy szar, ilyen Jóska-Pista vállalkozó teherautója lehetett. Az most trapára ment. Ahogy néztem, valamit kikerülve került az árokba, de úgy felfordulva... Pillanatra lelassítottam, míg mindenki tovább száguldott, és elgondoltam, biztos jól jönne egy segítség nekik... De én is tovább mentem... Megoldják. Ahogy én is megoldottam, ahányszor lerobbant az autóm és nyolc órát kuksoltam a 32 fokos melegben és senki nem akart segíteni, sem barát, sem ismerős, se senki.
Nincs egy hete, hogy megint leállt a benzin szivattyú, fiammal 1 kilométert toltuk az autót ketten, hogy egy beugróba tegyük biztonságba magunkat. Egy rendőr autó is elment mellettünk, a többi sofőrök meg simán ledudáltak mérgesen... Emberségből a rendőr a hátunk mellett bekapcsolhatta volna lámpáit, míg betoljuk az autót biztonságban... de baszott ránk.
Nem bosszúból nem segítettem ezeknek. Hanem mert este volt, siettem és igen, elegem van az altruista hozzáállásból.
Az állomás buszmegállójában egy öreg, kötényes néni ült egy padon, fáradtan, elernyedt végtagokkal, törölte izzadságát. 19:36 volt, valószínű most végezte a munkáját. Lehetett 70 éves. Hol leszek én akkor?
Ahogy egy pillanatra elnéztem, arra gondoltam, hogy a Jézusista szándékoknak ez egy tökéletes modellje lehetne.
Miért kell egyeseknek megszakadni a munkától? Mások meg egyáltalán nem dolgoznak, vagy olyasmit művelnek, ami nem szolgál senkinek.
Ha van kapitális bűn az emberiség életében, akkor a munka az.
A trógereknek azért bűn, mert anélkül is megélnek, a megszakadóknak meg azért, mert mások helyett is dolgoznak.
Jézus ezt felismerte, és nem kezdett el nemzetieskedni, háborogni, hanem abbahagyta az ácsságot és elkezdett prédikálni az emberi bűnösségről és attól való megváltásról.

És való igaz, ha mindenki kiveszi a részét, és visszafognánk az igényeinket, nem kéne se agyon dolgozzuk magunkat, és több időnk lenne egymásra.

De a kérdés az, hogy jó e ez nekünk?

Csak oda kerülök vissza, hogy az ember reménytelen úgy en block.
Mindenki csak magamagát tudná megmenteni.
És ebből Jézus nem kért.