Már már lelkiösmeret
furdalásba torkollt bennem, hogy az népek oly önfeledten, kérdőjel
mentesen tudnak unatkozva a napon sütkéreztetni magukat. Mint
megannyi plánta, égre lengedező lomha ágakkal, szemtelenül bután
nézve a semmibe. Rajtam meg harmadnapra kezd kiütni a munka elvonás
tünete, és nincs mit kezdenem magammal, noha ott zúg a tenger,
hátam mögött meg patakokban folyik a sör, kávé. Az sem enyhít
elvonási tünetemen, hogy megannyi fiatal fehérnépek ingyen
lebegtetik kebelformájú feminizmusukat.
Közben
hallom a brittek exitolni akarnak az Euból. S jóformán le sem
tisztáztam magamban a tengerparti álfeminizmus témáját, némely
oldalak már kivették a gondolatot a fejemből, hogy az angolok íme
tökön szúrták magukat, és már látom, hogy sorra dőlnek meg az
elkövetkezendő időkben a népek demokráciája, illetve
áldemokráciája. Mert ahogy a kommunizmusban sem volt a jó köz,
úgy a demokráciában se volt a jog köz, az egész egy pucér
csics billegetés volt, se nézni nem volt mit rajta, se fogni, se
semmi. S akkor eme kábulós napon barnulás idején, az embereket
elkapta a függetlenségi láz.
Engem
is. Hisz itt mindenkitől függetlenül úgy érzem, hogy ha ez a
megannyi jóléti népek macskák s egyéb állatok lennének, kutya
legyek, ha nem lenne több minden dolgunk közös. Így semmi közös
dolgunk nincs. Süttetik magukat a Nappal mint ősrégi, félelmetes
(bár szúette) totemek s azt a képet vágják, melyen istenükkel s
ezzel a világgal teljesen egyenesben volnának. Fix annyira egyenesben,
amennyire egyenesre fabrikálták. A kételkedés leghalaványabb
ábrázatát vagy ráncát sem véltem felfedezni rajtuk, s bennem
meg pont most omlott össze mindenféle bálvány, amiben hittem.
Próbálok értelmesen hallgatni mint ők, és sokat remélve a
messze távolba nézni. Persze közben bekenem a család hátát
ötvenes faktorú márkás napolajjal. Cselekedet, melyet a
feministáskodó fehérnépek urai nem találnak rangjukhoz méltónak.
Cserébe nagy komolyan és mélyrehatóan a messze távolt kémlelik,
mintha minden tudás és hit birtokában lennének. A feminák pedig
valószínű a feminista mozgalom anyaságból visszamaradt
csökevénységükből eredendően (vagy szerény véleményem
szerint a férjúr mindennapos nevelő és emlékeztető jellegű
két átszálló pofánverés hatására), lesütött tekintettel
sürögnek forognak a purdék és uraik kedvében.
Szóval
csak úgy úszott a levegőben a jól mímelt családi hangulat a
tengerparton.
Az
istentelenedés útján, most az evolúcióban reménykedőként
nézhettem e megannyi tömeget, mint egy nagy kísérleti
laboratóriumot. Hogy íme a fejlett ember, kiben a genetikai kód
most a legtökéletesebb: túlél, fejlődik, szaporodik, ellep,
hatalmaskodik. És boldog bazmeg. Okos mint egy giliszta, de lám
bebizonyították, hogy a genetikai kód egy növényben is
fejlettebb, mint a gondolkodó emberben, mert az ember elkezdte beteg egyedeit
istápolni, ebből lelki nyavalyát gerjeszteni, fenntartani, így
kitenyészteni egy lelki beteg embert, ki képtelen a boldogságra.
S
akkor jöttem én, ropogósra sült hitetlen, és azt mondtam, nem
tudom ki az a névtelen, személytelen teremtő, ki a Tengert s a
finom homokú Partot teremtette, a kellemesen langyos és lágy
hullámokkal, a Napot, mely pont jól süt, de áldom Őt. Így
ismeretlenül is. Legyen ez egy energiagombóc, bármi, ezen nem
veszünk össze. Annyira bízom benne, hogy nem érdekel hol lakozik
és miként. Eddig sem tettem, de ezután sem fogom Őt sehova
bezárni.
A
Tenger élményt csak így lehet igazán élvezni: a víz, a szellő,
a hullám, a Nap, a finom homok és én. Ilyen szent többség
fíling. A többi csak díszlet.
Nem
igazán lehet megunni, de azt amivel jár, igen. Hosszadalmas
procedúra eljutni a Tengerre. 650 km oda, ugyanannyi vissza. Olyan
útszakaszok vannak, ahol órákat lépésben haladsz. Éppen mondtam
hazafelé, hogy a nagy Bukarestet nem lehet bonyodalom nélkül
megkerülni, két óra bármelyik útvonalat választod, kommunista
időkből maradt aprócska, rozoga, gödrös autópályák nyúlnak
ki a fővárosból, de hozzám, a sokak által szörnyűségesnek
tituláló tyúkpajtámhoz, az ország szívéből zsírúj autópálya
vezet, és a kijárattól két kilométerre leledzik. Sőt a pár
száz méterre levő Maros huzatja minden szennyeződést elvisz.
Tehát infrastruktúrailag tökéletesen megfelelünk az európai
normáknak.
Meg
aztán a vízben sem locsipocsizhat az ember naphosszát, mert
fárasztó és a sok Nap is káros. A szálloda szobája kicsi.
Kiütött rajtam a klausztrofóbia. Tíz négyzetméteres szobában
nem lehet sok időt eltölteni. Dögleni is mennyit bír a munkás
ember? Egyéb nincs, mint a zajos, drágás klubbok. Döng a longue mely egy géplábdob kompressziója egy basszusból (semmi több)
és deep lófasz mindenhol. Egyszerre hármat hallasz. Harmadnapra
kinyuvad a magamfajta.
Úgyhogy
némi exotikus feng shuit élvezni, hatalmas áldozat.
De
mit mondjak? Nekem megérte.
Szeszbe
lehet rakni engem is a polipok mellé...