Teng Shui

Már már lelkiösmeret furdalásba torkollt bennem, hogy az népek oly önfeledten, kérdőjel mentesen tudnak unatkozva a napon sütkéreztetni magukat. Mint megannyi plánta, égre lengedező lomha ágakkal, szemtelenül bután nézve a semmibe. Rajtam meg harmadnapra kezd kiütni a munka elvonás tünete, és nincs mit kezdenem magammal, noha ott zúg a tenger, hátam mögött meg patakokban folyik a sör, kávé. Az sem enyhít elvonási tünetemen, hogy megannyi fiatal fehérnépek ingyen lebegtetik kebelformájú feminizmusukat.
Közben hallom a brittek exitolni akarnak az Euból. S jóformán le sem tisztáztam magamban a tengerparti álfeminizmus témáját, némely oldalak már kivették a gondolatot a fejemből, hogy az angolok íme tökön szúrták magukat, és már látom, hogy sorra dőlnek meg az elkövetkezendő időkben a népek demokráciája, illetve áldemokráciája. Mert ahogy a kommunizmusban sem volt a jó köz, úgy a demokráciában se volt a jog köz, az egész egy pucér csics billegetés volt, se nézni nem volt mit rajta, se fogni, se semmi. S akkor eme kábulós napon barnulás idején, az embereket elkapta a függetlenségi láz.
Engem is. Hisz itt mindenkitől függetlenül úgy érzem, hogy ha ez a megannyi jóléti népek macskák s egyéb állatok lennének, kutya legyek, ha nem lenne több minden dolgunk közös. Így semmi közös dolgunk nincs. Süttetik magukat a Nappal mint ősrégi, félelmetes (bár szúette) totemek s azt a képet vágják, melyen istenükkel s ezzel a világgal teljesen egyenesben volnának. Fix annyira egyenesben, amennyire egyenesre fabrikálták. A kételkedés leghalaványabb ábrázatát vagy ráncát sem véltem felfedezni rajtuk, s bennem meg pont most omlott össze mindenféle bálvány, amiben hittem. Próbálok értelmesen hallgatni mint ők, és sokat remélve a messze távolba nézni. Persze közben bekenem a család hátát ötvenes faktorú márkás napolajjal. Cselekedet, melyet a feministáskodó fehérnépek urai nem találnak rangjukhoz méltónak. Cserébe nagy komolyan és mélyrehatóan a messze távolt kémlelik, mintha minden tudás és hit birtokában lennének. A feminák pedig valószínű a feminista mozgalom anyaságból visszamaradt csökevénységükből eredendően (vagy szerény véleményem szerint a férjúr mindennapos nevelő és emlékeztető jellegű két átszálló pofánverés hatására), lesütött tekintettel sürögnek forognak a purdék és uraik kedvében.
Szóval csak úgy úszott a levegőben a jól mímelt családi hangulat a tengerparton.
Az istentelenedés útján, most az evolúcióban reménykedőként nézhettem e megannyi tömeget, mint egy nagy kísérleti laboratóriumot. Hogy íme a fejlett ember, kiben a genetikai kód most a legtökéletesebb: túlél, fejlődik, szaporodik, ellep, hatalmaskodik. És boldog bazmeg. Okos mint egy giliszta, de lám bebizonyították, hogy a genetikai kód egy növényben is fejlettebb, mint a gondolkodó emberben, mert az ember elkezdte beteg egyedeit istápolni, ebből lelki nyavalyát gerjeszteni, fenntartani, így kitenyészteni egy lelki beteg embert, ki képtelen a boldogságra.
S akkor jöttem én, ropogósra sült hitetlen, és azt mondtam, nem tudom ki az a névtelen, személytelen teremtő, ki a Tengert s a finom homokú Partot teremtette, a kellemesen langyos és lágy hullámokkal, a Napot, mely pont jól süt, de áldom Őt. Így ismeretlenül is. Legyen ez egy energiagombóc, bármi, ezen nem veszünk össze. Annyira bízom benne, hogy nem érdekel hol lakozik és miként. Eddig sem tettem, de ezután sem fogom Őt sehova bezárni.
A Tenger élményt csak így lehet igazán élvezni: a víz, a szellő, a hullám, a Nap, a finom homok és én. Ilyen szent többség fíling. A többi csak díszlet.
Nem igazán lehet megunni, de azt amivel jár, igen. Hosszadalmas procedúra eljutni a Tengerre. 650 km oda, ugyanannyi vissza. Olyan útszakaszok vannak, ahol órákat lépésben haladsz. Éppen mondtam hazafelé, hogy a nagy Bukarestet nem lehet bonyodalom nélkül megkerülni, két óra bármelyik útvonalat választod, kommunista időkből maradt aprócska, rozoga, gödrös autópályák nyúlnak ki a fővárosból, de hozzám, a sokak által szörnyűségesnek tituláló tyúkpajtámhoz, az ország szívéből zsírúj autópálya vezet, és a kijárattól két kilométerre leledzik. Sőt a pár száz méterre levő Maros huzatja minden szennyeződést elvisz. Tehát infrastruktúrailag tökéletesen megfelelünk az európai normáknak.
Meg aztán a vízben sem locsipocsizhat az ember naphosszát, mert fárasztó és a sok Nap is káros. A szálloda szobája kicsi. Kiütött rajtam a klausztrofóbia. Tíz négyzetméteres szobában nem lehet sok időt eltölteni. Dögleni is mennyit bír a munkás ember? Egyéb nincs, mint a zajos, drágás klubbok. Döng a longue mely egy géplábdob kompressziója egy basszusból (semmi több) és deep lófasz mindenhol. Egyszerre hármat hallasz. Harmadnapra kinyuvad a magamfajta.
Úgyhogy némi exotikus feng shuit élvezni, hatalmas áldozat.
De mit mondjak? Nekem megérte.
Szeszbe lehet rakni engem is a polipok mellé...