Sznekket hoztam csillagok (Az Istvánok 3 – a prüntyőke 1)

Elmentem az Istvánokért, mert zsebpénzezni akarnak. Verekednek, hogy ki jöjjön. Mondom a pótszülőnek, isten fel s isten le, csak sápadtarcút viszek. Az élők az élőkkel, a holtak a holtakkal. Felebarátaim a rézbőrűek is, de a három lépés távolságon belül nekem már sokba kerül a barátság, mert ezek azt neszelik meg, az ember hol tartja az értékesebb szerszámait, az éj leple alatt kéretlen látogatást tesznek és másnap két deci pálinkáért elcserélik életem néhány évét.
Odajön az Isvánok egyik öccse, kisöccse, de nem a legkisebb, még óvodás, és várja a megmentő szelekciót. Mondom mi van, te is melózni akarsz? Csak áll zsebre dugott kézzel és hallgat. És néz rám, mint a sorsfordító atyaistenre. Hú de kurvára ismerem ezt a nézést. De majd leszokik erről.
Csak gondoljunk bele, ki szeretné gyermekét cigányok közé engedni, oda tudni, ha valami vele történik? Istent is megtagadná mielőtt szufláját kiadná, csak oda ne kerüljön. Miféle lehet az olyan ember, aki magját ontja az Istvánokra és nem törődik utána, hogy a cigányok közé kerüljenek?
Hát kurvára ismerem ezeket az embereket is. És lehet székely is, abból az ősmagyar árpádsávosból is, mert én mondom kurvább az ilyen ember, mint a cigány.
De hát a sorsot veszem onnan, ahonnan elém jön. Mint ez a zsebredugott prüntyőke, aki le nem maradna semmiféle buliról, mert valahonnan érzi, hogy én más kategória vagyok, nekem másak a feladataim, az ő szemében én vagyok az alkotó, míg ők a puszta vegetációban tengődnek, anélkül, hogy történne valami abból a nagy élet experianszból.
A pinkfloydi fasírtgép. Ahol a disznó a marhával közös zsírba kerülnek. De az Istvánok fasírtjába patkány is kerül bőven. És mit nem tanul meg a rászoruló? Az elején nehéz, de a sors vasfoga betöri.
Még utána néztem, engem nézett, nem a piros kocsit. Nem ajándék, nem tiszta ruha, nem édesség kell a prüntyőkének. Egy sorsfordító atyaisten kell neki. Egy apa. Ki valahol -ha nem részeg- más István magokat szór.
Egyszer ez az István elszólta magát, hogy jobb neki így, hogy nincs apja s anyja. Van, de jobb ha nincs velük. Nem részletezte. Nem is kértem. Sosem firtatom a múltat. Nézzünk előre s ha majd időnk lesz, kurvaannyapicsájázunk...
Csináltam aztán szenyót a fiúknak, jó nagyokat, tettem bele mindent, s magamban elgondoltam, hogy hoztam szkubisznekket fiúk...de mi van, ha nem tudják mi az a szkubisznekk? Akkor inkább csak: sznekket hoztam csillagok. De nem értenék. Mert mitől csillagok? És nemcsak csillagok, hanem olyan csillagok, melyeket akármilyen teleszkóp nem lát. Nem elég ide istenség, tudomány, ide emberség kell ezeket a csillagokat meglátni.
De ma azokat az egeket kémleli az ember, ahol a Héraklészok átverik az Atlaszokat. Kell nekik a mindenható isten, de a sors különleges misztikájára hivatkozva nem szorítaná meg annak az élősködőnek a nyakát, aki elől születik és hátul meghal és mást se csinál csak rág és rág, nemz és nemz.
Mert mik ezek a prüntyőkék? Mik ezek az Istvánok? Számok a statisztikában. Egy kontó az üdvösség bankjában, feltéve ha márkanév alá kerülnek. Mert ha nem kerülnek márkanév alá, akkor a nagy nyűnek az elhaló félben levő hátsó részei maradnak, melyek csak rúgni tudnak, hogy a nagy nyű rághasson még egy centit.
De majd kinőve a márkanévből, a fasírtgép fogaskerekei lesznek továbbra is, mert ugyanazt az istent fogják látni, aki a misztikummal tele sorsot irányítja.
Ez a prüntyőke ott zsebre dugott kézzel ordít Istene felé.
De majd leszokik. De bár ne szokna le. Inkább veresse be a pofáját, de ne szokjon le az Istennel való perlekedésről. Mert az Isten is unhatja már, hogy mindaz amit teremtett csak egy engedelmes féreg, kinek minden úgy jó, ahogy van, semmit se szépítene, nem javítana, nem segítene.
Az Isten is egyedül van a Teremtésben.
De ez nem látszik a periszkópokkal.
Nem mondtam semmit aztán. Annyit mondtam: fiúk itt a kaja. Mossatok kezet s egyetek. De magamban azt mondtam, hogy sznekket hoztam csillagok.

Beértek a csodabogarak

Ilyenkor ősszel, mintha beérnének dolgok. Főképpen az értelmiségi körökben. Hogy miért főképpen az értelmiségi körökben? Talán azért, mert annyi egyetem után beléjük állt a nyári vakációzás, hogy aztán ősztől éhesen a tudásnak essenek. Mert most mintha kiegyeztek volna, megint elkezdtek ilyen csodabogarakat felhozni mintaképeknek.
Mint nem értelmiségi ezeken a dolgokon én is átmentem. Igaz, nem rendszeresen ősszel, hanem amikor az alkalom adta. Mikor beleütköztem az ilyen mintakép alapanyagnak szolgáló csodabogarakba. De néhány ilyen félreértelmezett csodabogár kiheverése után, azért csak elkezdtem gondolkodni és bizonyos közös vonásokat fedeztem fel bennük, amitől ezek a csodabogarak úgy látszanak, mint valami hihetetlen, csodálatos, bámulatba ejtő szent emberek, kiket mindenképpen követni kel. Minimum ájtatosan csodálkozni rajta. Hogy az önnön becsülésünk alávalóságát ezennel magunkkal lerendezzük. De valójában nem rendezzük. Legalábbis én ezúton nem tudtam lerendezni alávalóságomat. Azt az emberi nyomorúságos állapotot, amiről a hívő ember beszél.
Olyan ez a csodabogár imádat, mint amikor anyósom kiszemel magának egy orvos házaspárt és elkezdi ecsetelni, hogy milyen jól élnek, mindenük megvan, a zúr gyermekei is mellé, milyen tökéletes a házasságuk, az életük és sorolja fáradhatatlanul, hogy milyen jók. Az ilyenről ha írásos önvallomást is hoz a kiszemelt orvos saját kezű aláírásával, hogy esetleg az a jómód nem éppen a zúrgyermekség által lett, akkor sem tágítana a csodálattól. Ilyenre mondják, hogy ha neki ez pozitív benyomást ad és ezzel szenvedi el a holnapi napot is, akkor hagyni kell a hitében. Lehet benne valami, csak az a baj, hogy a csodabogár orvostól nem látja a saját csodabogarait. Az orvos árnyékában az övéi pincebogarak. Más szóval a saját pincebogarai nem elég az életéhez, kellenek neki az illúziók. És illúziónistákkal tele van a világtérkép.
Még azzal a rizikóval is, hogy elkeseredettnek lehet engem jellemezni, és félre lehet érteni a következő véleményezésemet, meg kell tegyem. Magamért, nem az érzékeny lelkű olvasóim érdekében.
Mert mint írtam volt a bekezdésben, itt az ősz és beértek a csodabogarak. Terítékre került műveltebb oldalakon ez a Patch Adam orvos bácsi.
Tudom, tudom, mindent szétmocskolok, amihez érek. De nem erről van szó. Az orvos karrierjét nem vitatom, ha jól végezte munkáját, biztos megkapta azt a hasznot, amit remélt. Amit vállalt, azt élte, ehhez nem találok semmiféle hozzáfűzni valót. Az sem érdekel, hogy fél haja kék, bohókás ruházatot visel és hippi stílusban adja elő magát. Privát baja.
Engem ez az anyósos hozzáállás zavar, megmondom őszintén. Befixírozza egy pár ilyen gondolkodó, kik végül magukból keveset adnak, mind ilyen „nagyok” árnyékában bólogatnak, mai trend szerint merítve a világ összes vallásaiból, csak annyi, hogy nem Jim Morrisonra bólogatnak, hanem Buddhára vagy mittom miféle indiai bölcsre.
Én a barom meg mindig utána járok. Türelmesen, halvány izgalommal keresem a „bréjking nyúz” mögött a csodát és nem találom csak a szemfényvesztés örökre befuttatott cseleit.
Mert a tízen valahány perces szpíccsből az első tíz perc azzal telik el ennek a Patch Adamnak, hogy áradozik arról, miként járt ő be negyven országot. Ezek mind ezzel kezdik, hogy ők mennyire híresek. És kivétel nélkül mindegyik ezzel kezdi. Ezt én nem értem. Kit érdekel? Vagy kihez szól, mikor ezekkel kezdi? S akkor jön a mesével, hogy nem vettek el pénzt a betegtől, hogy az orvos és takarító ugyanazon fizetésért mondtak le a magán életükről, ott élve gyakorlatilag a kórházban, együtt sírtak és nevettek a betegekkel, mert ott sem gyógyszerre, sem semmire nem volt szükség, csak szeretetre.
És akkor jön az ömlengés, hogy íme a példakép. De hol itt a példakép? Mi is igazán az, amit követni lehetne? Hogy munkánkat örömmel végezzük? Miért, ki nem végzi úgy? Hogy lemondunk a munkánk érdekében a magán életünkről? Ki nem teszi, ki dolgozik? De ugyanakkor ez a hinduista-pista társaság az aki fetreng, amikor az ember kénytelen reggeltől estig dolgoznia, hogy családja békéjét és jólétét biztosítsa, hogy minek annyi munka, hisz semmit sem viszünk a mennybe?
Ja, ez az anyósos szindróma, hogy annak a munkája szentebb, és hasznosabb és követhetőbb, hisz egész nap csak mosolyognia kell. (De vajon ha nem mosolyog egész nap, kirúgják?)
Nem. Számomra az nem példakép, hogy valaki létrehoz egy rendszert, ahol az emberek éhbérért rabszolgálnak egy eszméért. Az elképzelhető, hogy egy nagyon vékony sávot be tud fedni ez a mosolygós kórház az életúnt depressziósok körében, de hogy vesét műteni nem lehet öleléssel és vigasztalással, az biztos. Ezt én láttam. És nem vállalhatja át a Föld lakossága ezt az úgynevezett örök samaritánizmust.
Nem azzal van baj, hogy az ember a munkájáért megkapja a méltó bérét. Ez a követnivaló. Nem az, hogy ha a világ tele van rohadt emberekkel, akkor mi odatartjuk nekik a fejünket levágatás végett. Mert jó az az elképzelés, hogy van szociális biztosítás. Hogy a pénzalapot banditák kezelik és nem oda jut ahova kell, hát tessék azért agitálni, hogy ezeket az embereket eltávolítsuk a helyükről. De nem, ehelyett elkezdünk magunkba fordulni és elkezdjük magunkban keresni a hibát, hogy biztos azért gonosz a világ, mert én nem vagyok kibékülve.
Ez, ha fáj is, de sajnos a tanult embereknél is nem más, mint butaság, hülyeség jele.
Ismétlem, ez a Patch Adam éljen tőlem boldogan, és utazzon még negyven országba.
Én tovább keresem azt a példaképet, aki ebben a mai rendszerben tisztességesen megél, a tudása, a keze munkája, tehetsége révén és nem valamiféle csudálatos hókusz-pókusz kitaláció révén.
Hogy a vesét is megműthessük, ha kell.

Kandallókályha

Az ember szalonnával is él, nemcsak igével. Apropó ez arra, hogy nemcsak a szám jár, hanem valamennyit dolgozok is na. Hogy nem mutatkozik ez valami szpektákulozó, az azért van, mert munkám szerteágazó mint a földön az a futó burján, mely kétségbeesetten kapaszkodik mindenbe.
Még vasárnap befejeztem a kandallókályhát, azaz lekaparni és lemosni a rászáradt agyagot. Tegnap és ma kisebb tüzeket raktam benne, de egyébként is volt ideje szellőzni, száradni, mert gyakorlatilag egy hónapja építgetem, délutánonként pár órát.
Amint a belső járatokat felépítettem, az első dolgom volt a kéményhez csatlakoztatni, hogy a huzat beinduljon és a lassú száradás elvégezze a dolgát.
Aszontam, hogy nem referálok róla, míg nem győződöm meg, hogy a kályha működik is. Pár szégyenlős, félénk begyújtás után, kellemesen csalódtam, hogy minden a legnagyobb rendben megy. Miután leégett a kis tűz, a kályha még hideg volt, de rá két órára fellangyosodott és majdnem egyenletesen melegecske volt. Gyakorlatilag elosztódott a meleg. Lévén a tűztér a régi kandallónk, a tégla tömeg átvette a vas hőjét.
Amitől egy kicsit féltem az az volt, hogy a füst utakat nem törtem meg kilencven fokban, hanem negyvenöt fokosan alakítottam ki, a kandalló járataiból inspirálódva, ahol egyszer kétfelé ágazik, majd újra egyesül a kimenő füst, aztán megint kettéágazik, majd egyesülve kimegy a csövön a kéménybe. Féltem, hogy hamar kisiklik a hő és nem lesz ideje felmelegíteni a téglákat. Félelmem nem vált be. Szerencsémre.
A hullámzó negyvenöt fokos utakat azért gondoltam ki, hogy ne legyen hova lerakódjon a korom. Mert reményeim szerint a kályha túl kéne éljen engem.
Az építéséről őszintén nincs nagy kedvem beszámolni, nemcsak azért, mert a vízmértéket csak azért használtam, hogy biztosítsam magam arról, hogy nagymértékben nincs vízmértékben, hanem azért is, mert kész kínlódás volt, balfaszkodás, mert nem értettem hozzá, anyagom is olyan volt amilyen és amikor nekifogtam halvány lila fingom sem volt, hogyan kellene azt megépítenem. Nem kevés frusztráltság is környékezett, meg a feleségem is nézegette diszkréten, hogy akkor hogy is lesz? Hogy ez így marad?
Amint apósom szokta mondani: az asztalosnál a munka vagy eltalálódik, vagy nem. Nos, véletlenül megtaláltam, megsúgom: az egyetlen lehetséges formulát ennek a mi speciális kandallókályhánknak. A formája is azért olyan, mert adta magát. Semmi sem volt kigondolva.
Persze a durva téglakályhát, mármint amit létre tudtam hozni a toldozott-foltozott hulladék tégladarabokból, hódfarú cserepeket kettévágtam, aztán kicsempéztem vele ugyancsak agyag és homok keverékével.
Végül a gondosan összegyűjtött bontott csempekályhákat nem használtam fel, mert már mikor nekifogtam rájöttem, hogy nem tudom kialakítani belőlük úgy a kályhát, hogy a kandalló tűzteret fel tudjam használni. Pénzem új ajtókra nem volt. Gyakorlatilag egy vasamba sem került ez a kályha, mindenem megvolt hozzá, illetve az évek alatt kialakult gyűjtő mániám most az egyszer hasznosnak bizonyult.
Viszont elgondolkodtam, hogy elvettem másnak a kenyerét, míg én a szakmámat űzhettem volna, de nem találtam a környéken olyan embert, aki ilyesmibe úgy vállalkozott volna, hogy ne kelljen segédet, taligát, szállítást, napi három etetést, pálinkát, szivart és egy köteg pénz társaságát is biztosítanom. Mert biza rájöttem, hogy a kályha nagy munkája nem ott van, ahol a möster összeteszi agyaggal a két téglát, hanem ott, ahol odahordják, kihordják, megkeverik, levágják, kézhez adják az anyagot. Azért kell a segéd, hogy legyen aki a munkát elvégezze.
A lényeg, hogy én meg vagyok elégedve vele, ha meg nem fog összeomolni a közeljövőben, akkor még elégedettebb leszek. Elvégre, ha a pisai torony ferdén is áll, miért ne állna az én kályhám is?
Egyet azért előre megmondok: Ne hívjatok kályhát rakniiiii!!!!

Az igavonók: az Istvánok 2

Felhoztam sokadszorra hierarchikusan alacsonyabb körökben, hogy én nagyon szívesen elkezdenék egy ilyen szombati asztalos balettiskolát az arra való gyerekeknek, akiket én gondosan kiválogatok, mert mondtam, hogy nem egy közösségi kórusra gondolok, ahol mindenkinek muszáj dicsőíteni apánkat, anyánkat, hanem arra, hogy ha egy két gyereknek megjön a kedve az asztalossághoz, talán nem vesz el teljesen.
Mondtam, hogy mindamellett, hogy a Gigi és Csabi projekt tizenöt év után olajra lépett, van merszem még egyszer nekirugaszkodni, mert részemről a projekt bevált. Az, hogy a Gigi és Csabi részéről nem vált be, nem tehetek róla, mert tanításom még véletlenül sem súrolta az alkoholt, a kártyagépet és a családot összetartó tehetségtelenséget.
A hiba részemről az volt, hogy nem voltam eléggé szigorú, túlságosan emberi számba vettem őket és mint a macskák, a paplan tetején aludtak.
De tanulván hibáimból, a következő körben talán jobb leszek.
Vagy lennék.
Mert rögtön húzták a szájukat a hierarchikusan alacsonyabb körökben, hogy az a baj, hogy ha a gyerek érzi, hogy van más megoldás mint az iskola, akkor nem fognak még annyit sem tanulni mint eddig. És egyelőre csak kórusban lehet gondolkodni, ahol minden száj unisonban dicsőíti apánkat s anyánkat.
Piszológikusan és szoszájöti impruvment lölöm tudja milyen szempontból még talán van is igazság benne. Mert az isten is eleve elrendel sorsokat, pontosan az emberi genetikai struktúra mátrixával. És ebben a dologban van nekem valami alázatlanságom, hogy az ember nem predestinált az igavonásra.
Az egy dolog, hogy felismerjük a társadalmi struktúrák rákfenéjét, melyet már most leszögeznék a saját felelősségemre, hogy nem az alsó termő-takaró rétegben keresendők, hanem pontosan a fellegekben járók vizenyős, lebegős rétegekben, ez ellen jár a pofánk, és az egy másik dolog, hogy nem törődünk bele az eleve elrendelésbe, nem hagyjuk magunkat átadni a haszontalan kesergésnek, kilátástalanságnak, pontosan a hierarchikusan felsőbb körökben kialakult felsőbbségi érzés nyomására.
Ezek az Istvánok, ahogy genetikailag hordozzák magukban az alkoholt, a szolgaságot, a primitivizmust, úgy hordozzák magukban az igavonást mint sorsot.
Emlékszem Csabi csak a földön tudott dolgozni és csak baltával. Nem volt buta, de úgy érezte, hogy neki nem dukál a jó szerszám. Nem dukál az asztal. A bélyeg rajta -mert ezt már kiskorában felfedezte- hogy egy senki a nagy tömegben, egész életére szóló kisebbség érzést égetett lelkében, ezért kellett neki a pálinka, hogy emberséget, férfiasságot, pillanatnyi önbizalmat öntsön magába, aminek persze az volt az eredménye, mint mondják a részeg ember mindig őszinte, hogy megszólalt benne az ősi primitív erő és ennek átadta magát. Betört álkapcsok, széklábak, vitrinek eredményezték az árpádsávos dicsőséget.
Tehát tudjuk jól, hogy ezek az Istvánok született igavonók, semmi esélyük sincs a szociális normalitáshoz, de mégis elvesszük előle azt a lehetőséget, hogy talán az asztalosságban -ha arravaló- megtalálja a menedéket szolgáló kiskaput.
Mert ha nem ezt, akkor mást fog keresni.
Talán, ha Csabi tízévesen kerül hozzám, ha Gigire ráparancsoltam volna, hogy ne vegye el azt a román cácát, ki vallásos fanatizmussal, boszorkányos mágiával űzte a lustaságot, a mosdatlanságot, talán más lenne sorsuk. Nem a pálinka, nem kártyagép s ezekhez hasonlók.
Nem biztos, persze semmi sem biztos.
Elnéztem ezt a tízéves Istvánt, ahogy kézzel lapátolja fel a sittet, mondom neki, ott a seprő, miért kínlódik? Húzza a vállát, hogy jó ez így neki. Tízévesen húzza az igát, mert valahonnan bevette, hogy egy igavonó állat. Valahonnan bevette, hogy neki minél bunkóbbnak kell lennie. A férfiassága az a bunkósága. Hogy kézzel sepri fel a sittet, utána törli a száját, szemét. Mert ő kemény. Emlékszem az első napjaiba, mikor Dévára került, az egész szája tele volt csömörös kiütéssel. Kérdem mi van? Húzza a vállát. Rájöttem, hogy azért van, mert eszik. Mert rendes kajával találkozott. A szervezete át kellett álljon. Miért ne állna át a szelleme, lelke?
Hát átállnia kell, de nem a maga hasznára, hanem a kórus hasznára.
Megvannak a sötétségek a vallásos körökben, biza hemzseg a sötétség, de nincs ez másként más körökben sem, balfasz a választógép, balfasz a gép választotta vezetősereg, balfasz mindenki.
Tudod mik hiányzanak nekünk ebből a balkáni evolúcióból? Kérdeztem egy ismerőst. Pénzgeneráló mechanizmusok. Ezek hiányoznak. Mert amíg az amerikai a villanykörtét is villanyszerelővel cserélteti le, mi saját kezűleg komplikált kályhákat építünk, ami mondjuk romantikus, de egyáltalán nem hasznos. Beszélünk mi szimbiózisról, de messze nincs szimbiózis életünkben. Magunknak való, egyedi, különleges balfaszok vagyunk.
Az igavonók igát fognak vonni életük végéig mert igavonók. A lelki atyák meg gyönyörködni fognak az igavonó nép egyszerűségén, avagy az én meglátásomban: a balfaszságán.

Legyetek jók: ha tudtok...

Nagyon érdekes értelmezésben adta elő itt Déván a Komisz&deszka társulat a „Legyetek jók, ha tudtok” című színdarabot.
Mikor budapesti barátaink ezelőtt tíz évvel kedveskedni akartak nekünk és elvittek a megannyi múzeumlátogatás után Madách „Az ember tragédiája” című szuperprodukcióra, egy adott pillanatban a feleségem megbökött, mert elaludtam. Utána mondta, hogy ember, hogy unod az egy, hogy elalszol, az kettő, de amikor belehorkolsz, az felháborító.
Még engem is lenyűgözött a saját érdektelenségem a téma iránt, holott mindenki bizonygatta, hogy szuperprodukció volt. Emlékszem, füst, fények, zene, mikrofonok, pazar díszlet, de hogy mégis elaludtam, az már hihetetlen. Budapesten egy mittomilyen hegyen egy mittomilyen híres színházban.
Na de az esti értelmezés már az első percben lekötött. Nem az, hogy hű de jó, de szép, szellemi fogyatékosok de szépen illegnek billegnek, nem, ezek a dolgok engem már nem érdekelnek. Viszont aki színpadra vitte a dolgot, méghozzá szellemi fogyatékosokkal, abban az értelmezésben, ami nekem lejött a játszásból, az már egy mestermunka.
Lehet egy olyan kémiát alkalmazott a rendező, ami mindenkinek mást mond. Azt, amit hallani akar. Mint a topográfus műszerébe, hiába nézünk bele egyszerre többen, csak a saját szemünket látjuk viszont tükörképben.
Az ember viszonya az egyházakhoz, Istenhez, és az Isten viszonya az emberekhez. Ilyen kérdések feszültek az amúgy ismerős történeten keresztül, itt-ott átfogalmazva, aktualizálva az árnyalat kérdéseket, szín felharmonikusokat, melyek végül is alkotják, megmagyarázzák az érzést. A zsenialitás benne egyenesen prófétikus, hisz: „a világ bolondjait választottam...”, teszem hozzá: hogy az igazságot nyilvánvalóvá tegyem.
A nagyszerű benne az volt számomra, hogy így egy csomagban, több ember, tudatosan vagy sem, de bevállalták ezt az üzenetet. Hogy: „Az Isten az Élet!” És innen szépen visszabontva a történet apró háttér üzeneteit, egy nagyon szép kép rajzolódott ki, hogy az előadásnak nemcsak szórakoztató jellege, nemcsak az volt, hogy megmutatjuk mi fogyatékosok, hanem egy határozott világ és Isten kép tárult a kereső elé.
Hogy nem aludtam el, bizony mondom néktek, nemcsak elfogultság kérdése bennem, mert semmi porcikám nem kívánt elmenni a „mindenféle” komisz&deszka társulatok előadásaira, de mivel itt Déván nem konkurálnak a kulturális események, gondoltam a fiam érdekében elmegyek vele, noha az volt az érzésem, hogy titkos összejövetelre megyünk, hisz tiszta véletlenül akadtam bele a plakátjukba az iskola egyik falán, még szerencse, hogy miközben várom a fiamat, minden marhaságot elolvasok amit kiaggatnak a falakra. Ha nem más, de ne érjen olyan vád engem, hogy többet írok, mint olvasok. Na így, lelkiismeret furdalások között elvittem a fiamat, hogy „lásson” világot, vagy ahogy mondani szokták, kimenni egy kicsit a barlangból a civilizációba.
Mondom, a dolog meglepett, és így ebben a szerelékben igen elgondolkodtatott, hogy valóban, ha megtalálod minden embernek a tehetségéhez mérten a helyét, akár egy szellemi fogyatékos is hatalmas funkciót kaphat az élettől.
És akkor miért akarjuk uniformizálni a gyermekeket? Mind, egyformán ugyanazt tudják? Valamit mi borzasztóan elhibázunk. És erre azt mondjuk mi zsoldos katonák, hogy nincs más mit tennünk, hisz zsoldosokként az ukázt megkaptuk. Ha nem teljesítjük a parancsot, kidobnak. És nem dobhatnak ki, mert akkor nem tartózunk a zsoldosok klubjába és nem enyeleghetünk a rangosabb tisztek előtt, mint felfele törekvő kispolgárok.
A képlet egyszerű. Ha van összeesküvés, az a saját hiúságunk. És hihetetlenül rabul tudja ejteni a hiúság a legszerényebbnek látszó embert is. Mert nemcsak fizikai hiúság van, hanem szellemi, lelki hiúság is van. Az önsanyargató saját önsanyargatásában hiú. Ugye milyen jó önsanyargató vagyok? Ezek az apró hiúságok egymás bátorítása alakítja ki a társadalom című közösséget. Ez okozza a bizonyítás vágyat és elkerülhetetlenül a versenyt és mindent ami a versennyel jár: én legyek az első, ami azt jelenti, hogy a többi vesszen. Milyen szépen kifejezi ezt az a rész, ahol Fülöp atya felveszi a bíborosi palástot és a gyermekek elkezdik magázni, mindenért bocsánatot kérnek, tekintetüket lesütik. Mert hirtelen kiderült, szemfényvesztés volt az egész, íme itt az igazság: Fülöp atya hiába fasza gyerek, de bíborosi palástban van, azaz egy lett a társadalom uraival.
Na persze, ez nem aranyképlet, mert van ennek a másik változata, aki mindig farmerben jár faszagyerekségét bizonygatva, viszont még életében áhítozik a szentté avatására. Az illuzionista. Kit csodálnak egyben és félnek is tőle. Mintha Isten lenne.
Az a baj, azt hiányolom, hogy ezek a dolgok kirobbannak egy egy kulturális est erejéig, aztán minden visszamegy a régi medrébe, egyrészt azért, mert jól van ez így, másrészt meg lehet csak én látom így.
Hát az biztos, hogy ránk férne több ilyen fajta kulturális ingerlés.
Hiányolom a dévai magyar közösség úgymond kulturális ígényét, ha valamit nem az Rmdsz vagy nem a Szent Ferenc alapítvány szervez tök ingyenesen, az már nem kerül terítékre. Nincs rá igény.
A múltkorjában hívott Szász Csabi Kövendről, hogy megyek e Edda koncertre? Mondom te most hülyéskedsz? Edda Kövenden? Edda Kövenden? Te most hölyéskedsz? Kérdeztem. Egy faluba menjen az Edda? Mondja nekem ez a Csabi a telefonba, hogy állj meg, mert ez már a második fellépésük. Az Eddának Kövenden.
De mégis hogy? Kérdem hitetlenkedve. Hisz ezelőtt harminc évvel Kövend egy sáros falú volt messze Tordától. Könyörgöm: Tordától, egy nyugdíjas várostól!
Azt mondja, hogy hát a szervezés. Jó a polgármester.
Hát amint elnézem, amikor ilyen ingyenes fesztiválok vannak itt Déván, rengeteg magyar összejön. Nem hiszem, hogy nem fizetnének be egy egy jó koncertre.
Valami hiányzik. Csak itt gondolkodva belém villan egy pár dolog, pár elképzelés arról, hogy miért zombi itt a kultúra? Netán valakinek érdeke? Miért érzem azt, hogy bármiféle kezdeményezés egyházi és politikai úton kívül nem tud életre kelni?
Nagyon merem remélni, hogy ez a „Legyetek jók ha tudtok” interpretálása egy kiáltó szó a pusztában, egy előhírnöke valaminek. Mármint hogy pozitívan summázzam a mai napot.

Fürjek: End of?

Ezek a fakking fürjek két napja egy fakking tojást se tojtak. Esznek, isznak, jól vannak, kösz. Ha ezek asziszik, mint az asziszi, hogy minden Ferenc szent, tévedtek. Mert nem fogok én már mostantól hat hónapos telelést kezdeni velük...

Egypercesek a jóról

Egypercesek a jóról. S akkor mindjárt rákontrázhatok – saját negatívista stílusomban – hogy: mert a jók egypercesek. Milyen naiv vagyok. Azt hiszem, hogy attól, ha nem mondom meg, vagy jól megmondom ennek a világnak az emberi bajait, attól azok megszűnnek. Mennyiségem annyi, mint amennyi olyan ág nő ki a világon, mely nem természetesen nő felfele, hanem össze-vissza. Azaz rengeteg. Rusztikus jelenség. Hogy ez a rusztikus ág leng ide-oda, csak ennyi, egy lengő rusztikus ág.
Eldönthetem én, hogy na csak a jóra figyelek ezután és azt hittem nagy naivitásomban, hogy na csak győzzem írni a sok egypercest a jóról, mert annyi van a mindennapokban.
Hát ember, nyitom én a csipáimat erre, meg nyitom arra, nehogy lemaradjak valamiről, s úgy találom az egyperces jókat, mint abban a filmben, amikor az emberek felébrednek egy nap, hogy jé: nem születnek gyerekek.
Talán sok egyperces jó az is, hogy az emberek nem ütik le egymást. Még eljöhet egy olyan idő, mikor az emberek leütik egymást.
Elgondolkodtam ezen is. Hiába mondja valaki: ne gondolkodj annyit. De mit tehetek, mikor fél napig térden dolgozva foltozok valami törött padlórészeket? Nagyon naiv az a valaki, ha azt hiszi, hogy amikor az ember törött padlókat szerel, javít, hogy az ember abba belekoncentrál teljesen: szellemileg, lelkileg is. Dehogy. Minimum kilencven százalékát az időnek, amíg a kezem jár, s térdem, derekam ropog, a szellemem s lelkem máshol jár. Dehogy beszélek én a fával. Ezek ilyen asztrológus dumák, hogy az asztalos beszél a fával. Mese. Az asztrológus sem beszél a csillagokkal. Hanem félre. Oda beszél.
Na elgondolkodtam ezen az oda vagy nem odamondáson. Mert akinek görnyedek, az olyan ember, hogy azzal hiába vitatnám meg az istenes dolgaimat, meglátásaimat, érzéseimet. De eszembe sem jutna, felhozni vele a témát. Sőt, ha azt mondaná, hogy olvasta blogomban ezt s ezt s ejnye-bejnye, letagadnám, letörölném. Mert ő nem a dolgok megvitatásos világában él, hanem a parancsok világában. Ahol az abszolút igazság oldalán áll. Ahova nem fér több semmiféle diszkúció.
Elgondolkoztam, mi lenne, ha odajönne és azt mondaná, hogy de mondd, mitől nem tudsz fizetni te, hisz nézd, milyen jól megcsinálod te ezt a törött padlót, összevarrod, mint az orvos a vesét? Mert képzeletemben azon gondolkodtam, hogy miként is foghatnám rövidre a mondandómat? Honnan is kéne kezdjem? De az élet segít, mert nem jön senki ilyet kérdezni. Az akitől szeretném, hogy ilyet kérdezzen, nem is tudja, hogy én padlóját sebészként toldottam foldoztam. Így nem kell kínosan rövidre foglalnom a mondandómat. Ilyen a naiv ember, azt hiszi, hogy kicsisége valamit jelent ebben az életben. Csak én vagyok ilyen barom, hogy lereagálok egy egyperces jót, ami ugye kiderül, hogy ritka mint a fehér holló. Mert ha megjelenik, nem is látják. Mint ahogy egy nyíló ablakról visszaverődik egy pillanatra a napfény.
Ahol az abszolút igazság leledzik ebben a világban, onnan nem kíváncsiak, hogy a statiszták miért nem tudnak fizetni. Ők egyszerűen a nem fizetők kategóriája statisztikailag. És velük szemben eljárások vannak, nem rákérdezések.
Tudván ezt, igen valószínű bűnt vallanék és nem állnák ki elveim mellett, mert ki sem mondanám a bevezetőt, s takonyként lapulnék, mint egy elnyomott csiga.
Mit akarok én ezzel mondani?
Persze az internet világa, mondhatják rá: szennyes. Mint szenny, azért szálltam le a fészbukkról, hogy ne szennyezzem a világot, mert ott minden olyan szép, napos, hogy minden mukkot rögtön lecsapnak. Mint makacs legyet, ki összevissza piszkol és zümmög. És visszavonultam ide ebbe a blogomba, mert itt még el merem mondani mi jár naiv fejemben. Mert ugye egy blogba az ember bemegy, kimegy, ha akar visszajön, ha nem akar, nem. Hús-vér ismerősöm ha ide néha betéved, annak tudom nem ártok. De zöme ismerőseimnek nem téved ide. Mert nem akar. És ez a szerencsém. Nekik csak azon részem kell, ahol derekat, térdkalácsot nem kímélve műszerészként megorvoslom a törött padlót. De mikor alattvalója szólt hozzám, hogy akkor még azt is, meg még azt is, akkor úgy találtam illőnek, hogy valahogy ropogós csontjaimmal felálljak s ha csillagokat is látnak szemeim, de tiszteletből felálljak előtte, míg hozzám szól.
Tulajdonképpen én vagyok az örök, láthatatlan jó. Hajtott fővel engedelmeskedek, nem csak egyperces erejéig, hanem feszt. Ha nem gondolkodnék, tökéletes barom lennék.
De ha jönnének és azt mondanák, hogy a blogom egy ártalmas manifeszt és tessék törölni, én azt hiszem letörölném.
Mert még az ellenségemnek sem ártanék semmivel, semmiképp.

Földhözragadt üdvösség

Mikor megbocsájtásról van szó, akkor ott valami szeretetben való elszenvedés rejlik. Elfogadsz a megbocsájtás, azaz Isten nevében egy olyan dolgot, mely esetleg ellenkezik nézeteddel, érdekeddel.
Mert például a bank nem ismer bocsánatot. Ott nincsen szeretetben való elszenvedés. Ott csak a számok, a tények vannak: van miből fizess, vagy nincs, ha nincs, visszük a házad. De mikor emberek nézik el egymás hibáit, hiányosságait, akkor lehet szó elszenvedéses szeretetről.
Ez eddig oké. A vallás, a keresztény szellemiség, Isten lelkétől vezérelve arra biztat, hogy szeresd akkor is, ha nem szeretnéd szeretni, mert homlok egyenest másképpen viselkedik, egy szarházi gonosz, aki életedre törik, de jön egy földi atya, kinek fején a fennvaló kenete folyik és békés arccal azt mondja: mindennek ellenére szeresd.
Utálod, egyik porcikád sem kívánja szeretni, állítólag -mondja a pópa- a fennvalló kezeskedik arról, hogy szeresd felebarátodat, mert az nem kívánságműsor, hanem üdvkérdés.
Na most túlfelől, jön ez a fenti üdvözítő és azt mondja, hogy üdvösségem kérdése a hiten alapszik. Hinni. Hinni Jézust. Az, hogy fasza gyerek vagyok, az mind semmi, ha nincs bennem hit. Mert csak hit által tudok: megbocsájtani, üdvözülni.
Itt érzem én azt a spekulációs kiskaput, amit az ember a valláson keresztül beoltott ebbe a Krisztuskövetésbe, illetve a kereszténységbe. Hogy hit által kell nekem engedelmeskedni, megbocsátani, elnézni, elengedni, hogy örök életem legyen. A közvetítő az csak egy szolga, egy eszköz, aki gyarló lévén hibázhat, lehet természetétől fogva szarházi is, testi állapotától fogva skizofrén is, de nekem, aki örökké akarok élni, hitbeli kötelességem mindezeken szeretettel átnézni. Pontosabban elfogadni, és végül is hinni benne, hogy noha nem találom helyesnek, hinnem kell, hogy jót hiszek.
Van ebben egy kis perverz melodráma.
Mert a cselekedeteim hit által halottak. Mert mi is lenne az a híres hit? Hogy együtt leszünk a mennyországban mindazokkal, akiknek megbocsájtottunk, mert ellenünk vétettek, leigáztak, hamisan tettek ellenünk tanúvallomást, együtt leszünk velük a mennyországban, hiszen hit által eltűrtük őket.
Nem veszitek észre, mennyire reménytvesztett a kereszténység így ebben a formulában? Hogy nem elég elszenvedni ezt a sok gethest az életben, de odaát is velük leszünk, de már nem hit által, hanem féjsz tu féjsz. Tehát a hitnek mi értelme? Hogy igazság nincs. Csak tűrés, szenvedés és megalázkodás.
Olyan ez, mikor az ember a szerelembe szerelmes és képtelen egy emberbe beleszeretni. Hit által üdvözülni, de hova?
Mert a hit erőt ad. De mire ad erőt? Kiszenvedni a sok gethest. Hogy majd aztán örökre csesszék majd az agyamat odafent is.
Földi gethes prédikátorok, hamis próféták rabjai vagyunk és legfőbb pártfogói ezeknek a vallásos egyházak. Kitekerték, kicsavarták ezeket a hit dolgokat, egysorba vonultak az asztrológusokkal, a horoszkóposokkal és mindenféle hókusz pókuszosokkal.
Jézus nem ugyanezt hozta e terítékre nekünk? Hogy a vallás borzasztó méreteket vett fel és szabályosan gyilkolja az embert, úgy testileg, szellemileg, mint lelkileg?
Elgondolkoztam magamon és egy borzasztó felismerésre bukkantam. Nem emlékszem, hogy valaha komolyan foglalkoztatott volna az üdvösség. Nem emlékszem, hogy valaha aggódtam volna túlvilági örök életemért. Mert állítólag erre megy ki a játszma, nem? Noha kereszténynek vallottam magam, talán sosem voltam az? Mert mondták nekem, hogy a jel rajtam és Belzebub fia volnék, de sosem vettem komolyan. És most gondolom át komolyabban, hogy soha nem az üdvösség volt számomra a tét, hanem a jelen igazság. A most igazsága. És ez volna ama luciferi tézis? Ez lenne a mának való élés? A fantáziátlan jelenbeni lét? Az ünneprontó, az álmotzavaró, kinek tulajdonképpeni baja, hogy nem akar üdvözülni?
Hiszek az üdvösségben vagy sem? Mert van élet a halál után?
Hogyne lenne. De balga az, aki nem hisz az életben. Aki azt hiszi, hogy halálával mindenki meghal. Dehogy is. De miként tegyem hitem tárgyává, hogy miként leszek a halálom után? Mert egy pár korrupt írástudó megírta, hogy vala pedig egy ember, aki halálából visszatérve tanúságot tett a halál utáni életről?
Lehet, hogy valójában mélységesen hiányzik belőlem a fantázia és Jézust -persze bűnözvén- bálványként istenítettem? Mert tény, hogy engem Jézusnak pár cselekedete, mondása vert le a lábamról, nem az, hogy a vizet borrá változtatta és fűt-fát ígért a hitemért cserébe. Mert hogy a vallásos szervezetek mennyire részrehajlók úgy az igazságban, mint az emberi dolgokban, és az Jézus milyen szépen pontjaira bontotta és ki merte mondani, hogy három nap alatt lebontja azt. Lebontotta, de másakat építettek helyébe. Maradt egy bitlisz sláger az egész jézusi eszme, melynek szerzői jogát bevasalták a papok, s pispekek s ezekhez hasonló uraságok. Persze politikával karöltve...de hát ez már természetes, ez már senkit nem lep meg, vagy nem kételkedik benne.
Nagyon találón mondta volt egy srác, hogy „én Jézust akkor is követem, ha történetesen nem a mennybe megy, hanem a pokolba.”
Érdekes.
Mert akkor bennem már csak annyi kérdezni való maradt, hogy én vajon melyik Jézust követem?

Mutyi világ

Elgondolkoztató azért ez a mutyi világ. Vagy ez a mutyi világ olyan, hogy elgondolkoztató? Elkerülhetetlen, hogy az ember ne legyen tanúja emberi drámáknak. Olyan, mintha közúti baleset tanúja lenne. Ha netán mentőt, rendőrt hív mások megsegítésére, a neve talán örökre benne lesz a hivatalos papírokon, mint tanú. De azért mint tanú bele kell fújjon az alkoholmérőbe. Hogy a tanú nem e beszél össze vissza a balesetről. Közben megtudja, a jajveszékelő feleségtől, hogy férje a kormánynál szívrohamot kapott.
Na így lettem tanúja az egyik bérlőm életének egy fejezetére, melyből nekem is jutott tanulság bőven. És most, hogy elmentek, az asszony sajnálja, hogy útjaink elválnak, mert noha a közös bizniszünk sok hasznot nem hozott, de emberileg megérte.
Ez a család azzal foglalkozott, már vagy húsz éve, hogy hozták a mutyit kintről, mindenféle bútoros, ruhás outletet kinéztek, amíg az Ikea nem jött be az országba, kamionszámra hozták a hibás bútorokat, összepofozták és eladták elfogadható áron. Dolgoztak reggeltől estig, több üzletet nyitottak, jól éltek, benne voltak a pörgésben, dübörgött a gazdaság alattuk.
Tudom, a mutyiember, aki sosem rizikózik semmiért semmit, elítélné jólétüket és pörgésüket, hogy bezzeg. De amikor legelőször elmentek ez a család németbe kölcsönkért ezer eurókkal, bevállaltak egy kamion mutyit, mindenki azt mondta róluk, hogy hülyék.
Na de eltelt az idő, beállt 2009-ben ez a válságféleség, mely annyira volt válság, mint forradalom nálunk 89 decemberében. Azaz csinált válság. És beállt az is nekik, hogy az Ikea nyitott országunkban és nem jött a mutyi tovább. De így is több kamionnyi árúval megmaradtak, és olcsóbb raktárhelyet keresve jutottak el hozzám. Bezárták üzleteiket közben, abból vegetáltak, hogy a mutyiból még ide-oda eladogattak. Eladták mindenüket, hogy adósságaikat megadják, az üzleteket fel tudják számolni. Felém a bért is mutyiban fizették, rengeteg bútor alkatrészük volt, legtöbbjét újra felhasználtam, amit nem, eltüzeltem. Nem sírhatok, kijött a bér ellenértéke.
Egyszer, mikor albérletbe költöztek, elhívtak, hogy valami mutyiból dobjak össze nekik valami bútort. A pasas állta a sarat, az asszonyt a pánik kerülgette. Mert olyan helyzetben voltak, mintha én máról holnapra el kellene innen költözzek, elvesztenék mindent, viszont ki is kell még fizessem, amit elvesztettem. Hát engem is kerülgetne a guta az fix. Na de a pasast hallom a konyhában, amint győzködi a feleségét: „nem szabad bepánikolj, van egy kis adósságunk, valamit kitalálunk, megyünk tovább...vedd innen a dolgokat, ne azt nézd, mit veszítettünk el.”
És akkor még nem tudták, hogy a rosszabb még nem jött el. Autóikat is eladták, visszaköltöztek falura az asszony családjához, és ez volt az a pillanat, amikor a pasas elment németbe dolgozni.
Három éve volt kint, amikor a felesége azt mondta, nem vár tovább, veszi a fiát és kimegy németbe a férjéhez. Beállok mosogatni Attila úr, mondta, fontosabb nekem, hogy együtt legyünk, a gyermek apja mellett nőjön fel, mert ez így nem élet.
Megvolt már a repülő jegyük, azelőtt pár nappal eljött és rám testálta a raktáron maradt mutyiját, mondván: sajnálja, hogy így alakult, nem tud pénzben kielégíteni, de hátha a mutyiból majd kihozom a veszteségemet.
A dologban a dráma szerintem az, hogy átbogarászva a mutyit rájöttem, hogy mindenük ott volt a raktárban, nemcsak az eladatlan farmerek, védősisakok, pingpong labdák s ki tudja még mik, hanem az összetekert szőnyegek a lakásukból, a gyermek elhasznált játékai, a volt autójukról a nyári gumik s ezer egyéb cucc, amik egy lakást kitesznek. Ott voltak a régi mutyivilágból megmaradt szerszámaik is, fúrógépek, csavarozó, sőt egy kekszelő, aminek felettébb örvendek még más nyomorúságának az árán is, de ott volt még vagy öt vídiás körfűrész is, aminek megint nagyon megörvendtem.
Ez a család fordult egyet, hátrahagyott mindent és azt mondták, maradunk azzal, amink van: a család.
És ez számomra a legjobb tanulság ebből a drámából. Hogy újat mertek kezdeni. Elmentek újra csóré seggel a nagyvilágba, hogy együtt legyenek egy garzonban, hátrahagytak múltat, mindent, mely csak jobban süllyesztette őket. És nem fiatalok már. Ötven körül járnak.
Valójában felértékelve a mutyit, az csak mutyi, amit az ember egy bizonyos összegért elprédál, mert annak csak annyi az értéke.
A családnak ennél több az értéke. Nem lehet mutyiban mérni.
Lassan olyanná kezd válni a csarnokom, mint egy elefánt temető. Ide jönnek a vállalkozók meghalni, csontjaikat ide helyezni örök nyugalomra.
Mert ebben a helyzetben van a tésztás bérlőm is, hónapok óta nem jár ki, bérrel is el van maradva, a kövesnek sem mennek a kandallók, ő is bezárt két üzletet, el van maradva. Van még ez a román asztalos, de ez többnyire azért van, hogy legyen kivel néha szót váltsak.
Néha belealszom a gondokba, mint azon az éjszakán a tanítványok. Belealszom a gondok őrzésében. Egy pillanatra elfelejtem, hogy gondok vannak.
Az este sütöttünk egy jó hamburgert marhahúsból, bezabáltunk a fiammal, megállapítottuk, hogy a megdonáldz hamburgere elbújhat a miénk mellett.
Aztán a másnap mit hoz, majd meglátjuk.
Ha kell újra kezdjük. Más is megtette...

Fürjes dilemma

Az agrikultúrás törekvéseim a jövőben visszafogottabbak lesznek. Nincs erőm mindent egyedül elvégezni, hogy kert is, állat is, műhely is, gyermek is rendezve legyen.
A nyulakat, tyúkokat odaadtam Gábornak, hadd játszadozzon az önfenntartás gondolatával, a közel százas létszámú fürj minifarmomat meg leépítem arra a létszámra, amennyi tojásra van szükségem a családi használatunkra.
Oda jutottam, hogy már ingyen sem tudom adni senkinek a tojást, nemhogy pénzért, legtöbben úgy néznek a fürj tojásokra, mint valami kínai ehetetlen furcsaságra. Így nekem sokba jön eltartásuk, nem győzöm. Gábornak kéne néhány fürj vissza, meg még valaki mondta, hogy fiának ilyen sas fiókája van és ha mutyiban odaadom, elfogadná eledelül annak a bestelen sasfiókának. Jó lenne megszabadulni legalább a felétől, de ugyanakkor elgondolkodtam, hogy nem korrektebb lenne a fürjekkel szemben, ha hagynám őket elöregedni és nyugodtan elaludni itt nálam? Mert mit vétettek, hogy a reményeim nem váltak be? A fürjekkel nincs baj, sőt, azt kell, hogy mondjam, hálás madarak. A piaccal van baj, nem a fürjekkel. Viszont tulfelől anyagilag már nagyon leterhel.
Többféle tartási módot kísérleteztem ki a fürjekkel és merem állítani, hogy a ketreces tartási mód brutális, egészségtelen, a madaraknak kifejezetten rossz. Amíg az ember kis ketrecekben tartja a fürjeket, nem veszi ezt észre. Agitált állapotuk, vagy a legrosszabb esetben az apatikus állapotuk első látásra úgy tűnik, hogy ez van, ilyen a fürj. Nem. Mihelyt bekerülnek egy nagyobb térbe, száraz almos talajra, kedvükre futkározhatnak, repdeshetnek, a madarak megnyugszanak, viselkedésük teljesen megváltozik, mintha megkapták volna a helyüket.
Most nálam van két nagyobb ketrec, háromszor három méteres darabja, és két méter magasak. Mindkettőben van húsz-húsz fürj madár. Ezek ellátása napi tíz perc. Mert a ketrec közepére tettem egy hatalmas tyúketetőt és egy három literes itatót, melyek tökéletesen beváltak, két napos autonómiám van segítségükkel. A tojásokat meg úgy szedem össze, hogy bemegyek a ketrecbe és összeszedem. Megszokták a fürjek, hogy minden nap bemegyek közéjük. Egy egy fel szokott repülni, de nem mindig. Nem szeretik a hirtelen mozdulatokat. A szalma annyira jól felszívja a trutyit, hogy az alom jó ötcentis, mégis száraz. Szeretnek fészket kaparni az alomba és ott üldögélni. Egyébként egész nap kapirgálnak és egy fia légy sincs közelükben, mert azonnal elkapják a frakkját a madarak. Míg a kis ketrecek körül szabályosan légytenyészet van, mert a fürjek nem tudják elkapni a legyeket, a lárvájukat sem tudják kikaparni, hisz a sitt a rácson keresztül kipotyog és biza nem takarítom napjában, így a legyek vígan élik világukat és nem beszélve a bűzről. Van vagy nyolc ketrecem, ilyen kisebb méretűek, hiába van bennük négy-öt fürj, a számukra sterilnek tűnő lakhely teljesen egészségtelen és stresszes.
A rácsos ketrecek kidolgozói egyetlen szempontot vettek figyelembe, hogy a tojás szépen kiguruljon, ne kelljen érte bemenni, benyúlni, lehajolni. Hogy a tojás ne legyen szaros, mert ugye a piacnak vannak esztétikus követelményei is. Sajnos az engedélyeztetéseknek is ilyen kritériumai vannak, szerintem az almos tartásomat nem is engedélyeznék, mondván, hogy az a réteg szalmás sitt rengeteg bacilust tartalmaz, nem tudom, nem értek ehhez, de azt látom, hogy a fürjek sokkal jobban érzik magukat benne, száraz és nincsenek legyek, nincs az a specifikus bűz.
Több hónapja látom a különbséget a két tartásmód között és határozottan állítom, hogy a kis teres ketrecek egészségtelenek.
Ilyen meggondolásból talán túl adnék rajtuk, hogy ne szenvedjenek tovább a kis ketrecekben, viszont ha tovább adom őket, még kisebb ketrecekben többen lesznek. Mert most nem érek rá még egy nagy ketrecet csinálni.
A fürj technológiában végül is eljutottam egy olyan szintre, hogy tudom csinálni, ki tudnám tenyésztetni helyben a több ezer madarat, helyem is lenne legalább három ezer madárnak ilyen almos rendszerben, csak a piacot nem tudom megtalálni, az az érzésem, hogy a fürj tojásra valós piac nincs.
Most nem akarom eldicsekedni, de fél éve csak fürj tojást eszünk és mindenbe csak fürj tojást teszünk. Egy tévés műsorban láttam, hogy a fürj tojás nemcsak azért jó, mert kevés a zsír tartalma, hanem a vérből is pucolja a zsírt. Mert kezd összeállni bennem egy kép, hogy soha semmilyen módszerrel nem tudtam fogyni, viszont egy fél éve érzem, hogy fogyok. Először felengedett a feszültség bennem, amit a zsír mint az íj szétfeszített. És érzem hónapról hónapra, hogy „ürülök”. A folyamat lassú, de érzem, hogy ez a feszültség egyre lazul. Könnyebben mozgok, hajolok. Lehet más ez, de nekem új. És semmi sem változott az étkezésemben, mint a tojás. Na de erről majd még írok egy fél év múlva, ha valóban lesz konkrét eredménye, és nem csak valami ál dolog.
De ha igazam lesz, szerintem sok embernek megoldás lesz a fürj tojás.
Na hát egyelőre így a fürjekről.

Holnap mit eszünk?

Szeretem, mikor azt mondják, hogy a kényszervállalkozó. Hogy vannak ezek a kényszervállalkozók. Szóval nem igazi vállalkozók, hanem kényszerből vállalkoznak. Ráviszi őket a szükség. Tehát egyébként munkások ők, képtelenek az igazi vállalkozásra, de mivel ilyen-olyan helyzetből adandóan munkanélkülivé válnak (ami ugye egyéb gyanús kérdéseket vet fel, mert miféle az olyan ember, ki nem kap munkát, testi és szellemi alkatához hozzáillő foglalkozást), kénytelenek ebben-abban nekiállni mutyizni. Bevállalni. Kényszervállalkozni.
Persze, te kényszervállalkozó vagy, azért nincsenek pénzes megrendeléseid, szokták nekem mondani a jóakarók, kik semmint a kényszervállalkozás szürkeségében elmerüljenek, semmint kínra torzult igyekezetükkel kitapétázzák a tisztes társadalom látókörét, inkább kimennek nyugatra takarítani, mosogatni, hagymát szedni, paradicsomot metszeni.
Mert ki a standard vállalkozó? Gyümölcseiben az, aki szemrebbenéstelen mosollyal tud veled szembe nézni és azt mondani, hogy asszonyom, vagy uram, ez köztünk maradva, ma, de csak ma önnek ez ötven millió. És jól jár, mert holnaptól már hetven. De tulajdonképpen egy százmilliót érő értéket kap ezért.
És az a standard vállalkozó, aki aztán odaáll a munkása elé, és ráüvölt, hogy takaródjon, amíg nem végez, nem kapja meg a minimálbérének a felét sem. S akkor túlóra áron megkapja a munkás a minimálbérét, és noha dünnyögne, nem dünnyög, hanem az igazi vállalkozónak megköszöni a lehetőséget.
Mert ahogy a templomi elöljáróságot magabiztos felsőrendűséggel lehet kivívni, így az igazi vállalkozói címet is magabiztos felsőrendűséggel lehet kivívni. Ezeknek az igazi embereknek az a közös vonásuk, hogy a vállalkozás nem megélhetési probléma nekik, hanem elvi.
A kényszer vállalkozó valójában az a majom, kinek elege lett a standard, az igazi vállalkozók pofátlanságából, nagyképűségéből és hazugságaiból. Mert amint a templompadban kuksolók, kik tudják, hogy humbug az egész, de semmint magukra vállalnák sorsukat, így az igazi vállalkozók rabjaiként kuksolnak a semmint kényszervállalkozók, ezzel dagasztván az elnyomottak széles palettáját és a predestinált vállalkozó bukszáját.
De megy ez gyerekek, mert hiába tisztulna az ég, rögtön jönnek más fellegek, örvénylik az élet, ha lehetne, ha volna rá némi igény, akkor sem lehetne ezeknek a dolgoknak utána járni, mert még mindig a műmosoly, a mű viselkedés tűnik a legbiztonságosabbnak.
Nem azért tűnik a műmosoly biztonságosnak mert az, hanem azért, mert benne elvegyül az én műmosolyom is.
Na most jött ez a német doktor úr, ki valójában nem német, de németben él, így német, de attól doktorúr és azt írta volt, hogy jön a lovettával. Mert én, már egy hónapja itt suvickolom az atyai szent örökségét, amire a kedves feleségem felkiáltott, hogy atyaég, ezt a bútort én be nem tenném a házba. De mondám én, hatalmas jövő rejlik a gazdagok atyai szent örökségeiben, mert azokat suvickolván lenne munka olyankor is, amikor egy kényszervállalkozónak egyébként nem jön be a szükségmunka. És milyen jó itt a kályha mellett csiszolgatni s közben zenét hallgatni. És nem kell kiüresített gyomrokkal menni az asszonyom, uram elé és a legjobban igyekezni azzal a műmosollyal, hogy akkor ez most ennyi.
Na most jött a generálisok generálisa, és megveregette a hátamat, jó lesz, szép lesz, csak így tovább. Mondom neki, akkor azzal a pénzmaggal mi lesz? Ja persze, bólogatott nagyon kedvesen a németben élő doktor úr, természetesen pénzmag is lesz a héten. Mert most természetesen nincs nála. De ez nem gond. Ezen nem akadunk fent. Összefutunk még. De ugye a pénzről írhatunk egy cédulát, ugye?
Hát írhatunk. Hogyne írhatnánk.
S akkor összefutott bennem megint a világ. Hogy bazmeg. Kiráncigálom abból a koszos garázsból a patkányszaros intarziássait, szállító kocsit, embert fizetek, benne van egy hónapos munkám, s minderre mosolygósan azt mondja, a héten meglesz az előleg is. De nem ül egy hetet csak ebben a koszos országban, aztán csak jövőre jön még.
S akkor feltettem magamban a nem igazán költői kérdést: holnap mit eszünk?
De szerencsére eszembe jutott, hogy kényszer vállalkozó vagyok, van nekem egy másik erős oldalam, hogy kényszerből rögtön váltani tudok. Letettem a marokcsiszoló gépet, azzal a szent meggyőződéssel, hogy találkozunk jövő augusztusban, és eszembe jutott, hogy Miki mióta esdekel azért a padlásajtóért, azokért a küszöbökért, meg azokért a fedő lécekért, ha holnap elviszem őket neki, akkor holnap biztos eszünk.
Nem. Az igazi vállalkozó nem az aki elvből basztatja a sok marha idióta buta klienst, akiknek ez a basztatás az életingerlőjük, hanem a vállalkozó az, aki ebben a perverz világban mégis egyenesen, tisztán akar megélni két keze munkájából.
A standard vállalkozó erre képtelen.
És hiába intelligencia, cím és rang, és pénz, ….jóérzés ha nincs...semmi sincs.

Közös dagasztás

Egyik jött a másik ment nap volt, bolondokháza, ahogy szoktam mondani és persze ilyenkor van az az érzésem, hogy egész nap, noha elfáradtam, de semmit se csináltam.
Kopog aztán valaki kegyetlenül a garázs ajtón, szól az egyik munkása ennek a román asztalosnak, hogy valaki kegyetlenül kopog a garázsajtón. Fél szemmel elvégzem a gyakorlott telekszkennelést, látok e hivatalos kocsit az udvaron, csak egy lepukkant Ford félét láttam, na ez nem ellenség, gondoltam és kinyitottam a garázsajtót.
Pöttöm kis szakállas öregember vigyorogva nyújtja a kezét, szorosan rázza az enyémet és kérdi maga mit csinál itt? Közben gondolkodom, honnan ismerem ezt az öreget, de ebbe a gondolkodásba vegyül az a szar felismerés, mely már eléggé gyakorivá kezd válni, hogy már nemcsak arcmemóriám sincs, de felejtem a neveket, méreteket a szekrénytől a cirkuláig, már azt is kezdem felejteni, hogy hova írtam le a méreteket, cetliket hova tettem?
-Micsinál maga itt? -Kérdezte az öreg ember újból.
-Micsináljak? Amit tudok... -feleltem az öregembernek.
-És mit tud maga csinálni? -rázta tovább a kezemet.
-Amit a fennvaló enged... -mondtam a jó román szólásmondás szerint.
Elengedi a kezem végre és mintha ráéreztem volna, hogy ki lehet ez az öregember, kérdeztem:
-Maga az aki bérelni akart nálam egy éve?
-Ejgen... -mondta legyintőleg.
-Nézze -mondta az öreg és beljebb jött a garázsba- én sokat gondolkodtam magán. Hogy mondta volt, hogy maga kátyúban* van anyagilag. És azon gondolkodtam, hogy én is kátyúban vagyok anyagilag. És azon is gondolkodtam, hogy azok az emberek akik kátyúban vannak, nagyobb motivációval bírnak mint más, hogy kimásszanak a kátyúból. Mert mi lenne, ha ezt a két kátyút összetennénk, és mindketten valahogy kimásznánk a kátyúból?
-Nézze -mondom neki mosolyogva- ez a mai napra derűt hozott nekem, de én még sosem láttam olyat, hogy két kátyúban levő ember kisegítik egymást a kátyúból, azt viszont láttam, hogy egymást húzogatták oda vissza. Mert hiába a jóindulatú igyekezet, amíg mindketten a kátyúból próbálják egymást kiemelni, valamelyik megint mélyebben süllyed, s a másik kezdheti elölről.
-Nézze -erősködik a szakállas pöttöm ember- de ha mindketten tapodjuk szorgalommal azt a kátyút, egyszer csak megkeményszik és csak kimászhatunk belőle.
-Nézze -adom meg magam- nem vitatkozom magával. Fáradt vagyok én ahhoz.
-Hogyhogy fáradt? -lép egyet hátra a szakállas pöttöm öregember. -hisz maga még fiatal!
-Ja persze... -legyintek rá, mint lejárt poénra- inkább árulja el mi járatban van? Mert látja itt teszek veszek, sok a dolgom, mégsem csinálok semmit, nem sok látszik igyekezem után.
-Hogyhogy nem látszik semmi a maga kezemunkája után uram?! Nézzen csak maga köré! -kerekednek az öreg szemei s kitárva karjait tesz egy hatvan fokos fordulatot a csarnok garázsrészében. -ez magának semmi?
-Hát nevezhetjük akár semminek is, hisz még nincs kifizetve. -mondom türelmetlenül az öregnek.
-Erről beszélek uram, hogy magának van miért harcolni. -nyugtat meg az öreg, mintha ez a valamiért harcolás lenne egyetlen értelme az életnek.

Ebben a stílusban folytattuk aztán, dagasztottuk a szalmát a sárban, közben elmondta, hogy mekkora biznisz a raklap biznisz, hiába mondtam neki, hogy ezen már áttettem magam pár éve, nem éri meg, már folytatta is a többi ilyen jellegű biznisszel, hogy mekkora közös jövő rejlik ebben a közös sárdagasztásban.
Eszembe jutott aztán, hogy olvastam egy boldogság blogban valahol, hogy csinálj magadnak barátot. Na gondoltam, ezen a címen inkább telefonszámot cserélünk, hátha két kátyúban levő ember annyit gondolkodik, amíg valamit kieszel.
Mert manapság nagyon kevesen keresik meg az embert azért, hogy a kátyúban ketten dagasszanak.

*a kedves olvasó lelki nyugalma miatt a „szar” szó helyett a „kátyú” szót használtam...

Földhöz ragadt üdvösség

Nem tudtam elaludni az éjjel. Mit csináltam? Végig néztem egy hit gyülekezete „istentiszteletet” az ATV-n. Miért? Bele szoktam nézni néha ennek a Sándornak a műsoraiba. A Sándor showba. Ez így oké. Korszerű a séró, a kipakolás, a kínálat. Elnéztem a fiatalok lelkes zenélését, éneklését. Benne voltak a dologban, vagy ahogy mondják még: nagyon ott voltak. Csak így megfutott a gondolat bennem, hogy vajon azok a gyermekek mennyire lesznek képesek mást is felfogni az életben, mint azt amit most masszívan beléjük oltanak? Azért hatalmas mersz és felelősség a szülők részéről.
Az üdvösség kérdése, hogy ki üdvözül és ki nem, ma már laza lett, mint a farmer nadrág. Farmerben jár a konzervatív is. Igaz, hogy vasárnap a szövetnadrágot viseli. Így van ez az üdvösség kérdéssel is. Van üdvösség bizonyos egyházon kívül is -hirdeti mindegyik magáról- de üdvösség mindenképpen egyház által van. Gatya-gatya, de vasárnap a szövetnadrág. Nincs önképző, független, magányos, szabad istenkereső. Az ilyen ateista, ki bolyong céltalanul. Tagság nélkül nem üdvözül, azaz elkárhozik.
Ha jól belegondolok, ennek a kizárásnak van egy adag rosszindulata, kárörvendése. Döglesz meg te pogány!
Az ember azt hinné, mikor egy ilyen hit gyülis showt nézeget, hogy de lazák ezek az emberek, biztos bármiről el lehet velük beszélgetni. Borzalmasan téved az ilyen ember. Mert a két órás előadásból nagyon konkrétan kiderül egy csomó minden, kezdve a helyes életviteltől a politikai hovatartozáson át egész az üdvösség kérdésig. Próbáljon majd egy hitgyülis csaj egy katolikushoz feleségül menni. De ennél nagyobb a nyomorúság egy ilyen nagyon konkrétan körülhatárolt egyházi közösségben, amikor ugyanazon hitű fiatalok össze akarnak kelni és kiderül anyagi és társadalmi szintkülönbségük miatt transzba esnek szülők, közösségi vezetők, egyházi tagok. Hogy micsa irdatlan keresztes hadjáratot űznek ellenük egészen a kizárásig, ha eszük nem tér meg.
Igaz kevés az esélye ennek, mert az ott nevelkedett fiatalok nagyjából tudják a betanult leckéjüket és amikor a választásra kerül a sor, hihetetlen kis számban emelkedik fel a szerelem, a mindent bevállalás és ezekhez hasonlók. A jó keresztény megtanult kuksolni, tűrni, ezért hálából a gyehennára küldi mindazt, aki mindezek próbáit nem hajlandó kiállni. Igaz, a piaci követelmények azért kérik, hogy enyhítsen inkvizítori nézetein, hadd üdvözüljön más egyházi gyerek is -mibe kerül a pozitív szó- aztán a következő szavunkkal ellentmondunk ennek, hogy senki ezen a Földön más nem üdvözül csak aki úgy eszi ama kenyeret és úgy issza ama bort, mint mi. Mert ha nem, mi értelme az egész hókusz-pókusznak?
Biztos vagyok benne, ha engem egy ilyen üdvösségre jelölt kivizsgáló komisszió elemezne, sajnálattal hoznák tudomásomra, hogy végleg a kárhozatra vagyok ítélve, nem az istenüktől, hanem saját magamtól. Önkéntesen kárhoztatom magam. Mert igaz az a keresztények sokat felhozott szólás mondása, hogy benned van az a jó, amit szeretnél életedben. Ha a jó bennünk van és általunk jön a napvilágra (ti vagytok a föld sója...a lámpás...stb), akkor a gonosz is, nem? S akkor a gonosz kivetítése nem belőlünk ered? Mert mi van, ha nincs túlvilág? Kinek van bátorsága lelkét és szellemét örökül hagyni az utódoknak? És nem magával ragadtatni a túlvilágba? Ateista szemmel a semmibe? Ugye, ha nincs túlvilág, akkor mennyi dolog várna ránk itt a Földön? Ugye mennyi igyekezet lenne jobbá tenni ezt a „mennyei” Földet, hova lelkünk örökre visszatér utódainkba? És mindjárt nem ülne olyan pöffeszkedve egyik pap sem a trónjában, osztogatván a túlvilág kegyeit. Ugye más dimenziót kapna a szenvedés, a nyomor, ha felébrednénk, hogy egyetlen túlvilág amire számíthatunk az amit örökségbe hagyunk?
De hát ki meri megköszönni az Életnek szerényen, hogy ennyi volt, jó volt, kevés volt és ki mer boldogan a nihilbe olvadni? Nem találkoztam még ilyen emberrel. Mindenki félti az életét, annyira, hogy képes másokat kárhoztatni. Mondja vagy sem, de elfogadja hallgatásával.
Pedig milyen kár. Mert mennyi munka, mennyi öröm, mennyi boldogság vár ránk az életben.
S elbalfaszkodjuk az egészet ilyen hülyeségekkel...