A
réztábla a kapu alatt. Lassan kiesik a rozsdás szegekből. Hiába
réz a tábla, ha a vas szegekkel van odafogva. Idióta hasonlat.
Mert nem néhány szegben áll egy vállalkozás. De hogy kezdjen az
ember egy saját vállán brühüző bejegyzést?
Amíg
az emberben csak lappang a betegség, még nem tudja mi okozza a
rossz közérzetet. Aztán ha kiderül, még jobb is lehet, mert
akkor legalább tudja az ember mivel kezelje magát. De ha csak dühös
napokig és felmegy a vérnyomása, anélkül, hogy tudná mitől
ideges, meg az asszony is rászól, hogy nekem ne csinálj itt valami
minunyát (csodát, értsd: szívroham félét), azzal nem lesz
elébb.
A
tegnap két bizonyosságot is nyertem. Két különböző ember is
rávilágított arra, hogy bizony az asztalos réztáblát lassan le
lehet önként venni, hogy ne legyen olyan szánalmas amikor ez a
réztábla magától esik le. Nem rossz indulatból világítottak
rá, nem is tudták, hogy ők most éppen a világ sója, lámpása
számomra.
Az
egyik azt mondta jelenlétemben más előtt, hogy kicseréli az
ajtóját műanyagra. Kérdi a másik, minek, hisz olyan szép az a
fa ajtó. Hát összeszáradt egy kicsit, s ha már úgyis az egész
házban műanyagra cseréltem, még csak ez az egy van. Hasított
belém ez mint egy irdatlan nagy szálka, mert rég a begyemben van
ez a nyílászárós dolog, hogy az emberek lassan költséget sem
kímélve hajítják ki a fa dolgaikat, néha teljesen értelmetlenül.
(Jut eszembe a “Mócok országa” ahol még az úton is hatalmas
deszkahegyek sorakoznak, ahol van egy ötszázéves úgynevezett
mócok fogadója, a mócok, akik ezer éve fakitermeléssel
foglalkoznak, kizárólag műanyag ablakokra cserélték a régi
“szar” fa ablakokat.) A másik emberke nézegette az egyik ilyen
hokedlimet, hogy neki nagyon tetszik, jó masszív, látszik rajta,
szép natúr fa, hogy mennyi...Mondom, neked ötven lej...azt mondta
egy kicsit drágállom...mondtam neki, emlékszel honnan vetted el
azt a széket? Mondja: igen. Felelem: oda tedd vissza, mert már nem
eladó. De hogy tényleg, nem drága egy kicsit? Mondom neki,
számolj: 35 lej az anyaga, ha adsz is ötvenet érte, 15 lej a
különbség. Négy széken két napig dolgozom. Hatvan lej két
napra. Tudod mennyi áram költségem van egy napra? Tíz lej. Az már
húsz. Napi húsz lejért ki tart fent műhelyt? Az indiai csóresz
is többet keres Dubaiban és nem kell műhelyt fenntartania
keresetéből, hanem otthon egy fél falut eltart a havi keresetéből.
Hogy igaz. Persze, hogy igaz. Tehát a szék nem eladó.
És
ráeszméltem a nagy valóságra. Hogy annak a réztáblás álomnak
nagyjából itt a vége. Mert azon túl, hogy noha olcsón vagyok
kénytelen dolgozni, teljesen illegálisan dolgozom, mint népellenség
ki kikerüli az adózást, rizikózok, már nevetségessé is fogok
válni. Mert azt mondják, hogy van pofám ilyen krízises időkben
ötven lejt elkérni egy igazi fa székért?
Nem
tudom, találkozott e valaki azzal amikor egy egy népcsoport,
közösség semmiért kénytelen áruba bocsátani egyetlen
örökségét, tehetségét és szorgalmát, és nemhogy szimpátiát
nyert volna a kiszolgáltatottság, hanem egy fajta utálattal
könyvelte el a “gerinctelenséget”, mellyel tulajdonképpen mint
az útszéli kurvák testüket árúba bocsátották?
Na
kezdem magam ennek a kurvának érezni, a ki kiszolgáltatott
állapotában egy tál lencsére cseréli az örökséget. És innen
az emelkedő vérnyomás és a minunyától való aggodalom. De hát
itt nem zsír a hibás, mert disznót rég láttam a hűtőben,
néha azon csodálkozom, minek is megy az a hűtőszekrény, hisz a
margarin a tűző napon is eláll?
Na
de azt mondtam magamban, állj meg vándor, vannak még alternatívák.
Noha megesküdtem Sanyinak, hogy az asztalosságra a kert nem
alternatíva, ez kedden volt, csütörtök estére már megváltozott
a nézetem, és azt mondtam, hogy de igen, az asztalosságra a kert
az egyetlen alternatíva.
Ami
mellé jött az éjjel, hogy ezt párosítani lehet a szentséggel.
Hogy elindulok a szentek útján. Mert mit csinálnak a szentek?
Semmit. És ez a szentség első feltétele. Gondolatban elkezdtem
visszabontani a mindennapos életemet, miről mondhatok le?
Emlékszem,
mikor évekkel ezelőtt Orbán Viktort hallottam: “nem a
költségeket kell visszafaragni, hanem a bevételt megnövelni...”
hú de tetszett. Na de mára ez neki sem vállt be. Nekem se. Úgyhogy
miből is faraghatok? És találtam is néhány dolgot. De most hadd
ne soroljam, majd visszatérek rá, mert érzem, hogy téma lesz egy
darabig.
Hadd
zárjam le gerincesen a mai bejegyzésemet.
Nem,
uraim és hölgyeim, eljött az idő amikor az embernek lépni kell.
Valamit
ki kell találni.