Az elhalasztott világvége


A hozzá nem értő dala

Tündököl szent butaságában,
Ernyedten üldögél boldogan.
Hogy nem ért abszolút semmihez,
Sóhajokat sűrűn lélegez.
Tétlen rajongással magozik,
Amíg más helyette dolgozik.

tolóajtós szekrény egyik fele
Ma nekem eszem ágában sem volt a kertben kapirgálni.
Alig fejeztem be a tegnap a beépített szekrényt, kőkemény kilenc órás műszak, nekem, aki napi négy, legfeljebb öt órát kéne dolgozni, ez sok. És ez már így ment egész héten. Nem is kell mondjam, hogy mindenem borzasztóan fáj. Abban a szűk szobában keringtem mint elefánt a porcelán boltban és csak nyögtem és fújtam mint Denzel Washington mikor gyomron lőtték, minden letérdelésnél, lehajolásnál. Cézár egy kis padkán ülve velem együtt sóhajtott, teljesen megbékélve. Mert nem ért semmihez, viszont egyedül nem bírtam volna cipelni és szerelés után a helyére emelni a behemót szekrényt. Most valahogy úgy volt ebben az ügyben Cézár, mint a vízszerelő, aki velünk jött első alkalommal Andorrába, hogy neki nem volt szabad emelni, az asztalossághoz nem értett, úgyhogy amíg mi hülyére dolgoztuk magunkat ő (ugyanazért a bérért) bejárta Andorrát.
(A másik háznál már én szereltem a vizet, úgyhogy még annyi időm sem volt bejárni Andorrát).
4 ajtós szekrény (kispolgári urizálás)
Felcipeltük egy óra alatt, oszt adogatott néha egy egy csavart, egy egy szerszámot, de ahhoz sem volt erőm, hogy a rendes nevén nevezzem azokat, így a szűkre szabott lófaszokból és szarokból nem értett semmit. Ki kellett agyaljam, románul hogy a lófaszba mondják azoknak a lófaszoknak. Így is csak megközelítőleg tudtam neki elmondani, hogy a lábad mellett az a zöld szarság. Nem a bal oldaladon, hanem a jobbon. Erre azt se tudta melyik a bal és melyik a jobb oldala. Hogy a szerintem jobb, vagy a szerinte jobb? Na de könnyebb volt dunnyézózva (kárinkodva) értekezni, minthogy megkerüljem a szekrényt és magam vegyem el.
Pont háromkor viszont neki szólt a biológiai órája, és mint akinek lejárt a műszaka, neki mennie kellett. Nem is kellett már tovább segítsen, mert a szekrény a helyén volt. Csupán az apró szarságokat kellett még feltegyem, ami kihúzott ötig.
Nem, én szerintem, félretéve az álszerénységet, nagyon türelmes vagyok, de borzasztóan zavar, hogy cseppnyi tandemség sincs ebben a gyermekben (felnőtt gyermek, 37 éves). A fenti verset ő ihlette bennem, de aztán átírtam a mindenkori hozzá nem értőkre, akik szívesen bújnak a hozzá nem értés motívuma mögé. A ne szólj szám, nem fáj a fejem.
Nem, Cézár egy őszinte balfasz. Ezért nem haragszom rá huzamosan, csak néha kiszed a sodromból, és amilyen istenmentség vagyok én neki, úgy istenverés nekem. Néha. Amíg lehiggadok. Mert aztán belátom, hogy egyszerűen más nincs. Írva vagyon a szentírásban is, hogy: “mert a bolondokat választotta...”
Na de ma reggel eszem ágában sem volt kertészkedni.
Mondom Cézárnak, egy több napos munka projektet találtam ki neki (a zÚrnak egyedül dicsőség -így Cézár), hogy azt a sok virághagymát szépen eldugdossa a földbe. Ühüm. Mondja mindenre.
ezt a szegélyt az idén raktam le
Ühüm. Mutatom neki, így kell, úgy kell, szerintem tök egybites meló, menni fog. Ühüm, mondja Cézár. Matatok azért ezt-azt, olyan húsz perc után azért megnéztem, hallám hogy halad ez a Cézár. Nézem, hogy semennyit nem ültetett el és csak kapirgál és kapirgál, és azon a harminc centis sávon, amit előre kapirgált, már egy hatvan centis sugarat véltem felfedezni, noha a viszonyítási alap a kerítés volt.
Azon agyaltam előtte, hogy de jó, ma lecsiszolom a Tordai (a főnemes uraság igazi nevét szekuritileg inkognitóztam) ajtóját, hogy aztán az elkövetkező napokban, amíg Kati bútrát csinálgatom, néha még pácolgatom az ajtót is. Mert nemcsak időbe kell beosszam a munkáimat, hanem energetikailag is. Kis anyagforgatás, tologatás közben a pácolás már pihentetőbb. S akkor ki lehet spekulálni a napi öt óra mellé még egy óra úgynevezett “iroda” munkát.
Cézárnak a feladatokat is egy bites módon osztom ki. Nem avatom be az egész napi munkatervébe, mert összekeveri a dolgokat. S akkor most is azt mondtam, hogy a kerítés mentén, úgy húsz centire, “gyo pálmö” (“de o palmă” románul fonetikusan, azt jelenti, hogy egy kéznyi, de tulajdonképpen az arasz a megfelelője) elülteti a nemrég kiásott kék írisz töveket.
Ezelőtt vagy öt hat éve, hozott valaki nekem egy marék tövet, hogy valószínű harangvirág. Nosza, de örvendtem, régóta vadásztam harangvirágra. Aztán nagy volt a csalódás, amikor látom ezt a csúf liláskék micsodát. Undorodom az ilyen liláskék dolgoktól. Abszolút nem pasztell színek, én azért minden színt elfogadok, ha pasztellben vannak, de ezek ilyen tipikusan erős, romános színek. Na, el is jött az idő, hogy most kiásatom és elhajítom, ha valakinek nem kell.
iris germanicus (nőszirom) tő
Nézem a neten, hogy ugyanbiza ez miféle virág, ha valakinek ajánlom, mit is mondjak neki, mert nem biztos hogy a „kék lófaszból” értenének is bármit. Megtudom, hogy ez az „iris germanica” virág. Nőszirom magyarul. Rákeresek a jutubon, hogy miként kell elültetni, egyáltalán most kellett-e ezt kiásni, ne beszéljek hülyeségeket, ha valakinek mégis kell. Hát biza ezt virágzás után kellett volna átültetni, és rögtön, nem hetek múlva.
Na, nem akarok senkinek keserűséget, gondoltam, egye fene, visszaásom, oszt majd jövőre, ha újra fogan, talán időben keresek rájuk gazdát. De közben ahogy néztem, hogy a jutuberek hogy rajonganak ezért a kék lófaszért, mintha már elkezdett nekem is tetszeni. Leginkább az jutott eszembe, hogy tavasztól, késő őszig ilyen István király kardos levelei vannak, hosszúak, laposak és élesek, elég sűrűn, és biza mellette a gyom sem szerette. Sosem kellett a gyommal bajlódjak vele, noha ha a kertem erényéről kéne ecseteljek, akkor a gyomról Rembrándtokat ecsetelhetnék.
S akkor azt találtam ki, hogy szépen elültetem azt a háromszáznál több tövet a kerítés mentén, hátha visszafogja a szomszédból átterjedő gyom rengeteget. Üsse kő, a virág úgyis hamar lehervad, viszont a zöld levelei nem csúnyák. Azok tetszenek. És ha több leleményesség szorulna belém jövő tavaszig, még bimbo korukban el kéne adjam (bármennyiért) valami virágosnak. Háromszáz szál virág már nem piskóta.
Na de hát a reggeli órákban ez a terv nagyon dugába kezdett szálni, mikor látom Cézár kanyarítja a sort elfelé a kerítéstől és nem tudja mitévő legyen.
Kicsit basszamoztam ott mellette, de ő csak: ühüm.
Elkezdtem akkor gerebélni az ágyásokat, amiket a múlt héten felásott. Mert gerebéléshez sem ért. Nem érzi a gerebélést. Nem látja, hogy mikor jó.
Kapával szépen árkokat húztam, olyan tíz centi mélyeket, és azokba kezdte dugicsálni a többi virághagymát, amíg én a kerítés tövében elültettem a germanikusz íriszeket.
A többi (kb 5000) virághagyma sztorija a következő (röviden): évről évre veszegettem mindenféle hagymát és elszaporodtak. Oszt így lett ennyi. Adogattam én nagylelkűen, de már ingyé se igen vitték. Aztán minden évben újra ültettem őket. Tavasszal nekem az maga a csoda, amikor bemegyek a kertbe és minden nap új virágok jönnek elő. Százával. És ott hervadnak el lábon. Idén már csoportokban is hirdettem a fehér nárciszomat, volt vagy hetven jelentkező, mindegyiknek kellett volna vagy tíz, és hajlandók fizetni érte. De aztán agyaltam egy csomót, hogy most hetven csomagocskát feltenni, abból biztos lesz húsz nagyokos aki nem veszi át, na de hagyján, viszont nekem hatalmas logisztika azért a kevés pénzért. Meg aztán láttam a csoportokon belül azt a hürr-mürrt, ha valakinek a küldeményéből tízből nem virágzott csak nyolc. Hát gondoltam nem teszem ki magam ilyen szarságoknak, hogy felébredjek valami hisztis nyanyapicsákkal, hogy mittomén a harmadik szirom nem hófehér.
Na gondoltam, hátha jövőre kitalálok valamit és megbátorodom, addig szépen vissza ültetem a legtöbbjét.
A vissza ültetés zsenialitása (szerintem) abban rejlik, hogy méterenkét meghagyok úgynevezett ágyás közti járatokat, és ezekbe a járatokba fogom tavasszal elültetni az uborkát, s paradicsomot. S akkor a virágok mire elnyílnak, nagyjából kezdenek a levelek is elszáradni, kifejlődnek a palánták.
Hogy akkor ne vesszen kárba semmi.
Tulajdonképpen most se csináltam mást, mint a világvégét elhalasztottam jövőre.