A
hozzá nem értő dala
Tündököl
szent butaságában,
Ernyedten
üldögél boldogan.
Hogy
nem ért abszolút semmihez,
Sóhajokat
sűrűn lélegez.
Tétlen
rajongással magozik,
Amíg
más helyette dolgozik.
tolóajtós szekrény egyik fele |
Ma
nekem eszem ágában sem volt a kertben kapirgálni.
Alig
fejeztem be a tegnap a beépített szekrényt, kőkemény kilenc órás
műszak, nekem, aki napi négy, legfeljebb öt órát kéne dolgozni,
ez sok. És ez már így ment egész héten. Nem is kell mondjam,
hogy mindenem borzasztóan fáj. Abban a szűk szobában keringtem
mint elefánt a porcelán boltban és csak nyögtem és fújtam mint
Denzel Washington mikor gyomron lőtték, minden letérdelésnél,
lehajolásnál. Cézár egy kis padkán ülve velem együtt
sóhajtott, teljesen megbékélve. Mert nem ért semmihez, viszont
egyedül nem bírtam volna cipelni és szerelés után a helyére
emelni a behemót szekrényt. Most valahogy úgy volt ebben az ügyben
Cézár, mint a vízszerelő, aki velünk jött első alkalommal
Andorrába, hogy neki nem volt szabad emelni, az asztalossághoz nem
értett, úgyhogy amíg mi hülyére dolgoztuk magunkat ő
(ugyanazért a bérért) bejárta Andorrát.
(A
másik háznál már én szereltem a vizet, úgyhogy még annyi időm
sem volt bejárni Andorrát).
4 ajtós szekrény (kispolgári urizálás) |
Felcipeltük
egy óra alatt, oszt adogatott néha egy egy csavart, egy egy
szerszámot, de ahhoz sem volt erőm, hogy a rendes nevén nevezzem
azokat, így a szűkre szabott lófaszokból és szarokból nem értett
semmit. Ki kellett agyaljam, románul hogy a lófaszba mondják
azoknak a lófaszoknak. Így is csak megközelítőleg tudtam neki
elmondani, hogy a lábad mellett az a zöld szarság. Nem a bal
oldaladon, hanem a jobbon. Erre azt se tudta melyik a bal és melyik
a jobb oldala. Hogy a szerintem jobb, vagy a szerinte jobb? Na de
könnyebb volt dunnyézózva (kárinkodva) értekezni, minthogy megkerüljem a
szekrényt és magam vegyem el.
Pont
háromkor viszont neki szólt a biológiai órája, és mint akinek
lejárt a műszaka, neki mennie kellett. Nem is kellett már tovább
segítsen, mert a szekrény a helyén volt. Csupán az apró
szarságokat kellett még feltegyem, ami kihúzott ötig.
Nem,
én szerintem, félretéve az álszerénységet, nagyon türelmes
vagyok, de borzasztóan zavar, hogy cseppnyi tandemség sincs ebben a
gyermekben (felnőtt gyermek, 37 éves). A fenti verset ő ihlette
bennem, de aztán átírtam a mindenkori hozzá nem értőkre, akik
szívesen bújnak a hozzá nem értés motívuma mögé. A ne szólj
szám, nem fáj a fejem.
Nem,
Cézár egy őszinte balfasz. Ezért nem haragszom rá huzamosan,
csak néha kiszed a sodromból, és amilyen istenmentség vagyok én
neki, úgy istenverés nekem. Néha. Amíg lehiggadok. Mert aztán
belátom, hogy egyszerűen más nincs. Írva vagyon a szentírásban
is, hogy: “mert a bolondokat választotta...”
Na
de ma reggel eszem ágában sem volt kertészkedni.
Mondom
Cézárnak, egy több napos munka projektet találtam ki neki (a
zÚrnak egyedül dicsőség -így Cézár), hogy azt a sok
virághagymát szépen eldugdossa a földbe. Ühüm. Mondja mindenre.
ezt a szegélyt az idén raktam le |
Ühüm.
Mutatom neki, így kell, úgy kell, szerintem tök egybites meló,
menni fog. Ühüm, mondja Cézár. Matatok azért ezt-azt, olyan húsz
perc után azért megnéztem, hallám hogy halad ez a Cézár. Nézem,
hogy semennyit nem ültetett el és csak kapirgál és kapirgál, és
azon a harminc centis sávon, amit előre kapirgált, már egy hatvan
centis sugarat véltem felfedezni, noha a viszonyítási alap a
kerítés volt.
Azon
agyaltam előtte, hogy de jó, ma lecsiszolom a Tordai (a főnemes
uraság igazi nevét szekuritileg inkognitóztam) ajtóját, hogy
aztán az elkövetkező napokban, amíg Kati bútrát csinálgatom,
néha még pácolgatom az ajtót is. Mert nemcsak időbe kell
beosszam a munkáimat, hanem energetikailag is. Kis anyagforgatás,
tologatás közben a pácolás már pihentetőbb. S akkor ki lehet
spekulálni a napi öt óra mellé még egy óra úgynevezett “iroda”
munkát.
Cézárnak
a feladatokat is egy bites módon osztom ki. Nem avatom be az egész
napi munkatervébe, mert összekeveri a
dolgokat. S akkor most is azt mondtam, hogy a kerítés mentén, úgy
húsz centire, “gyo pálmö” (“de o palmă”
románul fonetikusan, azt jelenti, hogy egy
kéznyi, de tulajdonképpen az arasz a megfelelője) elülteti a
nemrég kiásott kék írisz töveket.
Ezelőtt
vagy öt hat éve, hozott valaki nekem egy marék tövet, hogy
valószínű harangvirág. Nosza, de örvendtem, régóta vadásztam
harangvirágra. Aztán nagy volt a csalódás, amikor látom ezt a
csúf liláskék micsodát. Undorodom az ilyen liláskék dolgoktól.
Abszolút nem pasztell színek, én azért minden színt elfogadok, ha
pasztellben vannak, de ezek ilyen tipikusan erős, romános színek.
Na, el is jött az idő, hogy most kiásatom és elhajítom, ha
valakinek nem kell.
iris germanicus (nőszirom) tő |
Nézem
a neten, hogy ugyanbiza ez miféle virág, ha valakinek ajánlom, mit
is mondjak neki, mert nem biztos hogy a „kék lófaszból”
értenének is bármit. Megtudom, hogy ez az „iris germanica”
virág. Nőszirom magyarul. Rákeresek a jutubon, hogy miként kell elültetni,
egyáltalán most kellett-e ezt kiásni, ne beszéljek hülyeségeket,
ha valakinek mégis kell. Hát biza ezt virágzás után kellett
volna átültetni, és rögtön, nem hetek múlva.
Na,
nem akarok senkinek keserűséget, gondoltam, egye fene, visszaásom,
oszt majd jövőre, ha újra fogan, talán időben keresek rájuk
gazdát. De közben ahogy néztem, hogy a jutuberek hogy rajonganak
ezért a kék lófaszért, mintha már elkezdett nekem is tetszeni.
Leginkább az jutott eszembe, hogy tavasztól, késő őszig ilyen
István király kardos levelei vannak, hosszúak, laposak és élesek,
elég sűrűn, és biza mellette a gyom sem szerette. Sosem kellett a
gyommal bajlódjak vele, noha ha a kertem erényéről kéne
ecseteljek, akkor a gyomról Rembrándtokat ecsetelhetnék.
S
akkor azt találtam ki, hogy szépen elültetem azt a háromszáznál
több tövet a kerítés mentén, hátha visszafogja a szomszédból
átterjedő gyom rengeteget. Üsse kő, a virág úgyis hamar
lehervad, viszont a zöld levelei nem csúnyák. Azok tetszenek. És
ha több leleményesség szorulna belém jövő tavaszig, még bimbo
korukban el kéne adjam (bármennyiért) valami virágosnak.
Háromszáz szál virág már nem piskóta.
Na
de hát a reggeli órákban ez a terv nagyon dugába kezdett szálni,
mikor látom Cézár kanyarítja a sort elfelé a kerítéstől és
nem tudja mitévő legyen.
Kicsit
basszamoztam ott mellette, de ő csak: ühüm.
Elkezdtem
akkor gerebélni az ágyásokat, amiket a múlt héten felásott.
Mert gerebéléshez sem ért. Nem érzi a gerebélést. Nem látja,
hogy mikor jó.
Kapával
szépen árkokat húztam, olyan tíz centi mélyeket, és azokba
kezdte dugicsálni a többi virághagymát, amíg én a kerítés
tövében elültettem a germanikusz íriszeket.
A
többi (kb 5000) virághagyma sztorija a következő (röviden):
évről évre veszegettem mindenféle hagymát és elszaporodtak. Oszt
így lett ennyi. Adogattam én nagylelkűen, de már ingyé se igen
vitték. Aztán minden évben újra ültettem őket. Tavasszal nekem
az maga a csoda, amikor bemegyek a kertbe és minden nap új virágok
jönnek elő. Százával. És ott hervadnak el lábon. Idén már
csoportokban is hirdettem a fehér nárciszomat, volt vagy hetven
jelentkező, mindegyiknek kellett volna vagy tíz, és hajlandók
fizetni érte. De aztán agyaltam egy csomót, hogy most hetven
csomagocskát feltenni, abból biztos lesz húsz nagyokos aki nem
veszi át, na de hagyján, viszont nekem hatalmas logisztika azért a
kevés pénzért. Meg aztán láttam a csoportokon belül azt a
hürr-mürrt, ha valakinek a küldeményéből tízből nem virágzott
csak nyolc. Hát gondoltam nem teszem ki magam ilyen szarságoknak,
hogy felébredjek valami hisztis nyanyapicsákkal, hogy mittomén a
harmadik szirom nem hófehér.
Na
gondoltam, hátha jövőre kitalálok valamit és megbátorodom,
addig szépen vissza ültetem a legtöbbjét.
A
vissza ültetés zsenialitása (szerintem) abban rejlik, hogy
méterenkét meghagyok úgynevezett ágyás közti járatokat, és
ezekbe a járatokba fogom tavasszal elültetni az uborkát, s
paradicsomot. S akkor a virágok mire elnyílnak, nagyjából
kezdenek a levelek is elszáradni, kifejlődnek a palánták.
Hogy
akkor ne vesszen kárba semmi.
Tulajdonképpen
most se csináltam mást, mint a világvégét elhalasztottam jövőre.