Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Még egy dilemma

Próbálok visszaemlékezni az első vállalkozói napomra. Nem arra, amikor rendelésre erősítőket csináltam, vagy kifestettem egy szobát. Azok csak olyan vállalkozói megközelítések voltak, de igaz, hogy egyértelműen meghúzták a trasszé (útvonal) irányát. Arra a napra emlékezem, amikor egész héten kézből, lombfűrészből ilyen kazettás tartókat vágtam, raktam össze és szombaton kimentem az ócskapiacra árulni őket. Három hónapon át ezekből éltünk feleségemmel, irtó szánalmas összegeket kerestem akkoriban. Feleségem egyetemista volt, még nem volt kereső. Albérletben laktunk. Mi akkor megtestesítettük a posztmodern forma és színtrendjét, a letisztított formák, vonalak, fengshuiok divatját, úgy harminc évvel előbb, mint azt kitalálták volna a dizájn diktátorok. Egy szar ágyunk volt meg egy asztalunk. Az albérlet ahol laktunk nem volt fűtés. Alulról egész áldott nap hangosan bömbölt a román mánélé (szerb, bolgár, arab, indiai, román zenei kotyvalék techno kivitelben) és flitteltük a feljövő bogarakat, amiért sok cirkuszunk volt, mert hogy büdös volt a szer mit használtunk.
Ma a munkahelyek helyzete a következő: bárhova bemész, szólsz, hogy dolgozni akarsz, két kézzel kapnak utánad. Akkor, a kilencvenes években, hetekig nézhetted az újságokban az állás hirdetéseket, nem volt semmi. Már az ismerősős megoldás sem segített, hogy valakin keresztül bármilyen álláshoz juthattál.
Még azzal a szánalmas keresetemmel is szerencsésnek mondhattam magam és őszintén, egy kicsit élveztem is a helyzetet. Tizenhat éves koromtól dolgoztam. Ekkor már volt kilenc éves dolgozói múltam. Teljesen kiábrándultam az alkalmazotti státusból, amikor mindig mások hülyeségeit kellett elviselnem. Festék raktárban, majd víztisztító állomáson dolgoztam. A 89-es változás meghozta azt a lehetőséget, hogy vállalkozhassak. Ehhez az életformához a Sors úgy vitt rá, hogy mivel a kommunista gyárak kezdtek bezárni, új munkahelyek nem születtek, hatalmas volt a munkanélküliség, és az Európai Unió számunkra egy elérhetetlen, azaz nem létező lehetőség volt, a kényszer is rávitt, hogy kezdjek magammal valamit. Kimenni bárhova külföldre dolgozni, még évekig csak álom volt a kalandorok részére is.
Akkor rájöttem, hogy az ócskapiac fő útján kell bérelnem asztalt, hogy termékeim megfelelő színben tűnjenek fel. Az asztalokat akkoriban a vállalkozók bérelték, amik tulajdonképpen viszont eladók helye volt. Akkor még senki nem termelt semmit. Mondhatni élen jártam a termelő iparban. Ha a helyzetet belülről néztem, szánalmas lehettem, ahogy utolsó pénzemmel kibéreltem az asztalt és bíztam, hogy árulok annyit, hogy haza is menjek és vegyek is valami kaját. Ha kívülről néztem magam, akkor a vállalkozót láttam magamban, aki kitalálta, megtermelte és piacra dobta. Gazdag nagybácsis befektető nuku, akkoriban a szamaritánusok sem voltak irgalmasak. Még az uzsorások sem születtek meg.
Egy lombfűrészem volt, ami a mai napig is megvan.
Isti SHOP (Bajczi Marianna fotója alapján)
Miért hozom ezt az emlékezést most elő? A napokban meglátogattam Isti műhelyét a kolostor mellett. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha magamat látnám 35 évvel ezelőtt. Ugyanaz a csodálatosan szánalmas messzenézés. Az az abszolút kezdetleges még garázsnak sem mondható bódé. Ahogy ráfigyelt barátaira, akik vele dolgoztak, Jézust láttam, amint szétossza kenyerét a másik három éhező közt.
Nekem ezek jelentik a katarzist. Nem a smekker, behízelgő, politikai szálakat ráncigáló opportunista vadászok achievementjei, melyek által lehetnek önmagukra nézve sikeresek, de nemzetgazdasági modellre nézve, nem.
Elöregedő és kipusztuló fajunk reményei az Istik. A dicsőséges vállalkozók nem azok. Mert ők lesznek az elsők, akik Sri Lankai pótIstiket fognak importálni, csakhogy vállalkozásuk életben maradjon. Most mégis őket eteti a nemzet. Az Istikre nem figyelnek, legfeljebb olyan szándékokkal, hogyan lehetne alágyűrni, megtörni, gyarmatosítani.
Jézust is, ha nem tudták „megtéríteni” a papok, kinyírták.
Isti műhelye eszembe juttatta azokat az időket, amikor én szombatonként mentem az ócskára, kibéreltem utolsó pénzemmel egy asztalt és árultam azt, amit egész héten lombfűrésszel nyisziteltem egy asztal sarkán.
Elmémben és lelkemben forgatom, ízlelgetem annak a gondolatát, hogyan lehetne ezeket az Istiket valahogy itthon tartani?
Az elmúlt 30 év tapasztalata annyi keserűséget öntött lelkembe, hogy nem merem Istinek azt mondani, ne menj Németbe, maradj itthon, mert látván azt a sok balfaszságot és szennyet, amit nemcsak a többségtől kell elszenvedni, hanem a saját kisebbségünktől is, ami ugye jobban fáj, nem merem azt mondani Istinek, ne menj, maradj. Már nem vagyok olyan bátor e tekintetben, amint voltam a tudatlanságom és messzenézéseim idején. Azt a kevés romantikát is kiölte belőlem az idő, ami eddig elvonszolt.
Úgyhogy csak emlékezem és dilemmázok. És valamiért az az érzésem, hiába mondanám Istinek, itt egy szelet a csarnokból, itt a kezem nem disznóláb, társuljunk, mert Isti így is több fantáziát látna Németbe menni. Ő sem hülye azért, látja, milyen lehetetlenek az itthoni helyzetek.
Isti nem élte meg azokat a napokat, amikor én alig kerestem valamit, de örvendtem, hogy azt is kiosztotta a Fennvaló. Istinek megvan az a lehetősége, hogy fogja magát és megy. És talán egy héten belül valahol a nagyvilágban állást talál. Otthonra nem tudom mennyire lel, de ez legyen a mindenkori kalandorok problémája.
Az én részem most ez, hogy ezt leírtam.
Ezt a dilemmámat is.