Harmadik napja vagyok itthon, teszek veszek, a régi medremben és ritmusomban, de még mindig úgy érzem magam, mintha napok óta algocalmin hatása alatt lennék. Kábán nézek ki a fejemből, mintha még nem igazán érkeztem volna haza.
Az elmúlt félévet természetemhez ellenes módban töltöttem el.
Négy évvel ezelőtt, jött Zsülien, hogy Miguelnek kell négy fa házikó. Aztán ez minden évben elmaradt, de minden évben esedékesnek merült fel. A múlt évben mondtam Zsüliennek, hogy tekintettel a rossz közérzetemre és egészségi állapotomra, ami a megerőltető munkától sajnos csak rosszabbodik, ne számítson rám a továbbiakban, ami a Miguel „kis” faházikóit illeti.
Idén újra felmerült a dolog, Zsülien, mintha nem is emlékezett volna visszalépésemre, előjött, hogy na idén lehet bejönnek a házak. Aha, mondtam, rendben. Ennyit mondtam szarkasztikusan, mert nem hittem, miután ez a kovid leple alatt történő reszetáció rászállt a világra.
Itt bevallom, tévedtem. Aztán később rájöttem, hogy az ember ha valamiből ki akar lépni, akkor nem elég egy szarkasztikus megjegyzés, hanem konkrétan és többször, hisztisen kell kiabálni, hogy: „neeeem, neeeem, neeem bazmeg, érted? Neeeeeem!!”
Megébredtem, hogy csinálom a házakat. Augusztus elején fogtam neki, aztán becsatlakozott Maja és Tibi, akik nem rossz srácok, de nem igazán van érzékük a fához, illesztésekhez, valójában szenvedés volt velük dolgozni. Aztán alkalmilag beszállt Ildikó, néha a társa segített neki. Ildikó hamar felfogta a lényeget, Andorrában egyértelműen látható volt az ő kezenyoma, a többiekéhez viszonyítva.
Az itthon töltött két és fél hónap alatt tiszta ideg, stressz és hulla fáradt voltam, mert két szerelő csapatra vágtam az anyagot. Nem volt időm az ajtó-ablakokkal foglalkozni, éppenhogy csak előkészítettem az anyagot az indulás napjára.
Megjelent Sanyi is az utolsó hónapban, hogy beszáll, de aztán hol jött, hol nem jött, nem sikerült befejezni, amit elterveztem vele.
A falak megvoltak, viszont a többi nagyon hiányosan, anyag állapotban. A szegőlécek legtöbb profilja gyalulatlan, maratlan maradt.
Két és fél nap alatt megpakoltunk két kamiont, és elmentünk Andorrába.
Ott az első hónap szerelés után Sanyi eljött, másnap a két mákvirág is eljött ötünkből, ott maradtam Kosztival egyedül. Kosztiban nemcsak egy igazi segítségre leltem, hanem egy barátra is. Első körben a magam részéből ajánlottam fel neki egy komolyabb összeget, de a végére úgy alakult, hogy nem magamtól kellett visszaadjak. Sok hiszti és kiabálás Zsüliennel megoldotta a dolgot.
Napi 12-16 órás munkatempóban lebegtem az elmúlt öt hónapban, se szombat, se vasárnap.
December 20-án elindultunk haza. 38 órán át vezetett Koszti, egyszer aludtunk 5 órát az autóban. Nem engedett vezetni, mert látta, hogy teljesen kivagyok. Mellette ültem, mondván, legalább valaki szóval tartsa Kosztit. Végig noszogattam, hogy magáról beszéljen, mert olyankor az ember belelkesül, és Kosztiban rengeteg a lélek.
Ezúttal jobban kiterjesztettem az antennáimat, jobban odafigyeltem az andorraiakra, arra, mi történik a minden napjaikban, és igen elszomorodtam, mert rájöttem, hogy az empátiának nyoma sincs bennük, csak a centek alakulása egyetlen problémájuk. Nem gonoszak, de infantilisan érdekemberek. Teljesen higgadtan nézik a szenvedést.
Számomra egyáltalán nem volt vonzó a fejlett nyugati életforma. Minden steril, tökéletes, ugyanakkor annyira gagyi, hogy egyenesen kulturális sokkot kaptam tőle.
Rájöttem, hogy a transzhumanizmus a nyugati társadalmakban a megváltás eljövetele, simán elfogadják, ezért akkora a beoltottak százaléka az ortodox államokéhoz képest. Amíg a konzervatív mentalitás Teremtő ellenesnek tartja, addig a nyugati, fogyasztói mentalitás haladásnak tartja a génterápiát.
Az én választásom egyértelmű: továbbra is oltás ellenes maradok. Persze, ráfér az emberiségre egy reszet, de nem gén alapú, hanem inkább lélek alapú.
Ott az andorrai magányomban, bár sok időm nem volt elmélkedni, néha, munka közben, amíg az internet engedte, próbáltam pár okosságot hallgatni a szokottaktól, de nem volt hozzá türelmem. Éreztem, hogy az én szellemi és lelki utam leválik az „influenszált” vonalról, és visszavonul a saját forrásához.
Egyre többet gondoltam Muskóczira, és inkább azzal voltam elfoglalva, ha hazamegyek, miként fogok Muskóczizni?
Rengeteg klasszikus zenét hallgattam a netrádión és rájöttem, hogy nincs abban semmi misztika, nem komolyabb zene, mint bármely más stílus, sőt, némely alkotást nagyon gagyinak értékeltem. De rájöttem, hogy a klaviatúra mindenkié lehet, és nem szégyen bármit lejátszani. Újra értékeltem a szerzői jogos dolgot, és most is azt állítom, hogy egészen nevetséges a szerzői jog elképzelése. Hogy egy akkord képletet levédjél, mert azt egy vagy másféleképp szólaltatod meg, egészen pitiánerség egy alkotótól. Azért az, mert feltételezi az alkotó, hogy egyedüli feltalálója a spanyol viasznak. Holott azok az akkordok már évezredek óta körbe és körbe keringenek. Két virágnak nem egyforma az illata, de tudni, hogy az orgonavirágnak van egy illat alapja. Most levédeni minden orgonavirág egyedi illatát? S akkor mi van? Más orgonavirágnak nem lehet ahhoz megközelítő illata? Na ilyen ez a szerzői jog.
Az új évben új dolgokat remélek.
Nekifogok terveim szerint a saját bútor elképzeléseimet megalkotni és arra piacot építeni. Nem akarok rendelésre dolgozni többet. Elegem van más elképzeléseiből, más ritmusából, vége: Neeemmm!
Nagyon remélem, hogy a blogom végre csak rólam fog szólni, az alkotóról, és nem az örökké felháborodóról, mert már unom saját magamat is.
Az Andorrai faház építést valamennyire videóztam, de legtöbbször, mivel nem engem képvisel az egész, negatívan álltam hozzá, ezért kétlem, hogy publikálni fogom. Rengeteg munka lenne a több órás anyagot bevágni, szerkeszteni, inkább csinálok két Muskóczit helyébe. Habár csinálhatnék egy rövid összeállítást, mellőzve a kárinkodásokat, mert elvégre egy része az életemből. Meglátom, nem ígérek semmit.
Kívánok minden olvasómnak Boldog Új Évet!
