Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Toronyóra láncostól

gúgelből...
Mióta ezeket a madarakat tartom, akarva akaratlanul keresgéltem a netes tartalmakban fürjes témákban. Az az érzésem, hogy a fürj tartás annyira gyerek cipőben jár, hogy lehangoló mennyiségű fürj tenyésztőnek fogalma sincs mivel eszik a szerencsétlen madarat. Egymástól másolják át a fürj tartás misztikus technikáit, elméletileg és mindenféle kimutatásilag a dolog roppant fasza, mégis minden híres fürj tartó rács a köbön ketrecekben tartja őket. És ne mondjam milyen borzasztó állapotban találtatnak ezen madarak.
Magyarán, bármennyire pozitívan akarom megítélni ezt az állítólagos biotartást fürjileg, mely annyira sem "bio" mint amennyire "bio" egy koncentrációs tábor, olyannak ítélem a dolgot, mint a vallásokat: mindennel foglalkoznak csak az ember lelkével nem, nos a fürj tartók is mindenféle százalékokkal foglalkoznak, csak éppen a fürj lelkével, jó közérzetével nem foglalkoznak. És ez meglátszik a madarakon. Sajnálom őket.
A dolgokban először mindig úgy csinálom, ahogy mások, gondolván aki régebb csinálja, csak jobban tudja. De aztán lassan a tapasztalatok árnyékában arra jövök rá, hogy az emberiség évezredekig képes egy hibát tökéletesíteni. A hibát felfedezve, közzétéve, válok az emberiség ellenségévé, holott pontosan a dolgok felismerése és javítása érdekében szólok, talán pesszimista, negatív hangnemben, de nyilván az optimizmus jegyében, hogy lehet változtatni. Van helye a változásnak. Van rá lehetőség. Keressük meg együtt ezt a változást. Nem lehetünk örökké Ábrahámok, akik isteni sugallatokra kést emelünk gyermekeinkre.
A fürj tartást én úgy kezdtem el, hogy az első a madár. Néztem, hogy él, mit szeretne, hogy szeretné. Amikor megvettem az első auschwitzi fürjeket – Csabi elnevezése szerint – félig csupaszok, soványak, stresszesek voltak, az a kevés tollazatuk fakó volt, a szaguk förtelmesen büdös. Mint a hontalan emberek, úgy néztek ki, csak nem az alkoholtól, mosdatlanságtól visszataszító, hanem a rosszul tartástól. Több helyről vettem fürjeket, gondolván a tenyésztésre, noha az a vélemény, hogy nem számít a vérrokonság náluk, én mégis betartanék egy pár elővigyázatos, megrögzött véleményemet, hogy talán mégis számíthat. Mindenki kínzó kamrákban tartja a madarakat, sőt mintha lenne egy ilyen balfasz verseny, hogy ki tud több fürjet tartani kisebb helyen. Egy balfasz verseny, ami beigazolódott egy fészbukkos oldalon, ahol a romániai fürjtenyésztők virítanak ilyen féle ostobaságokkal, ahonnan két nap alatt kiutáltak, mert szerintük hallatlan egy ketrecben három fürjet tartani, nem lámpázni az agyukat reggeltől estig, főleg nem kétujjnyi szalmában tartani őket. Azt csinálják, hogy honlapjukon mindenféle lopott fürj képeket tesznek fel, amikor kimész a helyszínre, a látvány tragikus, a madarak szenvednek. És erre azt mondja, hogy bio.
Ezen a gondolat vonalon elidőztem egy kicsit, miközben végeztem asztalos munkáimat, hogy mennyire brutálisan magunk alá hajtottuk a természetet és talán ebben is keresendő boldogtalanságunk és nehéz, kilátástalan életünk. Olyanok vagyunk mint az állam, csak hajtjuk a természetből a javakat, melyek egyre silányabbak, drágábbak az erőltetett kiaknázás költségei miatt. Az állam is akkora terheket ró a saját fenntartóira, hogy azok már nincs miből előteremtsék. S akkor görbülünk mi is lefelé, veszítjük az élet kedvünket, kevesebbet termelünk egyre nagyobb stresszben. Hogy ez a biológiai lánc nem működik. Mert ha működne, akkor az alázat is működne. Megesz minket a nagy ember, mi megesszük a fürjet, de nem értem, miért nem tesszük ezt egy kicsit kellemesebbé? Miért kell szántszándékosan szenvedtetni a világot?
Mind amellett, hogy most már tisztán látom, a fürj tartása nem biznisz, legfeljebb a kezdő csomag eladása erejéig, mégis azt mondtam, hogy csinálom. És ha csinálom, akkor csinálom my way, nem ahogy mások, nem ahogy gazdaságos. Ha nem más azért, hogy egy néhány fürjnek az élete más legyen a születéstől a serpenyőig, mint nekünk a gyehennáig.
A halál, a gyilok elkerülhetetlen, amíg él az ember, éljen méltósággal, így a fürj is.
Kibújt 18 icipici fürjecske a tojásokból. Olyan aranyosak, hogy az ember csak nézné őket órákig. A fiam mikor már három naposak voltak, órákig eljátszadozott velük. Babusgatta őket: ugye milyen cukik apa?
Elgondoltam, hogy milyen sivár lenne a hely most a fürjek nélkül. Lám életet kezdenek lehelni a kihasználatlan helyekbe. Mert most megint ketrec kell, de ezúttal már másképp akarom. Nem lesz három szintes, csak egy szintes, mert észre vettem, hogy az alsó szinteken a madarak nem annyira boldogok, mint a legfelsőben. És a derekam sem szereti az örökké hajlongást. Kell az átláthatóság, a fény, a levegő nekik. Nagyobb ketreceket csinálok. A csarnokban van egy ötven négyzetméteres helyiségem, oda fogom költöztetni őket, és lesz egy kísérleti hely is, ahol a fürjek majdnem természetes körülmények között fognak élni. Fellelkesedve a keltetés sikerétől, újabb tojásokat tettem a gépbe, most már bátrabban és határozottabban. Hogy mi lesz majd a sok madárral? Meglátjuk. Amíg tudom, fejlesztem őket, aztán majd eldől.
A harmincegy mixt (tojás és hús) csirkéből megmaradt huszonhét, szép kis tyúkicák lettek, amíg nagyobbra nőnek a csarnok emeletén bekerítettem hat négyzetmétert, szalmát tettem le és köszönik jól vannak. Szeretem, mert fényes a tollazatuk, a nézésük. Esznek jól, látszik rajtuk, hogy jól vannak.
Valaki nyulat akar adni nekem. Hogy miért nem veszek pulyka csibéket? Hogy malacot. Bocit. A fiam, hogy egy kis csikó is milyen jól elférne.
Persze. Toronyóra láncostól.
De azért mosolyog a gondolat bennem...