gúgelből... |
Mióta
ezeket a madarakat tartom, akarva akaratlanul keresgéltem a netes
tartalmakban fürjes témákban. Az az érzésem, hogy a fürj tartás
annyira gyerek cipőben jár, hogy lehangoló mennyiségű fürj
tenyésztőnek fogalma sincs mivel eszik a szerencsétlen madarat.
Egymástól másolják át a fürj tartás misztikus technikáit,
elméletileg és mindenféle kimutatásilag a dolog roppant fasza,
mégis minden híres fürj tartó rács a köbön ketrecekben tartja
őket. És ne mondjam milyen borzasztó állapotban találtatnak ezen
madarak.
Magyarán,
bármennyire pozitívan akarom megítélni ezt az állítólagos
biotartást fürjileg, mely annyira sem "bio" mint amennyire "bio" egy
koncentrációs tábor, olyannak ítélem a dolgot, mint a
vallásokat: mindennel foglalkoznak csak az ember lelkével nem, nos
a fürj tartók is mindenféle százalékokkal foglalkoznak, csak
éppen a fürj lelkével, jó közérzetével nem foglalkoznak. És
ez meglátszik a madarakon. Sajnálom őket.
A
dolgokban először mindig úgy csinálom, ahogy mások, gondolván
aki régebb csinálja, csak jobban tudja. De aztán lassan a
tapasztalatok árnyékában arra jövök rá, hogy az emberiség
évezredekig képes egy hibát tökéletesíteni. A hibát
felfedezve, közzétéve, válok az emberiség ellenségévé, holott
pontosan a dolgok felismerése és javítása érdekében szólok,
talán pesszimista, negatív hangnemben, de nyilván az optimizmus
jegyében, hogy lehet változtatni. Van helye a változásnak. Van rá
lehetőség. Keressük meg együtt ezt a változást. Nem lehetünk
örökké Ábrahámok, akik isteni sugallatokra kést emelünk
gyermekeinkre.
A
fürj tartást én úgy kezdtem el, hogy az első a madár. Néztem,
hogy él, mit szeretne, hogy szeretné. Amikor megvettem az első
auschwitzi fürjeket – Csabi elnevezése szerint – félig
csupaszok, soványak, stresszesek voltak, az a kevés tollazatuk fakó
volt, a szaguk förtelmesen büdös. Mint a hontalan emberek, úgy
néztek ki, csak nem az alkoholtól, mosdatlanságtól visszataszító,
hanem a rosszul tartástól. Több helyről vettem fürjeket,
gondolván a tenyésztésre, noha az a vélemény, hogy nem számít
a vérrokonság náluk, én mégis betartanék egy pár
elővigyázatos, megrögzött véleményemet, hogy talán mégis
számíthat. Mindenki kínzó kamrákban tartja a madarakat, sőt
mintha lenne egy ilyen balfasz verseny, hogy ki tud több fürjet
tartani kisebb helyen. Egy balfasz verseny, ami beigazolódott egy
fészbukkos oldalon, ahol a romániai fürjtenyésztők virítanak
ilyen féle ostobaságokkal, ahonnan két nap alatt kiutáltak, mert
szerintük hallatlan egy ketrecben három fürjet tartani, nem
lámpázni az agyukat reggeltől estig, főleg nem kétujjnyi
szalmában tartani őket. Azt csinálják, hogy honlapjukon
mindenféle lopott fürj képeket tesznek fel, amikor kimész a
helyszínre, a látvány tragikus, a madarak szenvednek. És erre azt
mondja, hogy bio.
Ezen
a gondolat vonalon elidőztem egy kicsit, miközben végeztem
asztalos munkáimat, hogy mennyire brutálisan magunk alá hajtottuk
a természetet és talán ebben is keresendő boldogtalanságunk és
nehéz, kilátástalan életünk. Olyanok vagyunk mint az állam,
csak hajtjuk a természetből a javakat, melyek egyre silányabbak,
drágábbak az erőltetett kiaknázás költségei miatt. Az állam
is akkora terheket ró a saját fenntartóira, hogy azok már nincs
miből előteremtsék. S akkor görbülünk mi is lefelé, veszítjük
az élet kedvünket, kevesebbet termelünk egyre nagyobb stresszben.
Hogy ez a biológiai lánc nem működik. Mert ha működne, akkor az
alázat is működne. Megesz minket a nagy ember, mi megesszük a
fürjet, de nem értem, miért nem tesszük ezt egy kicsit
kellemesebbé? Miért kell szántszándékosan szenvedtetni a
világot?
Mind
amellett, hogy most már tisztán látom, a fürj tartása nem
biznisz, legfeljebb a kezdő csomag eladása erejéig, mégis azt
mondtam, hogy csinálom. És ha csinálom, akkor csinálom my way,
nem ahogy mások, nem ahogy gazdaságos. Ha nem más azért, hogy egy
néhány fürjnek az élete más legyen a születéstől a
serpenyőig, mint nekünk a gyehennáig.
A
halál, a gyilok elkerülhetetlen, amíg él az ember, éljen
méltósággal, így a fürj is.
Kibújt
18 icipici fürjecske a tojásokból. Olyan aranyosak, hogy az ember
csak nézné őket órákig. A fiam mikor már három naposak voltak,
órákig eljátszadozott velük. Babusgatta őket: ugye milyen cukik
apa?
Elgondoltam,
hogy milyen sivár lenne a hely most a fürjek nélkül. Lám életet
kezdenek lehelni a kihasználatlan helyekbe. Mert most megint ketrec
kell, de ezúttal már másképp akarom. Nem lesz három szintes,
csak egy szintes, mert észre vettem, hogy az alsó szinteken a
madarak nem annyira boldogok, mint a legfelsőben. És a derekam sem
szereti az örökké hajlongást. Kell az átláthatóság, a fény,
a levegő nekik. Nagyobb ketreceket csinálok. A csarnokban van egy
ötven négyzetméteres helyiségem, oda fogom költöztetni őket,
és lesz egy kísérleti hely is, ahol a fürjek majdnem természetes
körülmények között fognak élni. Fellelkesedve a keltetés
sikerétől, újabb tojásokat tettem a gépbe, most már bátrabban
és határozottabban. Hogy mi lesz majd a sok madárral? Meglátjuk.
Amíg tudom, fejlesztem őket, aztán majd eldől.
A
harmincegy mixt (tojás és hús) csirkéből megmaradt huszonhét,
szép kis tyúkicák lettek, amíg nagyobbra nőnek a csarnok emeletén
bekerítettem hat négyzetmétert, szalmát tettem le és köszönik
jól vannak. Szeretem, mert fényes a tollazatuk, a nézésük.
Esznek jól, látszik rajtuk, hogy jól vannak.
Valaki
nyulat akar adni nekem. Hogy miért nem veszek pulyka csibéket? Hogy
malacot. Bocit. A fiam, hogy egy kis csikó is milyen jól elférne.
Persze.
Toronyóra láncostól.
De
azért mosolyog a gondolat bennem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése