Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Szerencsém húrja


Azt hittem a posztmodernig, hogy az emberek tudják mi az a csapolt illesztés. Természetesen minden szart csapoltam. Fa tiplivel ahol fatipli kellett. Meg sem fordult a fejemben, hogy ne így csináljam. Abban a hitben ringattam magam, hogy ezt értékelik a megrendelők. Mint nagyjából mindenben, ebben is mélységesen tévedtem. Annyira, hogy magamból vagyok kiábrándulva. Kisebbség érzetem átváltott szánalomba. Szánom hülyeségemet. Naivitásomat.
Posztmodern asztalosként kihívás szerűen kerülöm a csapolós megoldásokat (az Ikea csak tud valamit), a kutya sem érdeklődik az illesztések kérdésében. Nem a csapos illesztések miatt szerettek, hanem a szolgaságomért. Fel sem tudták ésszel mérni, hogy a csapolást is szeretni kéne bennem. Azt szerették bennem, hogy felvittem a kilencedikre és mielőtt a helyére tettem a bútort, felsepertem a helyet. És utána is felsepertem, ha hullajtottam pár forgácsot.
Ez a késői megvilágosodás már már kényszerű is, noha elég keménynek bizonyult a koponyám: annyi falba veréstől sem lágyult meg. Rövidítenem kell az időt, a munkafázist, hogy piacképesen tudjak ma is cuki lenni.
Egyetlen segédem, ez a Cézár, kinek félnótásként is több esélye van a világban, mint nekem, aki átaggódtam minden csapolást, ott állt, amíg a szekrény mögött a hátat csavaroztam fel. Uram atyám, veszem észre magam megannyi izzadságcsepp közben, megint vétkezek a posztmodern ellen, facsavarral fogom fel a bútor hátat, holott az Ikea (földi isten) is pár alemineum szegecskét ad erre a célra. Annyira azért kialkudtam a sorssal, hogy akkor csak húsz centinként csavarozzak, ne tíz centinként. Tehát van azért bennem is ilyen késői megvilágosodás.
Megsajnálván Cézárt, mondtam neki, ne álljon ott mellettem részvétből, inkább üljön le egy székre, amíg felcsavarozom a hátat. Mert eltart egy darabig. Szegény Cézár leült. Két perc ásítás után majd lebicsaklott feje. Röhögtem magamban, egy félnótás és egy félnormás a világ reménye asztalosilag. Miközben verejtékem zuhatagként omlott tökfejemről, azon filóztam az utolsó csavarok fele, hogy miképpen fogok felállni azon a szűk helyen? Bepárásodott szemüveggel. Amit kellő tisztes távolságba toltam az orrom hegyéig és felemelt fejjel bambultam a behajtandó csavarra. Közben a fejem nyomtam a falhoz. A csillár miatt nem tudtam kinyomni rendesen a szekrényt.
Régi időkre emlékeztető rohamban végeztem a sokrétű szereléseket, hogy ne estig kelljen csinálni. Mert talán nem is bírom estig csinálni. Azt a sok mindent hat óra alatt helyére tettem. Azért büszke vagyok magamra. Még így is, felesen is hozom a cuccot. Igen, aztán estére kidőltem rendesen.
Egy darabig rohadtam az ágyban, aztán úgy gondoltam, ugyanígy rohadhatok a stúdióban is. És úgysem tudok sokat vízszintesen dögleni. Még jobban fáj minden részem.
Azt mondtam, csak egy picit ülljek a dobokhoz. Mert lassan három hónapja nem ültem a dobokhoz. Készültem a Stonecrops felvételekhez, ahhoz át kellett gondoljam a stúdiót, meg a cover albumomnak is lassan a végére járok, minden stúdiós időmet felemészti a keverés apró részlete. Elkezdett hiányozni a dobom. Eldöntöttem, hogy visszavezetem a minden nap öt perc dobolást. Csak odaülök és teljesen céltalanul, ami jön azt veregetem. Most is úgy ültem oda, hogy ugyan mi a fenét fogok én ebben az állapotban kitalálni?
Hát ez kérem szépen olyan, mint amikor a kedvét szegte embert egy jó nő társasága fel tudja (öregedéses lázálmaim hatására csak gondolom) dobni, addig addig cirógattam a pergőt, amíg a többi dobra is rá rá veregettem. Elkezdtem ilyen apró kis gyakorlatokat végezni. Egyszerű triolákat. Amik nekem borzasztó nehezek. De az apró kis sikerek felizgatnak. Jó tíz perccé kerekedett a napi öt perces. Tudnám és szeretném csinálni. De ugye, mikor? Meg minek?
Én, aki örök életemben percre osztottam a technológiai időt, nehezemre esik jól érezni magam a stúdiómban. De lélek gyötrelem ide, lélek gyötrelem oda, órákra oda felejtem magam. Pár óra stúdiózás után jobban is éreztem magam. Jól esik egy kis hiábavalózás.
Kolozsváron feleségem családi összejövetelre gyűl, mondtam fiamnak, ha van kedve menjen el, sosem lehet tudni mikor látja utoljára őket, és az az igazság, hogy ő családtag, míg én a mai napig is kegyvesztett perszóna vagyok.
Ez a hétvégi nagy egyedüllét lesz társaságom. Nem tudom megnevezni azt az alkalmat, amikor egyedül maradtam az utóbbi években. Még csak pislogok ki mint béka a csihányból.
Kéne kertezni kicsit. Aztán talán sarokba szerelni azt a templom ajtót. Este elkezdeni a Riderst befejezni. Jövő héten végre folytatni Katit. Szegény szerzetesi türelemmel és megpróbáltatással vár a bútrára. De mondtam neki, ha eddig nem őszült meg, miattam meg fog. Akkor is, kivárja. Úgy látszik így félnormásan is kellek a posztmodernnek.
Jó lenne, ha emberként is kellenék, nemcsak asztalosilag. De ezt már nem viseli a posztmodern. Ne feszítsem a szerencsém húrját.