Most olvastam, hogy blogger társunk Robert (https://acrilice-pointpen.blogspot.com/p/antetheading.html) elhunyt.
Nyugodjon békében!
Kitartó művészete példaértékű számomra, hogy tenni kell a dolgunkat utolsó szuflánkig, mert sosem tudni mikor kényszerülünk abba hagyni. Odaát valószínű várni fog ránk Jézus, de akik itt maradtak, azoknak más nem lesz miből táplálkozniuk mint az amit hátrahagyunk.
Pille lelkűeknek megrázó tartalom
Én azt gondoltam, hogy ebben a Jézusfull világban nem érdemes már előhozakodni ezzel a Jézussal, nem érdemes tanításait a lelkek birodalmáról felhozni, mert agyon van csépelve. Annyira, mint azok a mű szuvenírek, melyek a világ minden turisztikai pontjain egységesen megtalálhatók: a gagyi Jézus. Ami attól jó, hogy olcsó, személytelen és ami a legfőbb, hogy megvásárolva betömjük a mások száját: hoztunk szuvenírt.
Azt
gondoltam, hogy elég Jézust meghagyni egy kulturális mémnek, hisz
akiknek van fülük a hallásra, kihallják belőle Jézus lényegét.
Az a lényeg, mely kiűzi a templomból a kufárokat, sőt lebontja
három nap alatt azt, mert a lelkünk sosem hal meg.
Azt
hittem, hogy az ember a belső szobájában elég, ha diskurál
Jézussal és esetleg a zörgetőnek beszélni róla. Főleg azért
gondoltam ezt, mert az ékesszólás teljes hiányosságában nehéz
versenyezni a hitszónokok karizmájával, akik lássuk be, jól
belecsaptak az akkordokba és jó hangosan bömböltetik a gitárt.
Feleim,
én azt tudom, hogy nem kell nekünk a gonoszt művelni ahhoz, hogy a
rosszat megértsük. Elég ha látjuk másban. Látjuk, hogy milyen
karmikus élvezettel művelik és hogy az egy olyan állapot, ami
bennünk viszolygást ébreszt. A viszolygás bennünk azt jelenti,
hogy valószínű megvannak a mi harcaink is a gonosszal, de lépésről
lépésre legyőzzük azt, mert van magunk felé egy igény.
Valószínű, hogy noha még nem láttuk szemtől szembe Jézust, de
ahogy a tehetség genetikája belénk épült, úgy lelkünk
emlékszik valahonnan Jézusra, és van egy viszonyítási alapunk.
Nem akarjuk a gonoszt, nem akarunk másnak rosszat. Ezért nem kell
nekünk alámerítkeznünk a gonosz mocsarába, hogy megízleljük
rosszaságát.
Azt
hittem, hogy elég a mémekkel harcolni a Jézust elferdítő
vallásokkal, szektákkal. Hókuszpókusz szertartásaival csak
magukat hiteltelenítik el, és úgy láttam, hogy ez elég is a
jóérzésű embereknek, akiket nem elégítenek ki a sémák.
Azt
tapasztalom, hogy a Lélek ellen jó ideje egy olyan harc dúlik, ami
a legelszántabb, legmezítlábasabb követőit is a veszejtésig
megtévesztenek.
A
bűvész a mutatványaival úgy kápráztatja el a szenzációéhes
közönséget, hogy eltereli figyelmüket. Trükkökkel átveri a
nyáladzó tömeget. Az én hasonlatom megértése a következő:
Levenni Jézusról a figyelmet lobogtatva a spirituális
sokszínűséget, hogy végül ámulattal tekintsünk történelmi
egyházainkra, mint egyetlen forrása az igaz istennek.
És
így lesz a kiköpnivaló langyos léből újra frissítőnek tűnő
életet adó itallá.
Most
hirtelen Európának meg kellene védnie keresztény kultúráját,
melynek alapja állítólag Jézus. Hogy melyik Jézus? A legalizált
Jézus. Akire újabb katedrálisokat építettek, melyekben új
kufárok üzletelnek. Megannyi becsületes valuta kereskedő, kis
gyóntató váltó fiókokkal, törvény által reglementált
hozzátett értékkel és adókulccsal.
A
szivar és füstölő pálcikától penész szagú tróger hippik
megvilágosodásaik révén, tanaikban Jézust megtagadó
önmegvalósításukkal veszélyt jelentenek a történelmi
egyházakra és az innen egy lépés távolságra levő nemzetekre.
Nemzetekre, melyek lassan közös egyéniséggé olvadnak az
europolgárságban.
Groteszk
ez a szimbiózisos függőségi reláció: vallás, nemzet és
spiritualizmus. Mondhatnám úgy is, hogy a fejfájást eltompítja
egy kiadós fogfájás.
A
nemzet nincs, ha jellemét nem tudná megrajzolni a vallás, és hogy
ezt a langyos vallást ki ne köpjék az undorodók, pont jókor jön
a színes esernyős spirituális mozgalom áradata. Ezt a hippy
csőcseléket, mint Jézus tagadót de jó ellenségnek kikiáltani
és okkult veszélyeket írni a kurrikulumjába. Mindjárt van egy
érzékeny cél, amiért érdekes újból mészárolni és
hitetlenségünknek alibit kinevezni.
A
spiritualizmusban annyi az okkult felhang, mint amennyi a
kereszténységben is található. Mindegyikben a butaság a mérvadó.
A butaságból eredő rácsodálkozás az ismeretlenre. Mely
egyébként igazolt, mindaddig, amíg az ember nem találkozik
Jézussal.
Az,
aki megtapasztalja az égő csipkebokrot, annak ezek a bullsitt
relígiók, legyenek nemzetiek, vallásosak, penész szagú
füstölősek, mind nevetségesekké válnak.
Úgyhogy
nincs más recept az Életre, mint felfedezni az égő csipkebokrot!
Én
nem úgy tenném fel a kérdést arra, hogy jó, jó, de hogy
találjunk rá az égő csipkebokorra, hanem úgy, hogy gondold
végig, hányszor mentél el égő csipkebokor mellett és rá se
hederítettél?
Az
ember (végkonklúzióféle) a megfelelés mindennapos mókuskerekében
elfárad, túlhajszolja magát, ostorozza magát és futás közben
az elétett színes mémeket próbálja értelmezni, aztán összeesik
és reggelig egy jót alszik. Reggel felébred, tiszta fejjel és míg
az ablakon beáradó friss levegőt szívja, miközben madarak
csicsergő feleselése hozza az ambientális zajt, rájön (az
ember), hogy baaazmeg... és itt volt mindig előtte, de nem gondolta
volna, hogy ez ilyen egyszerű és csupán ennyi.
Pedig
biza.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)