Ejgen.
Az élet egy vándorlás. Különösen jól visszhangzik ez egy
füstös kocsmában az üres sörös üvegek közt. Nagyjából ilyen
értékű eme filozófia is. Letargikus, fáradt lemondással, könnyű
ezt így lesummázni. Hogy elvégre az egész életünk egy kínlódás
hisz vándorlás ki tudja honnan, ki tudja merre, talán csak az
isten tudja rá a választ. Még Jézus is mondta, hogy a világ
végezetének az idejét ő sem tudja, csak a mennyei atyja, de ha
jól odafigyelünk lesznek róla jelek. Tehát hogy pontosan mikor és
mi történik és miért, talán csak az isten tudja. Nekünk ezt el
kell fogadni, hogy az élet egy vándorlás. Ami persze mellesleg
fizikai halálunkkal földi szakasza vándoréletünknek
bevégeztetik, és egy másik dimenzióban folytatja ki tudja merre.
Ezt
mondta nekem nagymamám is, apám anyukája, hogy ne félj Attika, jó
gyerek vagy, az isten téged is megsegít majd. És ezen a címen
evilági vándorlásom nem a kolozsvári Párizs utca 44 alatt
folytatódott, hanem ahol éppen értem. A Traian 70 alatt sem, mert
nagyanyám húga tőzsdézéssel volt elfoglalva és kommunista
butraiban kapirgáló szuvaival. Egyik sem akart minket
társbérlőknek befogadni, hogy majd haláluk után továbbra is
bérelhessük, illetve megvehessük az egyébként központi házakat.
Féltek, hogy kidobom őket az utcára. Nem dobtam volna ki őket az
utcára. Viszont ők engem igen. Ma románok lakják azokat a
lakásokat. Mikor nem volt már senkim Kolozsváron, úgy éreztem
magam ott mint idegen. Se lakás, se semmi. Csak a pökhendi tolakodó
románok. S akkor vándoroltam.
Igaz
apám sem bízott bennem. A cseresznye utcában vehettünk volna
telket a blokk lakás árából. Hogy hova menjünk? Mint a cigányok
sátorba?
S
ez csak az én családom. A feleségem részéről is így úszott el
egy két ingatlan. S ezzel nem az ingatlan a fájó, hanem a léttér.
Így
válik az ember hazátlanná.
Igaz,
nagyapámnak hiába mondták zsidó barátai, hogy add el házaidat s
öntsél arany rudakat belőlük, nagyapám büszke ember volt. Nem
öntött aranyat. Azt hitte ügyes és okos ember. De a
kommunistákkal nem lehetett tárgyalni. Azok is elúsztak.
Mikor
ezek, mikor azok, mikor mi magunk rövidítjük életünket,
nemzetünket.
mélymagyar |
Most
mi itt Mintián megfeneklettünk. Idegenként idegen földön.
Bevándoroltunk. Azon a néhány magyaron kívül, kiknek szemet
szúrunk, a kutya sem törődik velünk. A románok szeretnek, mert
jól dolgozunk, becsületesek vagyunk. Kár, hogy magyarok vagyunk,
de elnézik nekünk. De a hajnyíró néni ránk szólt, hogy nem
lesz jó, ha a gyerek nem tud románul. Röhögtünk ezen a fiammal,
hogy jó, hogy szólt, mert nem is tudtuk. Mert arra nem lehet
számítani, hogy megértsék: nekünk ez idegen nyelv.
Skype-n
románozik a fiam Veluval. Mert az iskola képtelen románra tanítani
őt. Csak majdnem megbuktatni tudja az iskola. Mert az iskolának
nincs más alternatívája. Ha a gyereknek nincs hangja se zenei
érzéke, attól az áldott tehetséggel kell felvegye a versenyt s
aszerint lesz osztályozva.
Mindig
is állítottam, nem az a szenzációs, hogy egy genetikai tehetség
zsenivé fejleszti a művészetét, hanem az a szenzációs, ha egy
kétbalkezes addig tekeri a gitárhúrokat, amíg megtanul egy pár
akkordot.
Most
már én úgy kell berendezkedjek, hogy a következő tíz évben
hogyan látom én a dolgokat. Mert ezen túl már nemigen van
belátható realitás.
A
vándorlás úgy néz ki, hogy itt fog fűbe harapni. Habár Titike
is tett egy száznyolcvan fokos irányváltást, mikor az ember azt
hitte révbe jutott élete.
egy pohár Hamvas Béla |
Egy
biztos. Erre most már rájöttem. Sosem fogok úgy dobolni, ahogy
fiatal koromban tudtam volna. Másfelé mentek a reflexeim. Egy dolog
deszkákat emelni, mint pálcákkal csapkodni. Bum pá bubumm pá.
Ennyi. És néha egy cin. De összébb kell húzzam a dobszerkót. A
derék ha lefut a tamok mentén, nehezen, csikorogva fordul vissza.
Addig a metronóm elszáll. Csuklóból, amennyit elkapok, annyi elég
kell legyen. S a láb, meg sarokból. A túlsúly nem enged lábakat
csak úgy mint a húszéves friss izmok lebegtetni. De kérdés még,
hogy kell e nekem annyi tam? Na jó, jól néz ki...De az első tamot
a pergő bal oldalára kell fogjam a cinálványra.
Meg
elkezdetem egy fapados, de meglepően jó hangú Yamahán műzenét
fabrikálni. Hogy a mű terminusokban maradjak. Műbútor,
műasztalosság, műzene. Mert nincs amire doboljak. Hiába van
Whitesnake drumless zene, nem jön be nekem. Az angol dobnélküli
zenéket nem értem. Mint a dzsezzben, mindenki magának énekel
benne, az összhang csak a véletlen műve. Nekem meg egész életben
kellett az egyet kettőt hármat négyet. Mint a Dinamit. Cákká
cákká cákká cákká.
Jó
lenne valakivel zenélni. Persze. De kivel? Mert itt vagy lagzisok,
vagy ezek a zdrangások vannak, akiknek minden mindegy.
Nekem
nem mindegy minden. A lábdobot, valami új ötlettől beindulva tíz
centis vastag szivaccsal béleltem ki belül. Úgy, hogy a
membránokra is rátapad. Eszméletlen jó hangot ad ki. Jó a
basszus is, nem is kong, mégis elég erős.
Jó
kis melléfogás volt a két öregasszony. Ajtókat csináltam nekik.
Hogy ne legyen benne göcs. Legyen tölgyszínű. Mert ők igényesek.
Nem énekeltem az erdőben egyedül a sötétben, én káromkodni
szoktam, mikor félek. Sűrűn szidtam a két banyát. Mikor láttam
a tölgyszín sárga mivoltát, egyenesen elkeseredtem. Már azon
voltam, mint a nyúl mikor a rókához ment porszívóért: bazd meg
a porszívódat, hogy basszák meg az igényes ajtójukat, itt az
előleg visszaadom. Mégis elmentem, mint Sylvester Stallone a biztos
halál elé nézve. Azon a nap nem volt nálam hozzáértőbb s
becsületesebb asztalos a világon, hogy a színt is mennyire
elkaptam, s milyen szépek az ajtók. Megetetett a két banya, plusz
pénzt is adtak. Felemelték a morálomat.
Este
hívott egyik hitelezőm, hogy nem bírja már. Adjak neki konkrét
pénztervet s határidőt. Megint letörtem. Keserűségemben azt
mondtam, a jó az egészben az, hogy nem hívott a másik kettő is,
akik szintén a bakancslista sztárjai.
Megint
eszembe jutott aranymondásom: „a bankokkal egyenesben vagyunk, a
barátokkal nem”. De ebből sem lesz buddhás híresség, hacsak
addig le nem plagizálja s nem transzponálja krumplis témává
valamelyik Coelho.
Nagy
dörgés, villámlás. Egy percet esett. Két perc alatt felszáradt.