Vándorlás

Ejgen. Az élet egy vándorlás. Különösen jól visszhangzik ez egy füstös kocsmában az üres sörös üvegek közt. Nagyjából ilyen értékű eme filozófia is. Letargikus, fáradt lemondással, könnyű ezt így lesummázni. Hogy elvégre az egész életünk egy kínlódás hisz vándorlás ki tudja honnan, ki tudja merre, talán csak az isten tudja rá a választ. Még Jézus is mondta, hogy a világ végezetének az idejét ő sem tudja, csak a mennyei atyja, de ha jól odafigyelünk lesznek róla jelek. Tehát hogy pontosan mikor és mi történik és miért, talán csak az isten tudja. Nekünk ezt el kell fogadni, hogy az élet egy vándorlás. Ami persze mellesleg fizikai halálunkkal földi szakasza vándoréletünknek bevégeztetik, és egy másik dimenzióban folytatja ki tudja merre.
Ezt mondta nekem nagymamám is, apám anyukája, hogy ne félj Attika, jó gyerek vagy, az isten téged is megsegít majd. És ezen a címen evilági vándorlásom nem a kolozsvári Párizs utca 44 alatt folytatódott, hanem ahol éppen értem. A Traian 70 alatt sem, mert nagyanyám húga tőzsdézéssel volt elfoglalva és kommunista butraiban kapirgáló szuvaival. Egyik sem akart minket társbérlőknek befogadni, hogy majd haláluk után továbbra is bérelhessük, illetve megvehessük az egyébként központi házakat. Féltek, hogy kidobom őket az utcára. Nem dobtam volna ki őket az utcára. Viszont ők engem igen. Ma románok lakják azokat a lakásokat. Mikor nem volt már senkim Kolozsváron, úgy éreztem magam ott mint idegen. Se lakás, se semmi. Csak a pökhendi tolakodó románok. S akkor vándoroltam.
Igaz apám sem bízott bennem. A cseresznye utcában vehettünk volna telket a blokk lakás árából. Hogy hova menjünk? Mint a cigányok sátorba?
S ez csak az én családom. A feleségem részéről is így úszott el egy két ingatlan. S ezzel nem az ingatlan a fájó, hanem a léttér.
Így válik az ember hazátlanná.
Igaz, nagyapámnak hiába mondták zsidó barátai, hogy add el házaidat s öntsél arany rudakat belőlük, nagyapám büszke ember volt. Nem öntött aranyat. Azt hitte ügyes és okos ember. De a kommunistákkal nem lehetett tárgyalni. Azok is elúsztak.
Mikor ezek, mikor azok, mikor mi magunk rövidítjük életünket, nemzetünket.

mélymagyar
Most mi itt Mintián megfeneklettünk. Idegenként idegen földön. Bevándoroltunk. Azon a néhány magyaron kívül, kiknek szemet szúrunk, a kutya sem törődik velünk. A románok szeretnek, mert jól dolgozunk, becsületesek vagyunk. Kár, hogy magyarok vagyunk, de elnézik nekünk. De a hajnyíró néni ránk szólt, hogy nem lesz jó, ha a gyerek nem tud románul. Röhögtünk ezen a fiammal, hogy jó, hogy szólt, mert nem is tudtuk. Mert arra nem lehet számítani, hogy megértsék: nekünk ez idegen nyelv.
Skype-n románozik a fiam Veluval. Mert az iskola képtelen románra tanítani őt. Csak majdnem megbuktatni tudja az iskola. Mert az iskolának nincs más alternatívája. Ha a gyereknek nincs hangja se zenei érzéke, attól az áldott tehetséggel kell felvegye a versenyt s aszerint lesz osztályozva.
Mindig is állítottam, nem az a szenzációs, hogy egy genetikai tehetség zsenivé fejleszti a művészetét, hanem az a szenzációs, ha egy kétbalkezes addig tekeri a gitárhúrokat, amíg megtanul egy pár akkordot.

Most már én úgy kell berendezkedjek, hogy a következő tíz évben hogyan látom én a dolgokat. Mert ezen túl már nemigen van belátható realitás.
A vándorlás úgy néz ki, hogy itt fog fűbe harapni. Habár Titike is tett egy száznyolcvan fokos irányváltást, mikor az ember azt hitte révbe jutott élete.

egy pohár Hamvas Béla
Egy biztos. Erre most már rájöttem. Sosem fogok úgy dobolni, ahogy fiatal koromban tudtam volna. Másfelé mentek a reflexeim. Egy dolog deszkákat emelni, mint pálcákkal csapkodni. Bum pá bubumm pá. Ennyi. És néha egy cin. De összébb kell húzzam a dobszerkót. A derék ha lefut a tamok mentén, nehezen, csikorogva fordul vissza. Addig a metronóm elszáll. Csuklóból, amennyit elkapok, annyi elég kell legyen. S a láb, meg sarokból. A túlsúly nem enged lábakat csak úgy mint a húszéves friss izmok lebegtetni. De kérdés még, hogy kell e nekem annyi tam? Na jó, jól néz ki...De az első tamot a pergő bal oldalára kell fogjam a cinálványra.
Meg elkezdetem egy fapados, de meglepően jó hangú Yamahán műzenét fabrikálni. Hogy a mű terminusokban maradjak. Műbútor, műasztalosság, műzene. Mert nincs amire doboljak. Hiába van Whitesnake drumless zene, nem jön be nekem. Az angol dobnélküli zenéket nem értem. Mint a dzsezzben, mindenki magának énekel benne, az összhang csak a véletlen műve. Nekem meg egész életben kellett az egyet kettőt hármat négyet. Mint a Dinamit. Cákká cákká cákká cákká.
Jó lenne valakivel zenélni. Persze. De kivel? Mert itt vagy lagzisok, vagy ezek a zdrangások vannak, akiknek minden mindegy.
Nekem nem mindegy minden. A lábdobot, valami új ötlettől beindulva tíz centis vastag szivaccsal béleltem ki belül. Úgy, hogy a membránokra is rátapad. Eszméletlen jó hangot ad ki. Jó a basszus is, nem is kong, mégis elég erős.

Jó kis melléfogás volt a két öregasszony. Ajtókat csináltam nekik. Hogy ne legyen benne göcs. Legyen tölgyszínű. Mert ők igényesek. Nem énekeltem az erdőben egyedül a sötétben, én káromkodni szoktam, mikor félek. Sűrűn szidtam a két banyát. Mikor láttam a tölgyszín sárga mivoltát, egyenesen elkeseredtem. Már azon voltam, mint a nyúl mikor a rókához ment porszívóért: bazd meg a porszívódat, hogy basszák meg az igényes ajtójukat, itt az előleg visszaadom. Mégis elmentem, mint Sylvester Stallone a biztos halál elé nézve. Azon a nap nem volt nálam hozzáértőbb s becsületesebb asztalos a világon, hogy a színt is mennyire elkaptam, s milyen szépek az ajtók. Megetetett a két banya, plusz pénzt is adtak. Felemelték a morálomat.
Este hívott egyik hitelezőm, hogy nem bírja már. Adjak neki konkrét pénztervet s határidőt. Megint letörtem. Keserűségemben azt mondtam, a jó az egészben az, hogy nem hívott a másik kettő is, akik szintén a bakancslista sztárjai.
Megint eszembe jutott aranymondásom: „a bankokkal egyenesben vagyunk, a barátokkal nem”. De ebből sem lesz buddhás híresség, hacsak addig le nem plagizálja s nem transzponálja krumplis témává valamelyik Coelho.

Nagy dörgés, villámlás. Egy percet esett. Két perc alatt felszáradt.

1 megjegyzés:

  1. Az énekrész idézte fel bennem. Zseniális énektanárom volt általánosban. Zákányi Zsolt karnagy. Értékelte a tényt, a hangom nem az ő fülének való, a rajztudásom viszont a szemének igen. Ezért, mikor grafittal bevittem a kottafüzetbe egy dal mellé, pl Bartók felismerhető arcmását, dobott rá egy ötöst. Kompenzáltunk. :)

    VálaszTörlés