Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Feel the beat


Eltekintve mindentől, amit eddig tudtunk magunkról, a társadalmi berendezkedésünkről, szociális életünkről, erkölcsi felfogásunkról, szellemi világunkról és főleg lelki életünkről, úgy írom le azt az álmomat, melyet úgy éltem meg, mint amikor az ember meghal, de nem sötét alagúton halad, remélve a fény felbukkanását a csövön keresztül, hanem úgy írom le álmomat, mint aki halása közben olyan érzéseket él meg, amiről az ember nem is mer álmodni, egyrészt mert szellemi, lelki kódexe nem ezekre az élményekre volt íródva, nem erre volt ráhangolva, ebből ki volt nevelve, eljutott oda, hogy tagadja, és tagadása révén erkölcstelennek tartja.
A pszichológia valószínű azt mondaná, hogy az öreg begolyózott, annyit ette magát az életében, annyit sóvárgott az igaz szeretetért, szerelemért, hogy mikor elkezd meghalni, nem megváltó tubusokon halad át a sötétből a világosságba, hanem megjelenik neki az igaz szeretet és szerelem egy lány formájában, kinek a tekintetében a lelki érettség olyan, mintha maga Isten lenne, és ez az egész álombeli jelenés olyan intenzív és tele érzelemmel, hogy nincs az a világosság az alagút végén, mely felér ezzel az élménnyel.
Az álom hosszabb volt, mint leírom, csupán a csattanót írom le. Sajnos nem emlékszem minden részletre, mert az álmomban az élet olyan, mint a valóságban.
Mentünk valamerre, én szakadt trikóban, munkától nedvesen, kócosan, kilyukadt nadrágban, súlyomtól repedező szandálomban. Fáradtan lépkedem, kullogok a társaság mögött és közben majszolok valamit egy tasakból. Én voltam ott, így ötvennégy évesen, teljesen rezignáltan, hogy rám csak a vég várhat és egyben megváltás is lenne az. Kullogtam egy társaság mögött, csak mentem velük, de nem emlékszem rájuk. Csak békésen szenvedtem utánuk, a teljes megadás érzésével, már nem háborogtam senki és semmi ellen, csak majszoltam valamit egy tasakból.
Egy adott percen betérünk egy ház udvarára. Egy nagy házba. Gazdagnak tűntek a lakói. Mondom a többieknek, megvárom őket kint, nem megyek be, mocskos vagyok, fáradt is, meg nem is akarok ide bemenni. Közben besötétedett, míg a nagy ház udvarába tértünk, meggyúltak az udvari villanyok, kellemes, hagyományos égő fényük volt, negyven wattos izzószálas színűk volt, és engem lenyűgözött ez a sejtelmes hangulat. Valamiért mégis utánuk mentem, a csoport végén kullogva, szakadtan, fáradtan és a zacskóból valamit rágcsálva. Gondoltam majd az ajtó előtt megvárom őket. Inkább ösztönösen nem ellenkeztem, annyira fáradt és megtört voltam, hogy ellenkezni sem volt energiám. Hagytam csorogni az eseményeket. Fogalmam sem volt hol vagyunk, kinek a birtoka, ki lakik a nagy házban. Csak a kellemes illatú kertudvaros estére és azokra a negyven wattos lámpákra tudtam valamennyire koncentrálni, úgy éreztem magam, mint aki jogtalanul élvez egy ilyen udvaron lenni, és egészen biztos nem sokáig, mert biztos valaki mindjárt kifejezi nem tetszését és a legjobb esetben eltanácsol az udvarról.
A csoport, akihez tartóztam, de akikre nem emlékszem kik voltak, mert álmomban egyedül voltam, nem volt családom, csak a magam személye a magam tapasztalataival és azzal a zacskó majszolnivalóval, besétáltak a hatalmas ház, dupla szárnyú, kitárt ajtóin, mintha haza mennének, de legalábbis igen jó ismerősökhöz. Mielőtt ellenkeztem volna, valaki magával rántott, gondoltam elvégre biztos nem leszünk itt sokat, elvegyülök a csoportban és valószínű elveszek benne. Próbáltam kicsi lenni nagy termetem ellenére, kitérni a vizuális térből, ami a bent lakókat érinti.
A házban a fények olyanok voltak mint az udvaron, mintha sok száz negyven wattos wolfram szálas lámpa égne, a házban mindenki csendben volt, mint egy szertartáson, összesen lehettek vagy nyolcan, kilencen, és mi is voltunk, a csoportunk, öten, hatan. Ahogy haladtunk a hatalmas előszobában, én úgy somfordáltam sugárirány a csoport mögött, hogy a tömeg teljesen láthatatlanná tegyen a bent lakók előtt. Milyen algoritmus szerint alakult ki a sugárirány központja, nem tudom, de hamarosan megláttam egy lányt az egyik nagy nappaliféle szobában, és hirtelen ahhoz mértem be ezt a központot.
Az egész házban szertartásos csend volt, mint egy hatalmas paplan, mely az egész világot beteríti és nincs csak a csend, a csend és a végtelen csend.
Ez a csend csak egy pillanatig tartott, de ebben a pillanatban megfigyelhettem a lányt, amint egy oltárféle előtt állt, abból is néhány negyven wattos lámpa ontotta meleg fényét, mintha a hangulatért égne, nem a fényért, és mögötte másik két személy állt, de nem tudnék a nemükre megesküdni. Olyanformák lehettek mint a lány. Az előszobában jelen levő többiek nem ellenkeztek jelenlétünkkel, helyet hagytak számunkra, hogy nézhessük a szertartást, ami addig az egy pillanatig tartott, amíg a lány felém fordult és meglátott engem a tömegben elvegyülve, kicsivé zsugorodva és valamit egy tasakból majszolva.
Amikor a lány észrevett, elhátrált az oltárfélétől és felém jött ujjongva, mosolyogva, mint egy régi ismerős, és hirtelen mindenki felszabadultan hagyta abba a szertartásosságot, egyszerre olyan hangulat lett, mint egy egymást megértő családban, mindenki békésen mosolygott, olyan volt, mintha teleportálódtam egyik világból a másikba, egy pillanat töredéke előtt egy szertartáson voltam, a másik pillanatban egy buliban. De nem olyan buliban, mit a korom embere bulinak nevez, ahol az ember parádézni megy a polgári szintjét villogtatni, hanem egy olyan buliban ébredtem fel a pillanat másik töredékében, ahol az emberek közt béke és szeretet van. Megértés. Értékelés.
Én csak megkövülve néztem a jelenséget, melyre most is csak lassított mozdulatokkal akarok emlékezni, mint amikor az ember kezd meghalni és lepereg előtte az egész élete, nekem olyan volt ez a közeledés, mintha lepergett volna előttem a teljes életem, mintha azt mondta volna, mindaz semmi volt ehhez képest.
Ebben a pillanatban rájöttem, hogy álmodok, egy szellemi, lelki utazásban élek, ízelítőt kapok a mennyországból, mintegy jutalomféle, abból a mennyországból, amiben valamiért az ötvennégy éves rothadó testemben romolhatatlanul hiszek. A test dimenziói kiszakították azt a vortexet, ami a lelket leszűri mint egy laskaszűrő, a lélek kiszakadt mindenféle általunk ismert erkölcsi tudásból, szellemi behatároltságból.
És nem, nem szakadt meg az álom, hanem ez a lány igen, felém jött, hozzám jött, sőt mindenki szeme láttára megölelt, a nyakamba csimpaszkodott, a tasak majsz a hasam és közé ragadt, kezeim elernyedtek, talán visszaöleltem, de annyira ledöbbentet a jelenség, hogy lebénulhattam, nem tudom.
Azon csodálkoztam, hogy a tömeg nem morajlik felháborodva, mindenki kedvesen elnézi, hisz a lány dolga mindez. A lány közben többször megcsókol, szeretettel mosolyog, én próbálom észhez téríteni, agyamban átvillan öregségem, rútságom, beteges állapotom, hogy ez egy hatalmas tévedés, de hogy lehet ekkorát tévednie ennek a lánynak? De mindenkinek természetes a jelenség, csak nekem nem.
Nem enged és nem enged, nekem már kezdett kínossá válni ez emberi köntösben ekkora tévedés, és nem tudtam ellenkezni, a lány csak önfeledten többször szájon csókolt. Belenéztem a szemébe a lánynak, hátha őrültség nézését fedezem fel, és valószínű a társaság majd jókat szórakozik rajtam, hogy így állnak rajtam bosszút, elesett vén emberségem miatt, hogy az emberiség szégyenére mivé lettem, egy testi, szellemi, lelki roncs, aki a munkától tiszta víz és rezignáltan várja a megváltó halált, legyen az akár örök föld alóli ibolya szagolás.
Belenéztem a lány szemébe, akkor láttam, hogy vörös a haja, az arcbőre nem pihesima, hanem érdekes textúrája volt, de attól kellemes, a szemei viszont annyira érettek voltak, hogy messze túlsugárzott korán. Nem volt örült.
Úgy nézett rám, mint ember soha, olyan szeretetet sugárzott, amit test nem képes. Pajkosan mosolygott, hogy nem értem az egészet, szemeivel azt mondta: értem, hogy nem érted. És sugárzott a tekintete. És nem, nem pillangók repkedtek a gyomromban, hanem a lelkem ujjongott egy olyan érzésért, amiért egy emberélet hiába gályázik, túlóra révén sem szerezhető meg.
A lány fogta a jobb kezem, bal kezemben a tasakot szorongattam, a társaság menni készült valahova, a lány azt mondta nemsokára együtt leszünk, de el kell előbb rendezze a birtok telekkönyvezését. Miért, mi a baj? Kérdeztem. A lány nem szólt, de valahogyan megértettem, hogy végre elveszthessék a birtokot. Furcsa, álmomban megértettem, hogy miért kell elveszteni a birtokot. Hogy felszabaduljanak minden köteléktől.
A lány a kezembe nyom egy megkezdett fehér kenyeret, fogom a kenyeret, melyből tördelve volt, csak úgy áradt a finom illata a kenyérnek, a bal kezembe fogom a tasakkal együtt és szívom az illatát, közben elindulok a többiekkel az udvarból ki, egy másik kapun keresztül, a lány a házban marad, hogy elrendezze a telekkönyvi beíratást. Az udvari fények eltűntek, maradt a sötét, botorkálunk, valaki mellém kerül és kér abból a fehér kenyérből, oda nyújtom neki, ő leszakít belőle, attól csak úgy árad a friss fehérkenyér illata, hogy bódulok bele, meg a boldogságba, amit megtapasztaltam.
Ahogy egy ereszkedő, sötét, kövezett utcán csoszogunk lefele, egy groove, egy dobritmus szól a fejemben, és hozzá olyan zenei aláfestés, amihez nincs tónusom a számítógépes hangmintáim közt. Nem a ritmus komplikációjában van a lényeg, hanem a hangsúlyon. És nem úgy szólt a fejemben, mint egy processzált dobhang, hanem úgy, ahogy a dobok valóban szólnak.
Ahogy mentünk az utcán lefele, magamban elgondoltam, hogy hiába mondom ezt az élményt el bárkinek, úgy sem értenék meg. Tudtam álmomban is, hogy ez a lány csupán egy jelenés, egy vízió, egy kivetítés, a telekkönyvi bejegyzés csak ürügy, hogy álmom ne szakadjon meg drasztikusan, traumatikusan, hanem legyen elég „fuel” a kitartáshoz, a hithez, a reményhez, de magamban azt mondtam, nem baj, ezt a groovét megalkotom és szerzek hozzá hangos plugint, elvégre egy nyolcvanas évekbeli hangzásról van szó, amit ma már nem használnak, de ha meghallom valahol, tudom mit keresek.
Felkeltem éjjel fél kettőkor. Megittam egy pohár diétás kólát és lemértem a cukrom, 148 volt, azaz 8,2, ennyire közel a normál értékhez rég nem volt, főleg éjszaka. Eltűntek az izom fájdalmaim, de tudom, hogy ez azért, mert tegnap nagyjából pihentem egész nap, miután kimentem két órára a tetőre, mert a fiam szobája megint beázott és ki kellett pótoljam a pala cserepet. Pléh lemezzel pótoltam ki. Annyira lemerített a tetőn a munka, hogy csak fújva és szenvedve, reszketve tudtam eldőlni. Azt hittem végem van.


Hogy az álmok mennyire komolyak? Annyira komolyak az álmok, mint az égő csipkebokrok.
Két éjszaka egymás után azt álmodtam, hogy meggyúl a műhelyem. Próbáltam megfejteni az álom üzenetét. Akkor kaptam is magyarázatot, hogy ne menjek az Ikeába dolgozni. De két napja másra is megvilágosodtam. Valami arra ösztökélt, hogy a forgácsnak találjak egy külön helyet, lehetőleg ne legyenek bútorok, anyagok mellette. Haragudtam is magamra, hogy pont most ez éget engem, hogy hova tegyem a forgácsot? Sosem tudom megmagyarázni magamnak ezeket a kényszer képzeteket. Elment egy délelőttöm rá, hogy helyet csináltam a forgácsnak. Aztán mindenhonnan oda gyűjtöttem minden hulladékot, forgácsot, fűrészport, csiszolóport.
A gyalugép körül is elkezdtem seperni a forgácsot, ha már lúd, mondtam legyen kövér. Ahogy seprek a motor körül, látok valamit aminek látványa belém sajog és hirtelen megértettem, az álom látást. A motor áram csatlakozó házáról hiányzik az a gumi betét, ami leszigeteli a kábelt, hogy a kötésekhez ne kerüljön pór. A ház belül préselten volt tele forgáccsal és pórral, gyakorlatilag a három fázisú kötéseken úgy feküdt a forgács, mint egy időzített bomba. Áramtalanítom a gépet, szétszedem a házat, és ledöbbenve látom, hogy a null is levált a csavarról, a null szál a forgácsba volt ágyazva. Egy bármilyen áramos ív keletkezésétől begyulladhat a forgács.
És eszembe jut egy részlet mindkét álombeli tűzeset kapcsán, hogy a tűz mindkét esetben a gyalupad mellett lobban lángra.
Hogy ez véletlen? Én már nem hiszek a véletlenekben. Túl sok van belőlük. Ez szám szerint nem logikus. A véletlenek nem sorakoznak ilyen szépen.
Nem az a kérdésem, hogy mind meghalunk és miért? Hanem az az én dolgom, hogy miért élünk még? Mi a dolgunk? Mit nem fejeztünk be? Mire nem jöttünk még rá?
Hogy mit hoz most ez az álom? Nem tudom, de nem is érdekel annyira. Van feladatom, megalkotni azt a ritmust, és megkeresni azt a hangot. Azután valószínű kiderülnek a részletek is.
De egyet mondhatok. Amit álmomban éreztem, az nem a frusztrációm, tönkre ment testi életem pszichanalitikája, hanem egy olyan érzelem, ami a másvilágon van.
Nem azért írtam le, hogy bárki higgyen nekem, hanem csak bizonyságot teszek róla, hogy igenis van.
Feel the beat!