Kolozsalu, bocskoros ágy, akt

Kolozsváron egy kis utcában járva, közel a központhoz, egy régi munkámmal találkoztam. Számolgattam, hát annak jó huszonöt éve, hogy csináltam, emlékszem egy öreg házaspárra, jópofák voltak. Hihetetlenül néztem a zsalukat, mintha csak a tegnap lett volna, annyira jó állapotban vannak.
Se megroggyanva, se elkorhadva. Jól esett. Benne vagyok a város történelmében.
Hogyne volnék, hisz a központban nevelkedtem, ismerem minden zegét zugát. És mégis, most idegenként tekintek mindenre, ahogy járom az utcáit. Senkim nincs a városban. 
Egy alkoholista asszony szólít meg magyarul. Ha magam lettem volna, bizti adtam volna egy felesre neki, de a házi sárkány mögöttem volt, és az nem engedi nekem az ilyen szociális gyengeségeimet a felszínre tőrni, mondván, hogy túl jó a lelkem, meglátja ezt rögtön mindenki és kérnek.
Hát kérjenek basszam, mert ezen a Földön nincsenek más barátaim, mint akik kérnek.
Ott is ahol minden nap bevásárolok, van egy srác, aki minden nap lecsekkol tőlem némi aprót. Nem alkoholos, nagyon tudatosan ott van minden nap. Persze, ezzel is támogatom a kéregetést, de ez a srác annyira függ ettől, és sosem csúfondáros, mint szoktak ezek lenni, néha úgy érzem jót tudnánk egyet filózni. Most karácsony táján egy tízest adtam neki, azon vitatkoztunk, hogy éljek e még ezer évet, vagy se. Kiegyeztünk, hogy egy húsz évet még elfogadnék. Ilyenek az én barátaim.

Ennek a wenge ágynak kábé fele újrahasznosított anyag. A vastagabb keret van új fából, meg a fejtámla lambériája. a sima felületek azok régebbi szekrények oldalaiból van újrahasználva. A matrac tartó lécek is régi matrac tartókból vannak szépen felújítva. Persze egy kicsit szarakodás van velük, egyszerűbb lenne az új anyagot lenyesni, de mióta Intarával (Ildi indián neve) dolgozom, megfertőzött az új világgal, ahol minden szép és jó és béke van meg minden. Legújabb filozófiám, hogy úgy teszem mintha hinnék és lelkesednék, hogy más lendületét és lelkesedését ne szegjem. (Attól még szeretnék hinni és lelkesedni.)

Az utóbbi hetekben lefoglalt a masszázs szalon, meg az aerobik terem csinosítása. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire komplex dolgokat is be fogok vállalni, mint áram szerelés, gipszkarton szerkezet, függönyözés, lufi fújás, betű faricskálás, meg akt rajzolás, nem kimondottan asztalos jellegű munkák ezek, de sosem féltem az új kihívásoktól, ha azoknak van egy értelmes kerete. És ennek a munka csomagnak biza sok értelmes kerete van. És életemben kevés ilyen alkalmam volt, amikor tudatos csapatmunkában lehettem részes. Az elején idegeltem, hogy sok ez kettőnknek, a határidők miatt, de rádolgozással kevés késéssel meglettek a fázisok és lassan a többi is helyére kerül.




Van aki

Van

aki ma családjával töltené az estét.
aki adna, de nincs kinek.
aki fogadna, de nincs kit.
aki gyógyulna, de nincs esélye.
akiben annyi a harag, hogy öl érte.
akiben annyi a gyűlölet, hogy kerget érte.
aki kér és nem adatik.
aki adna ezeknek reményt.
aki adna ezeknek reményt?

Ami tőlem telik

Jó lenne persze valami karácsonyos felemelőt írni, amitől mint valami kézrátételes módszerrel meggyógyulna a Világ embere. De nem tudok ilyet írni.
Lassan semmifélét nem tudok írni. Mintha kimerültem volna írásilag.
Pedig nem valami korral járó unós fáradság gyötör, hanem inkább az lehet, hogy túl sok mindent akarok csinálni és kevés mindenre az idő.
Meg kéne húzni egy egyenleg vonalat is, de mit tudok felmutatni? Mint egy műhelyben, minden csak készül, semmi sincs készen. Ha valami el is készül, nem is gyönyörködhetek benne, mert elviszik, vagy hajt az örökös elégedetlenség, az alaptalan tökéletességre törekedés, hogy majd a következő jobb lesz. És sosem lesz jobb akárhány következő lesz.
De mégis, ha kegyes nagyvonalúságom révén, nagy vonalakban akarom látni az év asztalra tett törekvéseimet, akkor talán az újrahasznosítást nevezhetem a fő vezérelvnek.
De ebben is többet látok előre, mint meg tudok csinálni. Annyira elenyésző a gondolat és cselekedet közti összhang, hogy talán nincs is értelme számolni azt. De azon a címen, hogy holnaptól jobb leszek (esetleg, netán, ha minden jól megy, remélem), mondhatom, hogy az újra hasznosítás gondolata egyre inkább foglalkoztat.
Mióta istentelenné váltam, Földhöz ragadtabb lettem. Egyre inkább foglalkoztat a Természet gyilkolásának a vissza szorítása. Kezdjünk el jobbak lenni. Egy picit, minden nap. Mindenki a maga módján tegye meg azt ami tőle telik.
Tőlem az telik minden nap egy picit, hogy amint lehet újra hasznosítok. Régi, kidobott bútorok újra gyalulható részeit, újra csiszolható felületeit felhasználva igyekszem beépíteni az új bútorokba. Tudom, nem sok, kicsit súrolja a képmutatóság határát is, de ha éves viszonylatban mérem, megmentettem néhány faévet a Természet javára. Ha csak tíz gyümölcsfára vetítem ki, melyek legalább húsz évesek, adtam a természetnek 200 évet.
Persze, közben a szomszédom, újdonsült senki földje tulajdonosa azzal kezdte, hogy kivágott minden valamire való fát. És biza voltak olyan fák, amik a 80-as évek szatelit felvételein is már nagyok voltak. Tudom, a jövő érdekében tette, hogy diófákat ültessen helyébük. De a diófákat nem a jövő érdekében ültette közvetlen szomszédságomba, hanem az én földem kiszárítása érdekében. De hát én szeretem a dió fákat is...erre valószínű nem gondolt.
Szerettem volna lemondani az idei karácsony fát. Nem sikerült. Egy dizájnos deszka fát akartam barkácsolni, amit minden évben használhatnék, anélkül, hogy erre a célra nekem élő fát vágjanak ki. Nem is volt időm, de a párom sem támogatta lelkesen a dolgot. Soha nem éreztem magam ilyen szarul, amikor megvettem a fát. De utoljára volt, az biztos. Akinek fa kell ezentúl, menjen s vegyen magának.
Keresztény köntösbe bújtatott barbár pogány szokás. Mindig éreztem, hogy nem valami kóser ez a dolog, de a hagyománynak brutális ereje van. Ezekkel a hagyományokkal is kezdek farkas szemet nézni, mint sok más idióta hagyománnyal, melyek csak a külsőségeket hivatottak nagyon hentes módra védeni.
Minket senki nem nevelt környezet védelemre, de fiam már találkozott ezzel a gondolat világgal és sokkal fogékonyabb ez irányban. Neki simán bejött a dizájnos fa ácsolás gondolata. Ezért van nekem minden reményem a fiatalságban, hogy nem lesznek olyan korruptak mint mi.
Mondhatnám azt is erről az évről, hogy a cukor éve volt. Kiderült, minden bajom eredete a cukor. A túlzott elkövéredés, a fáradság, a mindenféle fájdalom, depresszió és ki tudja még mi. Kivontam a cukrot az életemből. Nagy arányban a lisztes dolgokat is kerülöm, megalkottam a saját rozsos kenyeremet, amit a házi sütőgépben sütök. Ami az üzletben volt, egyik sem ízlett. Az enyémet szeretem és tudom miből készül. A fiam is nagy mértékben átvette étkezési diétámat, meg is látszik rajta, ő is fogyott. Már engem is mér a mérleg, eddig nem mért. 120 kiló alá mentem. Hihetetlen megkönnyebbültem. Ezt tovább akarom csinálni. Több időt akarok az étkezésre szánni, többet tervezni, jobban oda figyelni.
Csoda folytán, meg munkám révén a cukor nem tette tönkre szívemet, a szív orvos analíziseimet nézegetve, megállapította, hogy egyetlen bajom a túlsúly, le kell fogyni.

Legszívesebben ma nem csinálnék semmit, csak lazulnék, dumálnék, de a családi hagyomány főzésre, takarításra buzdít, hisz karácsony van.
Nem hiába szeretem én a karácsony közti hétköznapokat.

Na de boldog karácsonyt neked, olvasómnak...:-)

Röpkeségek

igazad van akkor is ha nincs...”
így a szerelemről.

mi ez a fényes forróság? ...brrr”
mondja a giliszta s visszafúrja magát a földbe.

Használj és újrahasználj,
mint egy régi bútort.
Ne sajnálj.

Bizony mondom néked,
ez a szuvas bútor még ma
meglátja a mennyek országát.

Azt mondják, hogy ezek haikuk. Nem is gondoltam volna. Ilyenek lépten-nyomon gőzölögnek ki a fejemből, mint megannyi hulladék léc a sarkokba állítva, várván a nagy újrahasznosítást. Ami néha elmarad sajnos, mert tolulnak a fontosabbak, s azokra sincs idő.

Az esős eset

-Na, hogy haladsz? Hogy állsz? - így a hívó fél.
-Nem történt semmi....ööö, illetve jól állok, haladok. -így én.
-Szuper.- így a megnyugvódás hangja.

Csurom vizesen, lihegve álltam ott...minek is magyarázkodjak? Deadline napján?
De nem vagyok hibás.
Csak egybe fonódtak, azaz láncban történtek a rajzfilmbe illő események.
Események, szó szerint.

A plafonból lelógó, illetve elkígyózó lefolyó csövet kellett elmaszkírozzak. Fa szerkezetet ácsolni, arra pedig gipszkartont csavarozni, majd persze glettolni, mázolni. Nem kimondottan asztalos munka, mint a lufi fújás se, vagy tollú vadászat, de ha az asztalos vállalkozó fajta, akkor belefér a szakmától eltérő munka is.
Az igazság az, hogy senkit nem találsz ilyen határidővel, aki éppen ráér, meg egyébként ilyen kis munkára. És nem csak kis munka, de még bonyolult is hozzá. Négy méter magasságban a mennyezetre szerelni szerkezetet, meg egyáltalán ott babrálni, negyvenszer tenni venni a létrát s le fel szaladgálni rajta. Na sebaj, megteszi az ötvenéves, 120 kilós (miután húszat leadott) Attila bácsi. Ezt.
Annak rendje s módja szerint fóliát tettem a földre, hogy felfogja a beton port s egyebeket. Meg is ácsolom szépen a szerkezetet, ki is kötöm szépen a csövekhez és éppen a fa tipliket kalapálom a kifúrt lukakba, amikor....O-ouuu...megmozdul a létra alattam, egy bazmeget sem volt időm elverselni, kifutott a lábam alól.
Elcsúszott a fólián. Én marhája. Mert ha úgyis én takarítom el a sittet meg mosom fel három léből, akkor minek a fólia? Persze ez az utólagos megvilágosodás sokba jött nekem. Mert a létra csúszása nem volt egyszerű. Szépen magával vitt hat polcot, egyenként, mind kitépte a falból, majd a legalsó polc ráesett a fűtő rendszer egyik csapjára, az elkezdett erősen spriccelni. Az a néhány horzsolás a könyökömön meg lábamon az semmi volt. Két hét alatt begyógyul, igaz a lilaság egy darabig megmarad, de hát nem néz ki ez határidőn belül vetkőzős összejövetel, úgyhogy senkit nem fog zavarni.
Az ember az esés után megrázza magát s örvend az épségnek, meg hogy nem kell mások előtt szégyenkeznie emiatt, de a dolgok rajzfilmbe illő részei csak ezután kezdődtek.
Mert a spriccelés komolyan gondolta és pillanatok alatt úszott az aerobik terem. Tiszta szerencsémre, hogy kénytelen voltam az idők folyamán viz és fűtő szereléseket csinálni, rögtön csapok után kerestem, nem hívtam a mentőket. Megállt a spricc, és a kocsimban szerencsémre találtam néhány kulcsot, amik ugyan a kocsihoz sehova nem találnak, de azon a címen, hogy sose lehet tudni mire jó, évek óta zörögtetem őket a pótkerékbe csomagolva. Persze a csomag tele volt egér kakival, és ez jobban feldühített, mint maga a történet.
Na de a csap szorítás után sem hagyta abba a spriccet, egyértelművé vált, hogy le kell csavarozzam a csapot, hallám mi a baja. Na de ahhoz le kell zárjam a fűtő testek csapjait is, hogy ne ürüljenek azok is ki. Tiszta szerencsém volt, hogy a Yogás terembe is volt kulcs a csomóban, ott is elzártam a nagy fűtőtest csapjait.
Szétszedem a hibás csapot, megtakarítom a régiségtől, nem lett baja, csak a tömítés mozdult el az ütéstől. Vissza szorítom és boldogan állapítom meg, hogy nem spriccel többé. Megengedem a csapokat és átmegyek a Yoga terembe, ott is megengedem a csapokat. A retur csap: egek! A kezembe marad, és ujnnyi vastagságban, a terem másik végéig lövell a forró víz, persze előbb engem a tetejémtől a legaljabbamig leforráz, hogy a helyzetnek a komikus része semmiképpen el ne maradjon.
Rám nem jellemző gyorsasággal futottam és elzártam a csapokat.
Megjegyzem, a kazán egy másik épületben volt, nem tudtam hozzáférni. Még szerencse, hogy a szerelő anno tett egy leválasztó csap párat az aerobik teremre, amelyik a yogással kommunikál.
S így sikerült két termet egy kalap alatt vízre tenni.
Na de ne szaporítsam a szót. Megjavítom a kezembe maradt csapot is, úgy csurom vizesen, megállapítottam, hogy az igyekezettől nehezen hűlt ki rajtam a vizes ruha. Mert csere úgysem volt.
Na aztán beindult a fűtés, nem csorgott semmi több, de elhatároztam, hogy nagyon oda figyelek ezentúl, mert úgy látszik ez egy ilyen nap, amikor ha bármihez érek, törik minden. Pedig nem vagyok hibás. Jót akartam.
Na de nem találtam felmosót. Se vedret, semmit. A termek úsztak. Szerencsémre forrasztott linoleum volt letéve, amik etans zárták a sarkokat is. De kellett is, mert a Yoga teremben helyenként két centis volt a víz. Szerencsémre, és itt látszik mennyire szerencsés vagyok azért, a yoga teremben nem voltak semmiféle ezo-mazo kellékek, még az hiányzott volna, hogy valami kásmir faszomságok lebegjenek a víz színén mint valami repülő szőnyegek...na az lett volna a szerencsétlenség, nem ami velem történt.
Úgyhogy mindenképp van valami isten. Kell lennie.
Na de találtam egy elfelejtett, kinyuvadt régi felmosót (aki keres talál), de veder sehol nem volt, a szemetes veder is repedt volt, pedig azt hittem megfogtam vele az isten lábát. Nem fogtam meg csak köntöse szegélyét, egy literes edénykével, amibe kézzel csavartam ki hűségesen a felitatott vizet. Kb harminc liter vizet csavartam ki eképpen.
Teltek az órák. De a jó része, hogy testem hőségétől elkezdett szikkadni a ruhám is.
A víz feltörlése után tudtam csak felmérni a károkat, amiket az esésem okozott.
Elvégre azok a polcok nem bánják, mert úgyis át kellett alakítsam őket. De talán az mentett meg, hogy kifogta a csúszást és nem engedte a létrát a földhöz vágódni mint megannyi cementes zsák.
Néhány óra ilyedtén tudtam aztán újra felmászni és befejezni a szerkezet szerelést.
És eközben hívott Ildikó, hogy na akkor haladok e és ilyesmik.

Később mikor elmeséltem neki, és visszafogottan nevetgélt esetemen, azt kérdezte, hogy: “és nem voltál dühös?”
Nem...érdekes, nem voltam dühös.
De lehet, hogy időm sem volt hozzá.
Minden esetre...senki ne próbálja meg ezt otthon.
Szar. De elmúlt. Azóta már a mi munkánk is tovább haladt.


A természet rendje

A természet rendje pediglen (így a hideg reggeli órában kiivott kávés bögre mellett) az, hogy nem tűri a haladó embert. Elnéztem a kolozsvári mikulásos sokadalmat, rengeteg gyerek, ami jó, de hogy a Hruska zenére örvendez az a sok rengeteg gyerek, az (bármennyire türtőztetem magam) nem a legjobb. Egyértelmű, hogy Kolozsvár lakossága más népekből tevődik össze, mint gyermekkoromban.
Ha elnézzük, hogy a fejlett világ népessége csökken, nincs születés, viszont a fejletlen részekben szabályos születési bummok vannak, mint megannyi sáska fogja lerágni a fejlett világ mindenét.
Elnézvén azt is, hogy minden ami tudás, tisztesség és értelem lassan értékét veszti, deformálódik, lealjasodik, kitűnik: ezen a téren is a vad, a brutál szaporodik el, ami csak önfeledten zabál és terjeszkedik.
Az "okos", eszes világnak csak egy esélye lenne, ha elkezdene valamilyen indíttatásból szaporodni. De annyira elfoglalt önnön fényes okosodásával, hogy elfelejtette a dugás, a nemzés örömét.
Ezt hivatott a természet egyensúlyozni. És az egyensúly már átbillent, csak idő kérdése a kibontakozás.
Nem fog egyik napról a másikra történni a dolog, hanem úgy ahogy létrejött: lassan.
De azt már látom, a világ napról napra bunkóbb.

The last romantikus


Vannak témák, amiket jobb lenne kigondolni, hagyni megérni. De ha hagyom megérni és meggondolni, nem fogom leírni. Így megpróbálom leírni, amíg még friss bennem.
Van az a szánalmas hülye egy egy filmben, egy native idióta, bunkó, akire nézni is szánalom, de pont azért köti le az embert, mert nem hisz a szemének, milyen szánalmas, s akkor nézi, nem tudja levenni róla a szemét. Az én esetem hundred proczent beleillik ebbe a szánalom csodálatba.
Eszembe jutott János, ki így fogalmazott: “mit látni jöttetek ki a pusztába?”
S akkor folytatom: netán Mark Knopflert?
Oh Lord, így imádkoztam magamban, add, hogy ne legyen igazam és a színpadon aki énekel és gitározik, az mégis Mark Knopfler. Mert ahogy énekel, ahogy gitározik az nem Mark Knopfler. Az első akkordnál ezt észrevettem.
Biztattam magam, hogy lám, most is látszik, hogy mennyire egy negativista vagyok, mindenben csak a rosszat látom, sejtem, itt vagyok az istenek koncertjén és bennem már dolgozik a gyanú.
Lemegy a Private Investigation és megállapítom, igen, ez valóban egy Dire Straits experience. De bennem akkor is azt mondta mindenem...ez nem a Dire Straits.
És ha mint minden rendes koncert látogatónak nekem is lett volna okos telefonom, s éppen a koncert közben nézném a facebookot, látnám, hogy valóban, Mark Knopfler éppen egy bejegyzést ír az oldalán, elkapta őt is a politika szele.
Csalódtam.
És ez a szánalmasság bizonyítéka. Mert mentem a pusztába nézni a mit? Mark Knopflert?
A Dire Straits 1996-tól nincs. Leragadtam én is a nyolcvanas idők kapszulájában. Számomra ott megállt az idő. És azt hittem, ó én balga, hogy meg is állt az idő. Nem állt meg az idő. Elment felettem mint egy bomladozó patkány felett.
Az már megint az én egyedi, romantikából kölcsönzött erényem, hogy nem olvastam el az apró betűs, lényegtelennek tűnő mellék szöveget, noha arra már rég rájöttem, hogy az ördög az apró betűs lényegtelen szövegekben bújik meg. Felhőtlen, immár tisztán látom, beteges, szánalmas lelkesedéssel fogadtam el a “Dire Straits” nevet mint garanciát, egy cseppet sem fordult meg az agyamban, hogy ez nem az aminek látszik. A marketing bűvös négyzete újra és újra gúnyt űzött belőlem. Hittem amit láttam. Láttam amit hittem.
Dire Straits-Experience Tour. Valójában így kell értelmezni: Dire Straits Experience-Tour.
Nem ők a hibásak. Valóban létezik egy különálló, a Dire Straits-tól (akik már rég nem léteznek) független együttes, egy Cover band gyakorlatilag, aki igyekszik- mellesleg sikeresen- visszaadni a Dire Straits feelinget.
Csak ezt tudván -apró betűs történet- nem száguldok fontos munka közben, családot magam után hurcolva a fagyos hidegben 400 km-t, s más szegény embernek sosem álmodott, fél falura elegendő karácsonyi vacsora összegét rááldozni erre a Mugo-rulettre.
Szánalom, szánalom és megint szánalom. Nem is kérek bocsánatot senkitől. Kövezzetek, dobjatok rothadt tojással, paradicsommal, amivel értek...megváltás nekem.
Előzárom egy haikuval:
“Never
Ever
Another
Cover!”
És ha kicsikutyatarkányi zene lesz az egész Mugo projektem gyümölcse, szánalmasságom siralmas bizonyságtétele, akkor sem fogok több cover zenét csinálni.
És törlöm is az eddigieket.
Így az utolsó romantikussal a dolog.

Fotel

Vasárnap reggel haiku blues:
Zöldséges veder kimosva,
kazánban duruzsol a tűz,
kárpitozni készül az asztalos.


Le a szívig

Szemembe nézett,
Napnál vakítóbb tekintettel,
közben kezével a négy égtájat
rajzolta arcom elé.
Néztem a kezeit,
aztán letegezett.
Jól esett nekem
vénbe nyúlónak.

Azt mondta, a szemem
tiszta, le a szívig,
nézésemmel nincs baj,
csak a látásommal
van egy kis baj.

Kék keretes
szemüveget ajánlt,
írást téve elém,
ha látom e rendesen.
Persze, mondtam,
immár a látásom is jobb
és hálásan gondoltam
tiszta nézésemre egészen
le a szívig.