The last romantikus


Vannak témák, amiket jobb lenne kigondolni, hagyni megérni. De ha hagyom megérni és meggondolni, nem fogom leírni. Így megpróbálom leírni, amíg még friss bennem.
Van az a szánalmas hülye egy egy filmben, egy native idióta, bunkó, akire nézni is szánalom, de pont azért köti le az embert, mert nem hisz a szemének, milyen szánalmas, s akkor nézi, nem tudja levenni róla a szemét. Az én esetem hundred proczent beleillik ebbe a szánalom csodálatba.
Eszembe jutott János, ki így fogalmazott: “mit látni jöttetek ki a pusztába?”
S akkor folytatom: netán Mark Knopflert?
Oh Lord, így imádkoztam magamban, add, hogy ne legyen igazam és a színpadon aki énekel és gitározik, az mégis Mark Knopfler. Mert ahogy énekel, ahogy gitározik az nem Mark Knopfler. Az első akkordnál ezt észrevettem.
Biztattam magam, hogy lám, most is látszik, hogy mennyire egy negativista vagyok, mindenben csak a rosszat látom, sejtem, itt vagyok az istenek koncertjén és bennem már dolgozik a gyanú.
Lemegy a Private Investigation és megállapítom, igen, ez valóban egy Dire Straits experience. De bennem akkor is azt mondta mindenem...ez nem a Dire Straits.
És ha mint minden rendes koncert látogatónak nekem is lett volna okos telefonom, s éppen a koncert közben nézném a facebookot, látnám, hogy valóban, Mark Knopfler éppen egy bejegyzést ír az oldalán, elkapta őt is a politika szele.
Csalódtam.
És ez a szánalmasság bizonyítéka. Mert mentem a pusztába nézni a mit? Mark Knopflert?
A Dire Straits 1996-tól nincs. Leragadtam én is a nyolcvanas idők kapszulájában. Számomra ott megállt az idő. És azt hittem, ó én balga, hogy meg is állt az idő. Nem állt meg az idő. Elment felettem mint egy bomladozó patkány felett.
Az már megint az én egyedi, romantikából kölcsönzött erényem, hogy nem olvastam el az apró betűs, lényegtelennek tűnő mellék szöveget, noha arra már rég rájöttem, hogy az ördög az apró betűs lényegtelen szövegekben bújik meg. Felhőtlen, immár tisztán látom, beteges, szánalmas lelkesedéssel fogadtam el a “Dire Straits” nevet mint garanciát, egy cseppet sem fordult meg az agyamban, hogy ez nem az aminek látszik. A marketing bűvös négyzete újra és újra gúnyt űzött belőlem. Hittem amit láttam. Láttam amit hittem.
Dire Straits-Experience Tour. Valójában így kell értelmezni: Dire Straits Experience-Tour.
Nem ők a hibásak. Valóban létezik egy különálló, a Dire Straits-tól (akik már rég nem léteznek) független együttes, egy Cover band gyakorlatilag, aki igyekszik- mellesleg sikeresen- visszaadni a Dire Straits feelinget.
Csak ezt tudván -apró betűs történet- nem száguldok fontos munka közben, családot magam után hurcolva a fagyos hidegben 400 km-t, s más szegény embernek sosem álmodott, fél falura elegendő karácsonyi vacsora összegét rááldozni erre a Mugo-rulettre.
Szánalom, szánalom és megint szánalom. Nem is kérek bocsánatot senkitől. Kövezzetek, dobjatok rothadt tojással, paradicsommal, amivel értek...megváltás nekem.
Előzárom egy haikuval:
“Never
Ever
Another
Cover!”
És ha kicsikutyatarkányi zene lesz az egész Mugo projektem gyümölcse, szánalmasságom siralmas bizonyságtétele, akkor sem fogok több cover zenét csinálni.
És törlöm is az eddigieket.
Így az utolsó romantikussal a dolog.

3 megjegyzés:

  1. Amikor az ujjamra ütök, akkor eldobom a kalapácsot. Nem mindig, de volt már rá példa. Aztán mégis meg akarom csinálni, amit elkezdtem, és vagy elmegyek a 'bűnös' szerszámért, vagy másikat veszek a kezembe.

    VálaszTörlés
  2. Miután az első fájdalom alább hagy, én is ezt teszem. Ha meg vérzik is az ütés helye (elég bátran kalapálok), nyalom egy darabig, ha makacsul folyik a vér bekötöm, de mindenképp befejezem amit elkezdtem...:-)

    VálaszTörlés