Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Oxigén IV

Mérföldkő volt a tölgyajtós akció. Mikor nekifogtam ragasztgatni a kis tölgy léceket, nem hittem, hogy lesz belőle ajtó. Lettek ajtók. Négy darab. Széles tokokkal. Ilyen tokba több anyag belemegy mint az ajtóba. Annyira messzinek tűnik a vég, amikor telnek a napok és még mindig nem látszik semmi konkrét, csak a lassú munkálás, ragasztás, újra munkálás, újra ragasztás. Ó, mondtam magamban, hol van az, amikor ebből ajtó anyag lesz? Ekkor még volt pár alkalom, hogy Ildikó is besegített. A kicsi léceket dugicsálta a vastagítóba, majd kente a ragasztót. Láttam, hogy gondolatai messze vannak, nem azonosul a munkával. Őszintén, egy percig sem hittem, hogy azonosulni képes, de hagytam csinálja, keresi útját, hátha talál majd valamit. Bár ebben is van némi tapasztalatom, s nagyot nézett Ildikó, mikor elmondtam neki a Marci kutyától, illetve a fürjeimtől átvett életfilozófiát, miszerint a Van az Itt és Most történik, az ember álmaiban kergeti önmagát, amint szabadulni akar ördögétől. Kevésnek sikerül Marcihoz illetve exfürjeimhez felemelkedni filozófiailag, ezért nagy ívben el is kerül minket a kiegyensúlyozott boldogság. Az ember úgy vél talál valamit, aztán rájön, hogy találván bár mégis keres. Nem viseli a rutint. Sokszor el is gondolom, mennyire nehéz lehet egy művésznek hatvannyolcadszor is előadni közkérelemre az adott dalt. Szeretne új dolgokban utazni, új dalokat megismerni, komponálni, de foglalt az egész szezonja. És a jövő szezonja is.
A hónap ragasztás, bár két egyforma nap nem volt, de hosszúnak tűnt. Aztán még egy hónap az ajtók elkészítése, melyet ama szombati nap koronázott meg, amikor felszereltem őket.
Este tízre értem be az első európai benzinkúthoz, ahol nyomban behajtottam egy cukormentes Burnot és vettem még egyet, hogy majd az enyedi benzinkútnál bevágok egyet. Egy éve nem ittam energia italt, de amikor az ajtók utolsó műhely napjait vívtam, megittam vízzel keverve három cukormentes Redbullt. Minden nap egyet. Az vitt ki engem. Ezek a Burnok meg hazavittek. Aztán mondjon bárki bármit.
Senki és semmi más nem lelkesített vagy bátorított, egyedüli barátom a bajban az energia ital. De nem vagyok függő, azóta nem ittam. De ha majd jó lesz, meg kelleni fog, megint iszok.
Amikor az első ital sisteregve elpárolgott a nyelőcsövem falán, mert ahol szereltem csak forrásvíz volt, azzal literszám nem tudtam szomjamat oltani, arra gondoltam, hogy de messze vagyok még otthontól. Hazaérek e vajon? Persze, hogy hazaértem. Úton azon is gondolkodtam, hogy eljön aztán az a nap, hogy már egy hete otthon vagyok. És így lassan kiderül, hogy igaza volt Marcinak és a fürjeimnek. Az élet ott történt, ahol ittam, ahol mentem az úton, és történt a múlt héten, az újabb végeláthatatlannak tűnő kihívások gyakorlása közben.
Azon vettem észre magam, hogy fakulnak bennem az arcok, elmosódnak idővel a mellőlem lemorzsolódott emberek. Ildikóval sokat filóztunk a dizájnról, az újrahasznosításról, vállalkozásról, de egyértelműen nem volt hozzá kitartása. Szerintem túl sokban akar egyszerre utazni. Sajnos ismerem ezt az érzést, vágyat. Talán ellentmondásosan hangzik, de lehet engem az adósságok tartottak kordában, hogy újra és újra eljátsszam az unalmas ajtó csinálás dalát. Bennem mindig is volt egy erős felelősség érzet a vállalt dolgaimmal szemben. Ildikóban nem. Nem tudtam kiismerni őt, sem igazán megérteni, talán sok kis falusi agyamnak messzenézése. De abban megbizonyosodtam, hogy valami, valaki mellett kitartani jó. Nem biztos, hogy a szárnyaló szabadságban való remény meg is hozza gyümölcsét. Néha érdemes újra eljátszani a régi dalokat, esetleg más hangszereléssel próbálkozni.
Így van, hogy kis pihenő után, tűzifa vágás, régi ablak pászítás, kisebb, két napos munkákkal az ember izmokat lazít, hogy aztán még egyszer el tudja dalolni a nagy dalt.
Visszaléptem egy munkából. Lemértem valami ajtókat, noha megfogadtam, hogy ajtókat nem csinálok többet, de magyar gyerek, s ilyenek, ennek s ennek a rokona, annak az ismerőse, gondoltam ne határolódjak el, nyögve, de valahogy megcsinálom. Mikor átvenném az előleget, a srác kibökte, hogy de mégis, mitől drágább, mint ami a polcokon van? Hogy miből lesznek az ajtók, hogy ilyen drágák? Leforrázott ezzel az egyébként jogos kérdés sorozattal, nem hibáztatom őt. Viszont újra szembe kerültem azzal, hogy magamat kell tisztázzam. Rájöttem, hogy a srácnak nem volt még találkozása a munkáimmal, ilyenkor ilyen kétkedők az új kliensek. Azt mondta bár a referenciáim jók, megbízik bennem, de mégis. Régi cérna szakadt el bennem, nem is rejtettem véka alá irritációmat, habár utólag rájöttem, bennem van a hiba. Mert sosem írom körül a munkámat, nem hozom fel jó hangosan erényeit, előnyeit az én munkáimnak, nem dicsérem agyba főbe magam, hanem rögtön csinálom ahogy tőlem a legjobban telik. Akik ismernek, azok tudják, de akik nem, azok nem. És így jön a kétely.
De! Volt egy pont, amikor a srác mutogatta nekem a polcon, hogy tulajdonképpen neki egy ilyen olcsó is megfelel, de mégis azt gondolta, hogy. Ekkor jöttem rá, hogy nem én vagyok a megoldás neki. Mert nem tudja mit akar, ha összehasonlítja az én faajtómat azzal a préselt papírral. Nem neheztelek rá, sőt, örvendek, hogy ez kiderült és nem muszáj nekem ezt megcsinálni.
Rosszul esett szembesülni a konzum mentalitással, habár tudom, hogy a srác nem ilyen, de benne van a vírus. Mert ez nem a piacgazdaság hatása volt, mert a piacon az én ajtóm több, mint amit én kértem érte. Hanem ez a társítás az, ami fertőzötté teszi, hogy egy szar értéket helyezel a profi elé és incselkedsz vele, hogy az is jó, akkor minek olyan drága a profi? Ez olyan vita terület, amibe nem érdemes belemenni.
Öreg vagyok ehhez.
Kicsit átdolgoztam Jean Michel Jarrenak az Oxygen IV-et. Egy olyan oldalról közelítem meg a dallam vonalát, mintha pengetős hangszerek társalognának egymással, eredetileg valami latinos ritmusban van írva, én ezeket nem tudom, nem is igen kedvelem őket, a dobolást inkább a swing felé tereltem, de ezt sem tudnám meghatározni, ehhez analfabéta vagyok. De tetszik. Majd felveszem, de még nincs kész. De élvezek időlegesen utazgatni ilyen dalok feldolgozásában. Mintha belelátnék a mesterek szívébe, műhely titkaiba, mikor felboncolva látom a mestermunkájukat elemekre, hangjegyekre szedve. Az is megfordult a fejemben, hogy megtanulom elektromos gitáron a fő dallamot, de nem hiszem, hogy lesz hozzá kitartásom, mert már más projektek türelmetlenkednek bennem. Egyre élvezetesebb a keverés, néha véletlenül rájövök dolgokra, örvendek neki. Azon veszem észre magam, hogy nem is izgat engem az a sok kütyüs megoldás, a hangzást inkább a variált tónusokkal igyekszem gazdagítani, de hogy megmaradjon a jól kivehető, tökös szerénység. Utálom a kompressziót, az elrontja az egész mixet, a kompresszió arra hivatott, hogy a dalt egy hanggá alakítsa, mintha maga a dal egy szinti tónus lenne, nem önálló hangszerek együttese. A mai zenében több a dizájn, akárcsak a modern lakberendezésben, valóban egy letisztított valami, ami úgy is fogyasztható, azaz nem engedi magát felfedezni a modern dizájn, hanem ő akarja eldönteni, hogy te mit láss vagy halljál.
Olvastam véleményeket, hogy ezekre a netes felületekre nem érdemes maszterolt (keverés után agyon kozmetikázott, felpumpált, felerősített) anyagot feltölteni, mert ezek a beküldött hanganyagot átpréselik, azaz valamiféle maszterolásos erőszakot hajtanak végre rajta, hogy mittommilyen nívóra hozzák, viszont egyértelműen széttrancsírozzák a mixet. Ezt én is tapasztaltam, a soundcloudra feltöltött mixeim legtöbbje borzalmasan szól, holott az én cuccomon úgy szól, mintha élőben játszanák.
Ez az átkozott kompresszió, a modern elektro zenészek atyaúristene, ez összezagyvál mindent, olyan mint egy bunkósbot, az erősebb jellel agyonveri a gyengébbeket.
Igen, az ének hangnak kell kompresszor, mert kevés embernek olyan jó a hangja, hogy megy anélkül is, meg ének technika is kéne hozzá, mára nem jellemző ezek elsajátítása. De azért jellemző, hogy legtöbb énekesnek önálló hangprocesszora van, soknak olyan, hogy ha falcsot fog, az kijavítja. Például Enya sosem énekel élőben, csakis playbackról. Ezek szerint a hangja élőben zokni. De nemcsak ez, hanem a felvételein többszörösen ráénekel, az adja azt a telt hangzást.
Na de hát mindegy. Kinek proci, kinek proti, kinek protko.

Menjen a munka, csak az számít.