Csóró marketing

Ilyen nincs a marketing irodalomban. A marketing szakértők aszongyák, hogy értsük már meg agyagcsiprokat nem vesz már senki. S akkor vagy elmegy portásnak az agyag csiprokat gyártó, vagy befektet a saját vállalkozásába, marketing meg ilyenek. S a modern marketing meg veszettül drága. A csiporkészítő ahhoz nem tud felemelkedni, de ha lenne is a paplanában valami rejtett eurója, agyilag nem tudna felemelkedni arra a magasszintü, intelektuál marketingre, amit a modern vásárlóerő kikér magának.
S akkor persze ha egy termék nem tudja kiverekedni magát a sarki csiporkészítés nívójából, gyakorlatilag nem létezik. Ha eddig valahogy létezett, az a nagyjából fekete eladások előnyei miatt létezett, de mihelyt minden számlán megy ki, garantálom, hogy a kisiparos egy éven belül eladósodik két generációra az állam felé. És gyermekei örökre átkozzák majd a csiporkészítést és magát a csiporkészítőt, hogy valószínű nem jól gazdálkodott. Nem, barátaim, nem erről van szó. Hanem arról, hogy a mai adózási rendszer annyira bonyolult és furfangos, hogy egy jó iparos ezt fel nem tudja érni ésszel sosem, hisz a könyvelőség művészeti ágazatai sem tudják kibogozni annak bogait.
Hogy működött eddig a kisipar? Úgy hogy volt az anyag száz, rátettek még százat munkadíjt és így valahogy mindig a tönk szélén lavírozva éltek egyik hónapról a másikra. Mihelyt eljöttek a számlás napok, az új gazdasági koncepciók, a modern vásárlási mánia, a shoping, egy termék végárához képest az anyagja nem lehet több, mint 1o %-a!! Szerintem bármelyik kisiparos egyetért velem, hogy ezzel az aránnyal lehetetlen bármit is legyártani. Mégis, ilyeneket produkál a piac, hogy belső ajtót már 135 lejért is lehet vásárolni. Ember, mondhatja bárki, nézd meg azt a szar ajtót, papírból van! Néztem néztem. Tényleg papírból van, de szekérszámra adnak el belőle. Mert azt mondják, ajtóból van az az ajtó is. És nehogy már a szegények vennék azt a papírajtót, dehogy, pontosan a gazdagok. Ha félig lopott anyagot vásárolok, plusz a sarkok meg a zárak, csak az anyagja egy faajtónak 2oo lej! Legalább 4oo lej plusz áfát kéne kapjak érte, hogy azt mondjam, jó, akkor én havonta húszat legyártok. Viszont ha tolom a számlát és én lopott anyaggal dolgozom, Nem tudok elszámolni 2oo lejjel, ami megjön adózva kegyetlenül. S akkor már nem 2oo lej marad a legyártásra, hanem csak 15o. Ebből fizess villanyt, fenéseket, társadalmi adókat ésatöbbi, és ebből meg kellene élni. Ha tegyük fel eladtad mind a húsz ajtót.
Akár a csiporkészítő, én az asztalos is azon akadok el, hogy nem tudom, hogyan adjak el havi húsz ajtót? Ha elkezdek marketingelni, nincs időm dolgozni. Akkor fel kell vegyek egy munkást. Hogy fenntartsa az én marketingelésemet is, legalább 4o ajtót kell készítsen az az egy alkalmazott. S akkor belépünk a vörös kakas meséjébe és rájövünk, hogy legfeljebb hat ember tud elkészíteni havi száz ajtót, de ahhoz már technológia kell, biztonságos berendezések, azaz még egy százezres befektetés euróban, és még nem biztos, hogy eladtunk egy ajtót is. Mert hat ember mellé kell egy főnök, így a marketing megint elesik, vagy alkalmazok valakit aki úgymond nyomná a marketinget, csak akkor esik pofára az ember, amikor elolvas tucatnyi CV-t a netes hirdetőkön, hogy ilyen vitéz meg olyan vitéz marketingesek ajánlják szolgáltatásukat, mikor végre megtetszik valaki és pár levelezés után eljön egyet beszélgetni, kisül, hogy ő nem arra gondolt, hogy a céget elkezdi futtatni, hanem arra, hogy egy befutott piacon szaladgál és gyűjti az aláírásokat a számlákra. Azt mondta az egyik, amikor van valami konkrét, tárgyalhatunk. Miről, nem tudtam rájönni.
A csiprosok és asztalosok útja nem ez. Higgyétek el nekem. Lehet próbálkozni, csak a bolondok lehetnek újak ebben a szegmensben, a vicc az már nagyon régi.
Ma valóban két lehetősége van egy erdélyi kisiparosnak: vagy valahogy még feketézik, vagy irány a kapuba őrnek.
Hacsak! Hacsak valamilyen csoda folytán egy okos, hazafi ember nem karolja fel ezt a dolgot! Vegyük paraszti ésszel a shoping mechanikáját. Bemegy Laji a bevásárló központba, már megszokta, hogy hetente egyszer vásárol, egész hétre. Én is, akár Laji. Először is mert nem kell hatszáz felé szaladgálni, üzletből üzletbe, másodszor, maga a shopingolás ma már egy élvezet. Az egyik élvezet. Ilyenkor az ember akarva akaratlanul olyat is megvesz, amire nincs szüksége. Tehát itt folyik el az egész családi költségvetés. Szevasz tavasz csipor, szevasz tavasz faajtó. Ez az első legfontosabb szempont, és nem hiszem, hogy ez a fajta shoping egyhamar megváltozik. Nem is kétséges, hogy mi a megoldás. Bejutni egy ilyen üzletbe. Legyen egy polcod, amire kitegyed a szajrédat. Ez a megoldás. Igenám, de ez nem így működik, hogy csókolom, hoztam árut, önnek is érdeke eladni. Nem. Nem érdeke neki eladni. Sőt, nem érdeke neki a te árudat eladni. Nincs az az isten, aki bevinné neked a Realba vagy a Metroba a termékeidet. Nincs az a lóvé, amivel betolod a termékeidet bármelyik ezen mega üzletekbe. Ez a része az a dolgoknak, ahol végleg és mindörökre bezárul a kárpit köztünk és a bevásárló központ istenei közt. Ezért szoktak pattogni a jobbosok, hogy eladtuk az országot. És ebben igazuk van. Ilyen értelemben eladtuk.
Az más kérdés, hogy ha bejutnánk is egy ilyen üzletbe, nem biztos, hogy azokat a csipor modelleket vagy ajtó modelleket vennék az emberek, amikre nekünk van ándungunk, de csak ennyi baj legyen, hogy változtassunk a modelleken vagy színeken. Szerintem a hosszú távú értékesítés érdekében bármilyen árnyalati megalkuvásra készen vagyunk. Ezért nem találom helyesnek a menő marketingesek azon bagatellizáló megjegyzéseit, hogy nem lehet ma csiporkészítésel piacra menni.
Hogyan gyártanak ma autót? Úgy, hogy van egy nagy gyár, és az legyártja az összes alkatrészt? Nem. Az autógyár praktik csak össze szereli az innen onnan megrendelt alkatrészeket. Így gyártanak biciklit is. Kolbászt is. A mega üzletházak is ilyen gyűjtő központok, ahova bejutni csak a megfelelő csatornákon lehet. Ezekhez a csatornákhoz nekünk nincs bejárásunk. Nem is lesz soha! Mondjuk ki bátran, monopol helyzetbe hozták a korrupciót. Korrupció, amelyik minden szinten ott van. A politikusok hallgatólagos beleegyezésében, az üzletházak építési engedélyeiben, a vásárlók shopingolási szokásaiban.
És azzal is szembe kell nézzünk, hogy valóságos változásra már hiába is várunk. Egyetlen egy megoldás van, ha mi, kisiparosok, kispolgárok, civil rétegek létrehozzuk a saját „Magyar Bolt”-unkat.
Ne legyetek már olyan faszaricsok, a statisztikák mutatják, hogy olvassátok a bejegyzéseimet, egy kibaszott közös pontot kéne találjunk, hogy abban megfogózva újjá tudjunk születni. Túl kellene lépnünk a jól megmondta pozícióból, meg a mások vallásos csodálatából. Lépni kell.

Redbull Road

Amíg az autópályákat szeltük százzal az old mobilunkkal, amit meg is szoktak vigyillálni a zsírúj dzsippesek, nem tudtunk beszélgetni. Egy egy benzinkútnál, az egyik azon szórakozott, hogy a vadizsír ilyen GPS facsavarral van odarögzítve a pultra tákolt polcocskára. Micsináljak? Úgy ráz a kocsi, hogy nem áll meg azzal a tappancsos micsodával. Éppen egy vas csilingelésre figyeltünk fel útközben, azt hittem a szerszámok zörögnek, de aztán rájöttem, hogy az egyik hátsó teleszkóp zörgeti az alátétet. Egyszerűen kijött a helyéről a teleszkóp, most úgy megyünk, mint a reppes niggerek, minden gödörben leng az autó, ilyen relaxos menetben. Aztán ahogy beértünk a hegyek közé, leállt a forgalom, nyugiban mentünk sorban, hatvannal elég tűrhetően viselkedik az autó. Még beszélgethetünk is. Két redbullal bennem kezdtem bele a politikába. Persze kinek, egyetlen hallgatómnak, a feleségemnek. A kisfiúnk a hátsó ülésen szunyózott. Nem mintha a feleségemet nagyon érdekelné amiket mondok, de tudta, hogy beszélnem kell, ha ki akarom bírni hazáig.
Most meg az a mega ötletem támadt, hogy ezt az általam agyoncsépelt dumát, újra megosszam veletek.
Én valóban meg akarok érteni mindenkit. Mondta is egyszer valaki nekem, hogy te milyen türelmesen végighallgatsz mindenkit. És hogy milyen találóan meglátod a másik baját. Persze. Ez nem nagy tudomány. Ha valamit vagy valakit meg akarsz érteni, oda kell figyelni. Csak az a baj, hogy én mindig nagyon figyelmesen meghallgatok mindenkit, amikor én szeretnék megszólalni, akkor már hirtelen nincs idő meghallgatni az én véleményemet. És így válok néha egy cuki megértő emberré. Aztán jön a kiborulás, amikor azt látják, hogy mégis más irányba megyek. Hát nem megbeszéltük? Mondanám, hogy az én véleményemre még nem volt senki kíváncsi, máris más feladatok elé vagyok téve. Olyan kész tényként. Néha jó lenne hangoskodni, asztalra verni, de a szüleim arra tanítottak, hogy nem szép dolog, azt mondták, gondolj arra fiam, hogy emberek közé mész, nem állatok közé. Hát én mind gondolok erre, de úgy látszik valamit félre értettem.
Hogy szakiskola. Mondom, nem látom át, nem ezért jöttem. Erre azt mondták, mit szarakodni kicsiben, gondolkodjunk nagyban. A nagy tettek ideje van. Kicsit bíztak nagy dologra, ezek szerint. Valószínű nem volt vízióm. Lehet. Nekem más volt a vízióm. Hogy nem debileknek való az asztalosság. Az első éves szakiskolás könyvben is ez az első mondat, hogy az asztalosság csakis művészi érzékekkel megáldott tehetségeknek ajánlott. Mit akartam? Felfedezni a gyermekekben rejtőző művészi érzékeket és a fában gondolkodási hajlamot. Erre mit műveltünk? Mint a női emancipáció, 48-as vaskulcsot nyomtunk a kifinomult kezecskéibe, hogy aztán az alkohol útján élje modern szociális életét.
Mondom a feleségemnek, miközben hipnotizálva nézem a kamion hátát, én megértem az rmdsz-t. Elhiszem, hogy nem tudott volna többet tennie a magyarságnak a román parlamentben mint amit tett. Nem hiszem, hogy más többet ért volna el. Amit viszont hiányolok, hogy semmit nem tettek a reális életben a magyarságért. Az erdélyi magyar nép, ki áradozva, ki szidalmazva, de az rmdsz-től vár minden csodát. Erre kellett volna építenie. Sajnos szolgalelkek vagyunk mi is, papok és zsarnokok kell nekünk megmondják, mikor mit tegyünk és higyjünk. Kellett volna jöjjön az rmdsz és azt mondja, mint anno Kolozsváron Cirják, hogy Szent Mihály káefté. És kész. Miért? Hogyan lehetne az erdélyi magyar termékből egy márkanevet létrehozni? Úgy, hogy valaki netán véletlenül felfedez minket? Nem. Ilyen nincs. Vegyük csak az Ikeát. Egy eléggé rideg nép ez a skandináv, a dizájnja is eléggé hűvös, mégis világszerte ismerik és majszolják az Ikeát. Miért? Mert nem várta, hogy más a szájába rágja, hogy mit kellene tegyen. Persze, az Ikea tulajdonosa nem máról holnapra lett az ami. De nekem van egy ötletem. Hogyan lehetünk rövid idő alatt olyan, mint az Ikea? Mi sem egyszerűbb? Lemásolni az Ikea szisztémát. Mi az Ikea szisztéma? Mega üzletház. A klienseknek egy kirándulóhely. Ahol akarva akaratlanul körbe kell menjenek az egész üzletben, pár órát ott nyálazva, aztán megéhezve megenni egy akármilyen pizzát és salátát. Mi ebben a kunszt? Az, hogy az Ikea van abban a bazi nagy üzletházban és nem más. Mi ebből a másolható? Két fontos dolog. Két dolog, ami a kezünkben lehet bármikor.
Az egyik dolog, az üzletház. Írtam már erről, ezer magamfajta praktik nem létező vállalkozó, ha összeteszünk fejenként 2ooo eurót, létrehozhatunk egy saját mega áruházat. Két millió euróért gondolom össze lehetne dobni egy Metro méretű épületet. Gondoljunk csak bele egy jó Makovecz tervezte üzletházat fából, kőből, kizárólag magyar építészekkel, munkásokkal létrehozni, önmagában egy szenzáció lenne.
Ez az ezer vállalkozó nem lennénk mások, mint ezer erdélyi magyar termelő.
A másik dolog az irány, a dizájn. El tudok képzelni nagyon ügyes és tehetséges dizájnereket, akik össze tudják hangolni a régit az újjal, akárcsak az Ikea, aki egy egy semmitmondó asztallábba belop valamilyen skandináv vonalat, ha mást nem, legalább egy nevet. Milyen szépen hangzana: Ildikó asztal. Hunor fotel. Etele szoba. Hogy törné a nyelvét a román: Csűr szekrény. És nemcsak bútorról van szó. Mindenről. Minden ami erdélyi magyar. És legyünk őszinték. Mihez nem értünk mi? Mindenhez értünk. Mindent el tudunk készíteni, mindent ki tudunk találni. Csak az összhanghoz nem értünk. Összekapcsolni a meglévő adatokat, összehozni a lehetőségeket és az alkalmakat.
Ehhez kellene az Rmdsz. Hogy mondja azt, tessék nép, „Erdély RT”. Vagy „Magyar Bolt RT”. És tegye le garanciaként a nevét, hogy igenis ez egy közös vállalkozás, ami arra hivatott, hogy kiszedje Erdélyt a szarból. Építsünk világszerte üzletházakat és vigyük az erdélyi álmot mindenhova.
Csak gondoljunk bele, mondtam a feleségemnek, nekem mondjuk lenne öt négyzetméterem ebben az üzletben. Ami eladható, örökölhető. Nem úgy van ez, mint ahogy kifizetsz egy belépést egy üzletláncba, mondjuk először ötezer eurót, aztán üzletenként ezer, kétezer eurót, majd miután visszaadod a kipréselt árengedményt minden szelet sajt után, még rátesz 15-3o százalékot, neked fizetned kell a polcpénzt, a rendezést, a bulikat, a promóciós újságokat, az eladott szajréd után még vársz kilencven napot a lóvéd után. És ha beleszakadsz, egy fia pénzt nem látsz viszont. Feltételek, ami miatt soha de soha egy kis vállalkozó nem fog egy nagy üzletbe bemenni. A „Magyar Bolt RT” viszont erre lehetőséget adna.
Erre lett volna jó többek között az Rmdsz. Mert ahogy meg tud szervezni egy Magyar Napot, egy választási kampányt, úgy egy Magyar Boltot is meg tudna szervezni. Be kéne szálljon egy két ismert és elfogadott figura, hogy nézzétek, létrehozzuk ezt a Bulit, beszállunk tíz tízezer euróval, nép, jösztök? Mennénk. Én mondom. Mert ki szeretne lemaradni egy jó buliból? Ki nem szeretné bevinni az árúját a híres Magyar Boltba? Ahol maximum még rátesznek 15-2o százalékot és fizetnek minden eladott cuccért max egy héten belül? És kinek nem jönne jól, hogy egy lelkes dizájneres csapat kitalálja helyettünk, hogy mit kell termelni, hogy eladható legyen a szajrénk?
Én mondom, egy pár nagy üzlet össze fogja szarni magát. Ahogy a nagy Trident is beszart, és mekkora pofája volt?
Én mondom, most kéne valakinek töke legyen ehhez. Most az alkalom, mert pontosan az az idő van és jön, hogy az ember nagyon megnézi mire adja a pénzét. Ha a piacon drágább is a román paradicsom, mint a Billában a zöld török paradicsom, ami ehetetlen és vízízű, biztos a piacról vásárol.
Aztán befejeztem a mondanivalómat, nem azért mert kiapadtam, hanem mert valami kiesett a kocsiból, közben dörgött, villámlott, zuhogott az eső, csak egyesben mertem menni, közben találgattam, hogy mi eshetett ki a motorból? Alternátor? Önindító? Vízpumpa? Minden esetre hazaértünk, aztán ma délben felfedeztem, hogy csak az önindító egyik felfogó csavarja hiányzik, ami nagyjából megegyezett az elhullajtás zajával.
Aztán megittam a harmadik redbullt is.

Kipihenve

Azt szokták mondani: menj, pihenj meg, aztán megpihenve másképp látod a világot. Nálam ez sosem vált be. Sőt. A fáradság néha eltompította bennem a tisztánlátás vágyát. Ha kipihentem magam, egyre tisztábban látom, azt amire remélik, hogy másképp fogom látni. Nem, az ember csak egyféleképpen láthat másképp, ha például kifizetik. Kifizetik s akkor kénytelen másképpen látni. Néha nyitottságomat félreértették és azt hitték kifizethető vagyok. Nagy kiábrándulás követte mindig az ellenkezőjét. A lelkesedőből rögtön az áruló listára kerültem. Nehéz volt megszoknom. Azt hittem sokáig velem van a baj. Lassan rájöttem, hogy nem velem van a baj.
Egy hete itt a tengerparton lubickolok, pihengetek, sirályok hangoskodása vesz körül, meg a szebbnél szebb csajok, ki nyitott, ki zárt kebellel, jókat eszek, semmire gondom nincs, mégsem látok másképp. Kipihenve tisztábban látok mint bármikor.
Átgondoltam az elmúlt húsz évet és azt állapítottam meg, hogy jók voltak az eddigi döntéseim, noha sokszor nehezen és sokáig latolgattam olyan dolgokat, amikre már az első pillanatban megvoltak a válaszok. Hogy mégis sokáig vacakoltam, az azért volt, mert a szociális környezetem azt próbálta sugallni, hogy nem jó döntések felé kacsintgatok. Ha rám hallgattok, sose latolgassatok olyan döntéseket, amik legbelül egyértelműek. Persze, a környezetnek az a jó, ha az maradsz, akinek megismert, a mindig szalonképes szolgálónak, akinek öröm a szolgálat és nem kér semmit cserébe. Az élet ezt nem nézi el. Ahonnan csak veszel és nem teszel vissza semmit, előbb utóbb kiszárad, mint a sokáig nem öntözött növény. Meg kellene kapni a balanszot. Csak az a baj, hogy legtöbb ember nem él magával szemben sem egyensúlyban, s innen a hajlam, hogy egyik vagy másik többé vagy kevésbé kihasznál. Erre rátesz egy lapáttal a túlzott kereszténység, a nagyon komolyan vett krisztusi lelkület, mely nem minden „Isten Isten”-t kiáltó ember lelkében ugyanaz. Ez a bibi. Ezen a pályán lehet a legjobban félrevezetni. Lavírozni. Akár a nemzeti érzelmekkel. Zsarolni, kihasználni lehet a jóhiszemű, jóérzésű Jézus követő, hazafit.
Csak az életért önmagáért még nem találtam gittegyletet. Ha tábort szervez valaki, annak van valami úgynevezett közösségi célja, viszont a háttérben mindig más érdekek vannak. És mindenben, de mindenben ez a képlet érvényesül. Ezért nem tudok én már semmi ilyenért lelkesedni és senki mást lelkesedésre biztatni. Az lenne az ilyen „fertőzött”, „ártatlan” kezdeményezésekre a hideg zuhany, ha egy kicsit fentebbről kezelnénk őket. Ne rögtön ájuljunk bele a nemzeti, vallásos kenetébe, bódító illatába, hanem ahogy egy híres magyar ember mondta: „a kenyeret onnan veszem én is, ahol olcsóbb”. Lássuk, mit ad? Miért? Mennyiért?
Ez az én húszéves visszatekintésem így kipihenve. Habár én egy éve már mind pihenek. Az első hónapokban rémesen szenvedtem, hogy én húsz év után így egyből a csőd szélére kerültem. Tulajdonképpen rájöttem, hogy én húsz éve a csőddel facérkodom. És valami isteni gondviselés nem hagyta, hogy beverjem teljesen a pofám.
Nem a gazdasági krízissel van nekünk bajunk. Sem Böszeszkuval. Sem Markóval. Ezek azok az életelemek, amik elveszik a figyelmünket a lényegről. Hogy mi emberek keveset törődünk egymással. Mi mindig építünk, valamit alkotunk, de sosem nézünk ember társainkra. Ha nézünk, akkor valamiért nézünk, ha nem más, arra hivatkozva, hogy az élet nehéz. Hát ezért nehéz, mert nem nézünk egymásra. Ördögi kör ez, nem angyali, hiába hivatkozunk Jézusra.

Bórban az igazság

Bórban, mert másban nincs. Nem tudom, kiknek érdeke, hogy lejárassák a román tengerpartot, az úgynevezett demokratikus magán tévék egyet feketítik a Fekete Tenger partját. Hogy tele van algával az egész tengerpart, hogy tele van szeméttel minden és rémesen drágaság van. Hogy az emberek már nem bírják az alga bűzét s akkor bejátszanak egy pár elégedetlenkedő figurát, akik ugyan a parton napozva, siránkoznak, hogy ezt már nem lehet kibírni. Főképpen Mamaia van ebben a szituban. Én nem tudom, a tegnap egy kicsit esőre állt és nem fürödtünk a tenger vizében, végig sétáltunk az egész Mamaia parton és sehol nem találtuk azokat a tonnaszámra kihordott, bűzlő algákat. Semmi jele nem volt sehol az algáknak. Néhol a partot nyaldosó vízben látszott valami kis alga, de hát az messze nem az a mennyiség, amiről a média háborog. Egy pár méterre már olyan tiszta a tenger, hogy mellmagasságig behatolva a vízbe, látni lehet a kis rákokat, halacskákat. Azzal a felháborodással szórták a híreket, hogy lám az országunkban még ez sem jó semmire és bezzeg a kormány nem tesz semmit érte és nagyon lecsökkent a turisták száma. Nem tudom. Annyit látok itt Mamaian, hogy a part tele van gyerekes családokkal, estefele meg a vendéglők sem éppen üresek, ahogy mondják, az meglehet, hogy egy pár nagyon drágás vendéglő üresebb a szokásosnál, de egyébként szerintem normális szinten van minden. Hogy a part tele van üres üvegekkel, szivar csikkekkel, az szerintem nem a kormány dolga, az pontosan a háborgó lakosságnak a neveletlensége és bunkósága, hogy ne mondjam rossz indulata, mert minden tisztességes távolságban levő szemetes üres, nem mondhatja senki, hogy folynak a szeméttől és nincs hova eldobni.
Ha a média képes a saját országát befeketíteni, néha olyan riporterek személyében, akik beszélni sem tudnak, hogyan hinnék nekik, ha mondjuk a politikáról, gazdasági életünkről vitáztatnak, szerintem teljesen alkalmatlan embereket? Sehogy. Nem hiszek nekik. Annyira kilátszik a manipuláció, a szándékos félrevezetés, hogy egyenesen undorító. Hogy az rmdsz vezetők nyilatkozatait szándékosan félreértelmezik, megmásítják, felháborító ugyan, de eleve jó tudni, hogy benne vannak ők is a játékban, a perverz játékban, amit bevállaltak akkor, amikor az erdélyi magyar nép címén elkezdték ropni a táncot. Csak azt sajnálom, hogy ebben a félreveztősdiben a csóró nép szívja a javát a szarnak. Mert a csóró nép még gondolati szinten sem akar beavatkozni a saját életének a kormányzásába, mondván, hogy fent minden el van döntve és minden játszma ki van osztva. Igen, mert hagyjuk, hogy helyettünk mindenki döntsön és ropja mások táncát.
Valahogy ebből a szidásos menetből ki kellene evickéljünk és valamilyen formában, valamilyen konkrét tervekkel, javaslatokkal kellene kirukkoljunk, hogy ellensúlyozzuk a sok hazugságot, félrevezetést, félrebeszélést.
Valamivel többre gondolok, mint a saját házunk táját kiseperni és valamivel kevesebbre, mint a románokkal szembeszállni és területi autonómiát követelni.
Például összeírni az erdélyi magyar egyéni és kis vállalkozásait, ki mivel foglalkozik reálisan, nem egy iparkamarai kivonatot lobogtatni, amiről tudjuk, hogy nem ad reális képet a jelen gazdasági életünkről. Például összeírni tehetségeinket, terveinket, álmainkat. Ezek mind olyan munkák, amik nem lehetetlenek, nem gátolja semmi, senki, nem kell hozzá európénz, sem puccos székhelyek, sem drága terepjárók, ha nincs az ingyenes excell, egy pár füzet is megteszi.
Az egyik értelmét ennek abban látom, hogy lenne végre egy lista az erdélyi magyar vállalkozókról, a másik, hogy címek birtokában egy komolyabb fórumot, egységre törekedő lapot lehetne működtetni, ami nem párt érdekeket szolgálna, hanem csakis a vállalkozó réteget, és harmadik értelme az lenne, hogy külföldnek be tudnánk mutatni mire vagyunk képesek. Ennél több lehetőség rejlik ebben a dologban, de ezt hadd fedezzük fel munka közben. Ha valakit érdekel, elbeszélgethetünk róla.
Szóval, aki lubickolni akar, nyugodtan jöhet Mamaia-ra, jó a víz, szép az idő, és vannak olcsóbb étkezdék is.

Levél a tengerről

Kedves szeretett barátaim a blogban.
Jól tettem, hogy átalakítottam az autó hűtő rendszerét. Igazam volt, hogy ha csak a közlekedő edényekre bízom a forró víz behatolását a hűtőbe, várhatom míg a világ és hét nap, mert ez a fajta fizika nagyon szeszélyes és csak bizonyos feltételekkel működik. Ha éppen folyik a vízpumpa, a rendszer levegőt kap és vége a közlekedő edényeknek. Ezért áttákoltam a rendszert, és most már a forró víz, tetszik vagy nem tetszik, nyomással hatol be a hűtőbe. Így eljutottunk gond nélkül a 62o km re fekvő Fekete Tengerre.
Az első gondolatom az volt, hogy vajon Attiláék jártak e erre? Nem hiszem, mert kevés itt az árnyék, a lovakat nem lett volna hova kikössék. Kár, mert akkor az autonómiához lehetne csatolni ezt a szép tengert is. Egyébként itt semmi de semmi nem késztet arra, hogy egyáltalán gondolkodjak. Furcsa. Itt más mérőkkel mérik az életet. Azért van egy pár dolog amiért itt is ünneprontó legyek. Például, a szép keblű nők miért járnak melltartóval? Mert minden nem szép keblű nő melltartó nélkül jár. Nem igazság. Mert ahogy én a nagy pocakommal a nem pocakosok ellenpéldájaként virítok, úgy a nem szép keblű nők is a szép keblűek ellenpéldájaként csillognak. A csúfnak van reprezentánsa, a szépnek miért nincs? Ezt is csak azért írtam, a blogomért, hogy nehogy valaki azt gondolja, hogy nincs amit kommentáljak. Hogyne volna. De itt ez a legfontosabb dolog, amit érdemes kidumálni.
Éppen elnéztem a parti kis kávézót, ilyen nádfedeles, fonott bútoros akármi, tiszta üres, mégis döng benne a hipnotizáló tekkno zene. Elgondoltam, hogy néhány blogtársammal milyen jót tudnánk veszekedni abban a sós levegőben, körbeülve egy ilyen deszkából összetákolt asztalt. És nem váltanánk meg a világot, ami egyben jó is, mert nem tudnám elképzelni, hogy ez a tengerezés mitől lehetne jobb? Csak kéne szürcsölni a kávét és kész.
Csak azért írom ezt a levelet is, hogy tudjátok, itt is gondolok rátok. A fiammal egész nap ücsörgünk a jó tengerben, ki úszkál, ki áztatja az áztatni valóját. Innen és így szép az élet, nem ismerünk senkit, mindenki kedves, senkit nem érdekel, ki mit gondol, hisz, és ez jó érzés. Jó lenne ebben a nyaralásos hangulatban élni otthon is. Leszarni mindent és csak élni csendben, nyugodtan.
Közben észrevettem, hogy az alternátorról leszakadt egy szál, éppen az, amelyik tölti az aksit. Ma meg kell javítsam. Lötyögött és kikötöttem. Ez volt a veszte, mert a motor tovább rázkódott és kitépte magát. Néha hagyni kell a dolgokat lötyögni, ezt is megtanultam. Az ember holtáig tanul.

Manapság

Hogy manapság az emberek. Manapság a fiatalok. Ez is hülyeség. Mert melyik napság voltak másak az emberek? Sosem. Sőt, ha belegondolunk azokba a sötét inkvizíciókba, háborúkba, társadalmi szint különbségekre, semmi jót nem mondhatok a múltról. Nem mintha a máról szebben lehetne áradozni. A mában annyi a különbség, hogy ha az ember nem akar vegyülni, nem vegyül. Nem akasszák fel érte. Legfeljebb nem tárgyalnak vele. De lehet önmagában ami akar. Ez inkább tetszik nekem, semmint eretnekként máglyán elégessenek.
A közösségi dolgok mindig is valami érdekek körül forognak. Szoktuk nevezni ezt maffiának, korrupciónak. De vannak a kisebb közösségek, amik nem maffiák és korrupciók, hanem csak érdekközösségek. Közös érdekből valamilyen szinten összefognak. És aki nem azt az érdeket szolgálja, nem lehet tagja a közösségnek. Legtöbbször egy közösség nem azért alakul, hogy megvitassák vagy keressék az egyetlen igazságot, hanem, mert egy valami közös körül forognak az érdekek.
Magamnak úgy fogalmaztam meg, hogy a mai kor egyetlen szabad és független módja a szólásnak az a blogolás. Mert minden más gittegyletek érdekeit szolgálja. Hogy meddig? Érdekes kérdés. Mert lesz valószínűleg egy idióta szitu, amikor egy blog miatt történni fog valami és azzal a slunggal ráhúzzák majd a többire is a sötétséget. S akkor majd törvények fogják szabályozni, majd tiltani ezeket.
Nem mintha ez a fajta kifejező mód jelentene valamit. Nem, csak egy pár embernek jelent valamit. Egy kis közösségnek, akiknek valamiért érdekük egymást olvasgatni. Valahol olvastam, hogy ez is egy sajnálni való szitu, hogy az emberek blogolnak. Van benne valami. Néha én is azt mondom, hogy valamit csinálni kellene, nemcsak írni, de aztán rájövök, hogy nincs amit csináljak, csak az írás marad az önsajnálkozásra. Ha így helyesebbnek hangzik. Mert melyik valós, nem virtuális gittegyletbe mehetek valamit csinálni, hogy abban ne a politikum vagy ne valamilyen egyház legyen a patrónus? Olyan szituk vannak, hogy az ember csak áll és ácsorog. Pogány magyar praktikák, nyíl, ló, sátor, nemezelés, ostor, egy mély, katolikus mederben. Mindenki egyformán veti a keresztet. És így tovább.
Nagyon őszintén keresem a választ arra, noha lehet csak az én fejemben van setét és zavar, hogy én, a hunyadi magyar, aki nem vagyok sem a partiumi sem a székely projektben, mi lesz velem, ha tegyük fel, ezek a projektek elérik céljaikat? Egy ideig azt hittem, hogy erdélyi magyarságról beszélünk. Ma már látom, hogy megoszlik ez az erdélyi magyarság. Tömbökbe szorulnak az érdekközösségek, és mind aki nem ezekhez tartóznak, azok mik lesznek? A szórvány magyarság? A morzsa? Az elhullajtott magok? Én melyik gittegyletnek drukkoljak? Vagy egyáltalán minek drukkoljak? Mi esik nekem? Értsem azt, hogy meg fog szűnni az erdélyi magyarság? Lesznek ilyen gittegylet magyarságok? Miért lelkesedjen egy hunyadi magyar a székely autonómiáért? Mi érdeke a hunyadi magyarnak? Legfeljebb annyi, ha vannak székely szálai. Viszont amikor majd kikiáltják a székely autonómiát, vagy másféle autonómiát, a hunyadi magyar, hivatalosan csak szórvány lesz, nem egy egységes erdélyi magyar, csak egy történelmi hiba, egy kipottyant, elejtett mag.
Persze ez a közösségi része a dolgoknak. Mert van a dolgoknak a nem közösségi része. Hiszek Istenben anélkül, hogy valamilyen egyház tagja lennék, magyarnak vallom magam, akkor is ha sehova nem tartózom, az én magyar és istenes mivoltomat akkor is vallom, ha kívül maradok mindenből. Azt ami én vagyok, nem veheti el senki tőlem. Ezért mondom azt, hogy manapság jobb, mint régnapság.

Szála alá..

És alászála a lélek. Csak nem galamb formájában, hanem marha formájában. Bőgő marha formájában. Kód: pálinka.
Szegény marha a kerítésen kívül vala, légirányban érzi az otthona szagát, de egy bozót és egy vaskerítés mint megannyi akadály elvágja az útját. A megbízó meg ki tudja hol, melyik búfelejtőben imádkozik a Pálinka istenéhez, ki tudja hol és milyen állapotban várja a szent gőz alá szállását?
Vala már éjfél fele, mikor a marhák már alusznának vala, és idehallom a kétségbeesett állat bőgését, immár délután óta. Ima az emberhez, a boldogtalan lelkes állathoz, mely csak bennem ébreszt részvétet. Ó te oktalan állt, mér bőgsz? Nem tudod, hogy balfasz megbízód, holnaptól munka nélkül maradhat? Mit tudsz te ezekről a dolgokról? Csak bőgsz, mert félted a szaros életed és netán szorít a tej, amit nem fejtek ki belőled? Azért felhívtam a gazdád, mert te szerencsétlen állat, nem vagy hibás. Bíz isten nem avatkoztam volna bele, ha nem te bőgsz itt az erkélyem alatt. Hallom a kutyák ugatnak, lassan itt a gazdi. Nézd el neki. Nemsokára bent leszel az istállóban, minden rendben lesz.

Falrahányt borsó

Elvállaltad azt a kerítést 15oo lejért. Nem tudom, hogy adták meg neked az 15oo at? Nekem sosem adták meg az ilyen összegeket. Kevesebbekért szoktam vállalni. Neked valahogy összejött. Láttam, hogy öntelt voltál azzal az 15oo lejjel. Azt mondtad, úgy számoltad, hogy a műhelyé, azaz a feldolgozásért, helyért adsz nekem 3oo at. Jó lesz, mondtam neked. Azt is mondtam neked, hogy nem bánom, ha drágán vállalsz, és nekem keveset adsz, én annak is örvendek, mert belefáradtam. Kerítéseket nem vállalok többet. Gazdagég agyszüleményeit nem vállalom többet.
Nagyvonalúan feldolgozott fát vétettél a klienssel. A majom meg belement. Látszik rajta, hogy még fiatal és nem túlórával keresi a pénzét. Mindegy.
Két hete le kellett volna adnod a kerítést. Felét a pénznek előre kérted. 8oo at felvettél előlegbe. Abból 2oo at küldtél haza a családnak. Ez két hete volt. Közben elmentél háztetőt cserélni. Azt mondtad, hogy onnan is jöjjön egy kicsi. Én mondtam neked, hogy miért, még honnan jön a másik kicsi? Nem figyeltél rám. Látom, vagy csak most látom, hogy sosem reagálsz arra, amit más mond neked? Egy keddi nap elmentél csavarért, aznap nem dolgoztál. Másnap pihentél. Aztán csütörtökön elmentél lakkért. Pénteken azt mondtad tetőt építettél. Szombaton azt mondtad, nem adta meg a 25o et az a csaj, csak 22o at. A vasalat volt 14o, elég kellett volna legyen az üvegre is és egy pakk cigire is, így nem volt elég, nem vettél sem üveget, hanem bevágtál inkább 5 üveg (szerinted) sört és berúgtál. Így hétfőre sem viheted el a kerítést, pedig megmondta a tulaj, hogy hétfőn ha nem viszed készen, visszakéri az egész pénzt, anyagra, előlegre, mindenre. És elhiszem, hogy gazdagéknak megvan a módjuk arra, hogy behajtsák rólad a lóvét. Mert nem hiába folyik a pénz hozzájuk, ahogy áradoztál róluk. Tegnap még összeszedhetted volna magad, de rinyáltál azért a harminc lejért, amit a csaj nem adott meg neked. Ha éppen három ezret veszítettem, sosem adtam magam sörivásra. Ezt nem tőlem tanultad. Nem tudom kitől tanultad? Nem tanultad ezt, benned van. Amíg volt lelki erőm, védtelek ezektől. Nincs már lelkierőm hozzád. Csak nézem, hogy bomlasz fel elevenen, hogy hozod szégyenbe az asztalos szakmát és engem, hogy ilyen embereket termelt a Muzsi.
Ilyeneket.
Majd kimászol te ebből is. Mert nincs mit csinálj. És gazdagnak sincs mit csináljon. Káromkodtok egyet, veszekedtek egyet, elviszed a kerítést, és egy hónap késéssel ugyan, de átadod. És végül megisztok majd egy sört együtt a gazdag tulajjal, mert meg fog sajnálni téged, hogy te itt és a családod ott. Így működik a világ. Ilyenek a szakemberek. Hazugok, iszákosok, taknyolók.
De tudod mit? Így van ez rendjén. Már nehogy egy ember akarja ezt a világképletet megváltoztatni, mert csak összevegyül a moslékban és szarrá változik ő is. Az a kis időm ami maradt, tisztára szeretném mosni magam, legalább a kezeimet, mert néha a saját szagomtól is undorodom.
Hiába mondtam magamnak, hogy na ez az utolsó, falrahányt borsó volt.
Most már nem a türelmem fogyott el, hanem a reményem.
Na csá.

Zuzupec

Állítólag a szülő az, aki józan, és gyermekét is józanságra tanítja. Bullsitt. Három napja a fiam csak Zuzupecről beszél. Hogy az osztályban már minden lánynak zuzupece van. Tátá, veszel nekem zuzupecet? Mi az a zuzupec? Kérdeztem. Hát zuzupec! Tudod, olyan kicsike és édi. Jó, jó, megnézzük, mondtam.
Eladtam a rönkvágó szalagfűrészemet. Egy éve magányosan rozsdázik és semmilyen jövő elé nem nézett az én birtokomban. Megvettem ötezerért ezelőtt három évvel, most eladtam kettő ezerért. Fasza gyerek vagyok. Jó üzlet volt. Mondjuk a vasasban kaptam volna érte háromszázat. Ahhoz képest jól jártam. Két hónapja hirdetem, sokan megnézték, egy aztán elvitte.
Most kinek mit fizessek, kérdeztem a feleségemet? Nem tudta mit mondjon. Mert mi az a kétezer a többi leírhatatlannal szemben? Nem volt mit sokat szarakodni, mondom, elintézek egy pár csirke ügyet. Elmentem a fináncokhoz, kifizettem a múltévi be nem hajtott bérekért az adót és a késedelmi kamatokat, az volt 85o. Elmentem Ferihez, adtam még neki 5oo at, örvendett neki, egy kicsit még szidtuk a kormányt, aztán elmentem a könyvelőhöz, kifizettem neki visszamenőleg 3oo at, mert könyveli a semmit, azt a céget amit nem tudok lezárni, mert amíg tartózom az államnak nem zárhatom le a céget, mert csődöt sem jelenthetek amíg az adósságom nem nő ötven ezer fölé. Rendes a csaj, vissza akart adni egy százast, de nem fogadtam el. A megmaradt pénzzel, gondoltam kihúzzuk a hétvégét. Motorina, kaja, miegymás.
Itt lép közbe Zuzupec. Elmentünk a Realba. Mert a fiam szerint ott van zuzupec. Jó, két napig terveztük, hogy akkor csütörtökön hamarább kiveszem a suliból, elmegyünk megnyiratkozunk, mert aztán pénteken sokan lesznek, utána elmegyünk a Realba zuzupecet venni.
Kerestük a polcokon a zuzupecet. Kérdem a fiamat, te, mi mit is keresünk? Mi az a zuzupec? Hát egy kicsi hörcsögöcske, mondja a fiam. Nézzük, nézzük, figyelmesen átkutatunk mindent, nem találjuk a zuzupecet. Itt kell lennie, kezd aggódni a fiam. Nézem én is kegyetlenül, nem látok semmiféle zuzupecet. Aztán egy sarokban, fent, megláttam valamit. Egy kis dobozra rá volt írva, hogy zhu zhu pets. Nézem az árát, 7o lej. Uram atyám, gondoltam, és kettő zuzupecet ígértem. Leveszem a kis hörcsögöt, a fiam magán kívül van, hogy milyen élelmes vagyok, hogy megtaláltam a zuzupeceket! Kiválaszt kettőt, mondom neki, te Picur, ezek nagyon drágák. Biztos ezek kellenek? Igen. Mondta határozottan. Azt hiszem ez az a pillanat, amikor egy bölcs szülő ilyenkor azt mondja, hogy fiam ilyen hülyeségekért nem adunk ennyi pénzt, elégedj meg azzal, amid van, és egyáltalán miféle dolog elsős fiúnak a zuzupec? Hogy két játék hörcsögért kiadjak 14o lejt?
Hirtelen az jutott eszembe, hogy amikor megvettem azt a rönkvágót, nem e egy meggondolatlan dolog volt? Mert semmi hasznom nem volt belőle. Sőt csak kiadásom volt vele és sok baj származhatott volna belőle. Mert manapság az erdészeti hivatal hatáskörébe került minden rönkvágó gép, mindegy, hogy az ember termel vagy sem vele. Egyáltalán mi jó volt ebben a 15 éves vállalkozásomban? Nagyra törtem, amint az okosok diktálták, tanultam a jóktól, az erősektől, holott ők hamarabb kiestek, mint én, mert bennem megvolt még az a forradalmi eszme, a nehezen megdöglés szelleme. A sok egyéb hülyeség mellett. Mondtam is a feleségemnek, legyek őszinte? Jól jött nekem ez a krízis. Mert rájöttem, hogy az én krízisem 15 éve tart. Most kezdem látni, mit kell tennem.
Kevés filó után betettem a kosárba a két zuzupecet és megvettük.
A zuzupec, azoknak, akik nem tudják, kis játék hörcsögöcske, kis kerekeken szaladnak ide oda és közben hangokat adnak ki, mikor milyent és a különböző színű zuzupecek más és más hangokat adnak ki. És van valami érdekes a tájékozódásukban, mert mintha mindig a gazdihoz akarnak visszamenni. Finom kis bundájuk van és édesek. A fiam velük alszik és azt mondta, hogy nem érdekli, hogy a fiúk lenézték emiatt az osztályban. Mert a lányok mind körülrajongták és ez fontosabb neki.
Mindig mondja nekem a feleségem, hogy nincsenek barátaim. Nem tudok senkivel leülni egy kávé mellé. Hát ebben is igaza van. Nem tehetek róla. Utálom a férfiak társaságát, nem elég a magam társasága? Hallgassam a mások hülyeségeit is, nem elég az enyém? Inkább hallgatnám a fehérnépek csacsogásait, semmint a vitéz férfiak be nem teljesült álmait.
Vajon nics felnőtt zuzupec?

Szili, gyújtsd meg a tüzet!

Mint látogató, kívülálló, nem fogtam fel, hogy egy beavatásfélének voltam a tanúja. Ahogy álltunk az árnyékban és egy anyukával osztottuk a kis világunk dolgait, látom két srác teljesen ráérősen elkezdik rakni a tábortűznek való máglyát. Két órán át, nagyon alaposan válogatták és vágták az ágakat. És közben vitatkoztak, hogy meg fog e gyúlni egyből a máglya? Aztán a cserkészek egyenruhába öltöztek, körülülték a máglyát és elkezdtek énekelni. Közben az egyik srác, amelyik rakta a máglyát lehajolt, hogy meggyújtsa a farakást. Lassan énekeltek a cserkészek, aztán később jöttem rá, azért énekeltek nyugodtan és lassan, hogy a srácnak ideje legyen lángra lobbantani a tábortüzet. Aztán befejezték az éneklést. Egy lány elkezdte halkan: „Szili, gyújtsd meg a tüzet”. Aztán rendre többen és többen, hangosabban és hangosabban ismételgették, hogy: „Szili, gyújtsd meg a tüzet!”, „Szili, gyújtsd meg a tüzet!!” Szili, gyújtsd meg a tüzet!!!”.
Szili már kapkodott a rakás alá guggolva, fújt kegyetlenül, egyszer csak elkezdett füstölni valami, és lángra kapott a máglya. Elhallgattak a cserkészek. Szili megnyugodott. Aztán következett az éneklés, a játszás, a viccelődés. A hangulat, mint a tábortűz nyelve, az egekig felszállt.
Ha nekem így első látásra jellemeznem kellene ezt a kis cserkész csapatot, az egyetlent, amit életemben láttam, azt mondanám, hogy egy árvíz, tűzvész vagy nagyobb baj esetén ez a maroknyi ember lennének talán az egyedüliek, akik egy nagy zavar és kétség közepette egy vezényszóra egy irányba tudnának elindulni. Anélkül, hogy közben a kormány vagy az egyház segítségére várna, vagy ezek szidalmazásával töltené idejét. Mert egy dologban közösek. Például a tűzrakásban van egy közös megegyezésük. És biztos, hogy több mindenben van közös megegyezésük. Nem hiába íjaznak, nem hiába lovagolnak, nem hiába bogoznak, festenek, kirándulnak, énekelnek, imádkoznak. Egy kis raj, ami állandóan dolgozik, fejlődik. Tulajdonképpen ahogy az embernek élnie kellene.
Én ezekből a kis dolgokból kiindulva tudnám összekötni a gyermekeink távlati jövőjét. Mert nem mindegy, hogy a gyermekek egy iskolába, de külön világból, egymáshoz semmiféle egyéb kötődéssel járnak, vagy benne vannak még egyéb közös gittegyletekben.
Emlékszem, hogy egy osztálykirándulás alkalmával még az egyébként egymást utáló gyermekek is megbarátkoztak, mert az esti tábortűznél, mindenki más egy kicsit. A természetben is mindenki más egy kicsit. A dicsőséges ember elfakul egy picit a kevésbé csillogó mögött, aki mondjuk bicskával olyant tud faragni, amilyen kémia képletet bevág az okos gyerek. S akkor a kettő kompenzálja egymást, van amiért egymásra nézzenek. Olyan is volt, hogy az izmos, nagy vagány, aki mindenkit eldángált, a természetben halálra félt a pókoktól, darazsaktól, és ez a szégyen annyira letörte, hogy nem dángált többé osztálytársakat, viszont ha valaki bántott egyet is az osztályából, elverte azt.
A politika, a cím, a státus helyett, ezzel kellene nekünk foglalkozni. Cserkészkedni. Bizony Isten a tűbortüzes vizsgából jeles lennék, nem kellene sokat suttogják nekem, hogy „Attila, gyújtsd meg a tüzet!”

Repesztés

Szóval Bikini. Másodperc pontossággal lépett fel a Bikini a dévai magos vár alatt. És a negyedik szám után, a kisfiam kérlelt, hogy menjünk haza, mert nagyon hangos, nem szereti. Részünkről ennyi volt a Bikiniről.
Nem viccelek, ennyi. Amennyire vártuk, úgy menekültünk. Én a rokker és a fiam, a rokker fia.
Tudom, hogy zenész sosem fogja olvasni a blogomat. Nem az a kategória vagyok. Pedig jó lenne, ha most az egyszer elolvasná egy rock zenész, egy olyan rocker bejegyzését, aki meg tud ítélni egy hangzást úgy mint egy profi és ugyanakkor, mint egy a közönségből.
Bazmeg haver. Ha egyszer valami torzít, az torzít. Hány és hány nagy szaki makkászt láttam életemben és mindezek a nagy szaki makkászok még annyira nem jöttek rá, hogy ha egy hangládán azt írja, hogy 5oo watt, az nem azt jelenti, hogy ráhúzunk annyi erőt. Mint ahogy az autó kilométeróráján hiába írja, hogy 22o, attól még nem az a sebesség, amivel az autó optimálisan működik. Nem öregem. Menj 22o al és lássuk meddig mész vele? Tehát ha azon a dobozon azt írja, hogy 5oo W, akkor hidd el nekem barétom, hogy az szépen szól mondjuk 15o W erősséggel. Az újdonsült bunkó tud maximumra felhúzott ládából zenét hallgatni, illetve zenének nevezett kalamajkát. Én, akinek megvan az az igénye, hogy zenét megyek hallgatni akár Bikini koncertre, szeretném tisztán hallani a gitárt, az orgonát, netán az énekhangot, a dübörgéstől nem jövök lázba. Hiába a sok szoftos cucc, ha azt használni nem tudják. A lábdob és a bőgő úgy kiduvasztotta a mély ládákat, hogy a többi hangszer szóhoz sem jutott, nemhogy valamiféle szép akkordok csendültek volna fel. Valahogy így szóltak a koncertek a klubokban, amikor még csak orosz hangszórókkal játszottak az amatőrök, azok is csak 12,5 wattosak voltak.
Honnan honnan nem, de valahonnan a zenészek bevették a fejükbe, hogy a jó hangzás az csak a D és a C zónában a jó. A menő. A középhangokat teljesen kiszívják a színezőkkel, mondván, hogy a koncert CD minőségben szól. Lehet, hogy a hangkeverős fejében a fülhallgatóban jól szól, de a falakban maga a katasztrófa. És nem csak katasztrófa. Hanem sértő. Sértő olyan szempontból, hogy engem, xy hallgatót besorol a bunkó kategóriába, aki azért megy koncertre, mert zajt akarok hallani, mert egyébként a zenét úgysem értem. Szóval én vagyok az Élmény Laji, aki azért megyek oda, hogy a gyomromban járjon a lábdob és néha öngyújtót gyújtsak. Olyan ez, mint a szemfényvesztés, azt mutatnak, amit látni akarunk. Amíg akkora a zaj, hogy semmit sem lehet belőle érteni, addig minden rendben. A lényeg nem fontos.
Mikor végignéztem az Omega erdélyi koncert turnéját lemezről, azt mondtam, öregem, ezek magyarán faszra vettek. Olyan számokat zörgettek, és mind egylére, hogy meg esküdtem volna rá, ezek két akkordra írtak át mindent. Persze a sok bunkó rázta magát rá, merthát az Omega tolja a ládákat. Egy olyan közönség, aki Pokolgépen nőtt fel, és Barkóczi barátom (Isten nyugosztalja) szokta mondani: „tudod kik hallgatják a pokolgépet?”. Nos, meglehet az Omega is, meg a Bikini is megkapták ezt a tanácsot, fiúk, olyan zónába megyünk, ahol pokolgépen nőttek fel. Vas kell ezeknek és dübörgés. Nos, kaptunk vasat es dübörgést es.
Persze nem mindenki volt ilyen szőrszál hasogató. Sőt. Talán senki rajtam kívül. Mert mindenki azt hiszi, hogy ennek ilyennek kell lenni. Hogy ilyen egy koncert.
Nem tudom. Én voltam Kolozsváron Hobó koncerten és le voltam nyűgözve a hangzástól, a tisztaságtól. És talán mégis igazam van a hangerővel, mert a Hobó nagyon kulturált hangerővel játszott, amíg ugyanazon a színpadon ugyanazokkal a szerkókkal mások ugyancsak bunkóknak játszottak.
Én őszintén elvártam volna a Bikinitől, hogy kulturáltabban adja elő magát, mert a zenéjét nem tudom a bunkó „rázd meg rázd meg” kategóriába sorolni. Úgy látszik a Bikinivel megmaradok az mp3 szinten. És attól félek, újabb csalódások elkerülése érdekében kerülni fogom az ilyen koncerteket.
És ha már panaszkodom, hadd írjam le magamnak emlékül azt a hideg zuhanyt, amit a bemondó csajtól kaptam, hogy „meg tudtuk mutatni a románoknak, hogy mi magyarok is tudunk kulturáltan szórakozni…” Nem is tudtam, hogy ezt nekünk be kellett bizonyítani. Ha azt mondta volna, hogy ugyebár leckét adtunk a románoknak a kulturált viselkedésből, akkor igen, azt mondanám, hogy mondott valamit. De legyek fasza gyerek, hadd írjam ezt a fáradsága számlájára és nem úgy akarta mondani, ahogy hallottam, hanem ahogy gondoltam.
Szándékosan írtam le először a Bikini élményt, hogy majd a cserkészekkel visszakanyarodjak az úgynevezett pozitívumhoz, ami újra megpecsételi azt a meglátásomat, hogy a prófétáink itthon vannak, nem kell őket importálnunk.

Magyar Napok

Megvoltak a Magyar napok itt Hunyad megyében. Rengeteg esemény volt. A fiammal csak kettőt vállaltunk be, mert még egyéb tennivalóm is volt. Az egyik a cserkész délután, a másik a Bikini koncert volt.
Na vegyük csak sorba.
Annak örvendtem, úgy belül, magamban amikor megláttam a kétnyelvű tájékoztató füzetecskét a hunyadi Magyar Napokról. A rengeteg program mögött még több szervező és támogató neve ott volt. Ezúttal minden elismerésem az rmdsz (gondolom nekik köszönhetjük) fiatalabb tagjainak. Ez egy sikeres kezdeményezés, ami már a második alkalommal történik itt Hunyad megyében. Tényleg, én aki mindig bíráltam az rmdsz politikáját, erre a rendezvény sorozatra nincs mit mondanom. Ahogy mondani szokták, elvágták a hangomat. Ha ez a lendület kiterjed majd az élet minden ágazatára, akkor még visszanyerheti az rmdsz a hitelét a magyarság körében.
Én a helyükben, kiterjesztenék egy ágazatot, ami a hunyadi magyar vállalkozókat, (mindegy milyen szinten vállalkozók) gyűjtené össze, akár egy közös füzetecske, honlap formájában. Ez egy jó stratégia lenne, ami pluszt hozna a jövő évi Magyar Napokra.
Nekem az az érzésem, hogy az erdélyi magyarság politikai élete valahogy úgy működik, hogy van egy pár ember aki odatolakodott a mikrofon elé és elkezdte osztani a süketségeit. A többi úgymond jobb érzésű ember elszégyellte magát a sok hülyeség hallatán és hazament. Igen ám, csak mivel a süketségnek nem volt konkurenciája, nyomult előre a süketség. És a nép pedig ráadta a voksát a karaokés társaságra. Mert így történik, ha a piacon csak egy valaki árul uborkát, mind eladja. Most megrugdosták egymás fenekét a párton belül, hogy megjelent a piacon több uborkás? Meglehet. De ez nem rossz.
Mostanában divat ez az autonómia dolog. Szép lenne. Bizony szép lenne. De valamiért megint csak egy karaokés társaságra tippelek. Megmondom miért. Azért, mert semmilyen tervet, gazdasági programot nem látok sehol. Próbáltam fórumokon, a fészbukkon is rákérdezni, hogy oké fiúk, ha holnaptól Székelyföld egy autonóm terület lesz, mik a tervek? Ki lesz a főnök? Mit fog csinálni? Mi az a más, ami több és jobb lesz, mint a mostani helyzet? Mintha fel sem tettem volna a kérdést, az ég adta világán senki nem reagált. Mintha nem lenne semmi ilyen elképzelés. Nem reagálta le senki, mert szerintem nincs is semmiféle terv. Szerintem sokan nem is hisznek valójában az autonómia lehetőségében, és a többség meg megy az új karaokés csapat után. Nincsenek csak érzelmi feldobódások, hogy de jó lenne megint egy kalap alatt, de ezen felül nincs semmiféle terv az autonómiát követő első napra. Valószínű lesz egy ilyen keverék kormányzás, amiben az egyházak hatalmas szerepet fognak kapni, és tiszta szívemből nem szeretnék most ebbe a rémálomba belebonyolódni.
Az autonómiát követő első napján nem fogják a külföldi üzleteket bezárni és nem fogják a kistermelőt és a saját termelést támogatni, nem fogják létrehozni a magyar termékek értékesítését, nem fogják megszüntetni az erdők kiirtását, mert alapjában véve nem történik semmilyen változás. Sem a karaokésok társasága sem fog megváltozni, sem a választó polgárok. A választó polgároknak jó néha egy Bikini koncert alatt békésen sörözni egyet és a Trianonról énekelni.
Hiányolom a párhuzamot ebben az autonómiás törekvésben, lelkesedésben. Az erdélyi magyarság ügye úgy néz ki, hogy a székelység körül forog, és lassan már nem is titkolják, hogy minden mi nem székely, talán nem is magyar. Hanem egy keverék, egy zsoldos hazaáruló, egy fizetett janicsár. Egy szégyenfoltja az autentikus magyarnak.
Ebben az értelmezésben értékelem a hunyadi fiatal magyarokat, akik megalkották ezeket a szép Magyar napokat. Ha sikerülne nekik valahogy bevonni a Hunyad megyei magyar vállalkozókedvet is politikájukba, én mondom, hogy nagy segítséget fognak kapni. Viszont az is igaz, senki nem garantálja, hogy a karaokés mikrofon elé nem tesznek más kottát majd, mert a vállalkozó embert nehéz beetetni holmi dalocskákkal.
Mindegy milyen idők jönnek. Hogy lesz e autonómia, nem lesz, hogy ki lesz kormányon és ki nem lesz, hogy támogatnak e, vagy sem, nekem az a véleményem, hogy a mi belső erőinket kell legelőször kihasználjuk. Mindent meg kell tenni a házunk táján és csak azután nézzünk kifele.
Nem feledkezem meg sem a cserkészekről, sem a Bikini koncertről. Következik.

Máccsu Piccsu

Szóval. Én nem akarom látni a piramisokat. Sem a Húsvét szigeti szobrokat. Sem a híres templomokat. Minek? A hatalmas épületek láttán mindig két dolog jut eszembe. Agybetegség és rabszolgaság. A rengeteg márvány, kő, fa, nem tud csodálattal megtölteni. Csak undorral. Sosem kezdek el áradni, ha valamiféle fantasztikus méretű épületet látok. Sok ingyen és értelmetlen munkát látok benne. Ezek a mega épületek olyanok, mint az újgazdagok palotái. Imázs. A lelki és szellemi szegénységről.
Viszont szeretem Kós Károly épületeit. Emlékszem, amikor a budapesti állatkertben voltam, csodáltam azokat az épületeket. Egyszerű, otthonos megoldások. Nem látszik rajta a rabszolgaság. Habár biztos vagyok benne, hogy sokan faragták semmipénzért. Mindig valami nagy nemzeti lobogó alatt. Mindig ezekkel jönnek, amikor ilyen dolgokat építenek. Hogy majd reprezentál minket. S aztán az ember még lelkes bele, hogy beteheti az aláírását. Arról sosem írnak, hogy kik dolgoztak az épületeken, mindig csak arról, hogy ki tervezte, vagy ki építtette. Aztán ahogy telik az idő, már csak annyit írnak róla, hogy a fáraók. Azok építették. A nagy urak. A nagy hatalmak. A kis emberek azok egyhasználatúak.
Ezért nincsenek nekem világot néző vágyaim. Pár évvel ezelőtt elment a feleségem Rómába. Kapott valami olcsó jegyet. Kötve sem mentem volna. Aztán mutatta a fényképeket a Vatikánból. Nagyon bunkónak éreztem magam, hogy a lelkesedésnek még az árnyéka sem költözött belém. Azt mondták szeresd önmagad. Hát én szeretem magamat, azért nem teszem ki személyemet az irtózatra, az utálatra. Sosem felejtem el a budapesti nemzeti múzeumot. Lelkiismeret furdalásom volt, hogy már az első teremben elkezdtem unni a dolgokat. Nem jártam végig az épületet. Éreztem, hogy elég a sok semmiből. Nincsen amit feldolgozzak. Nincs amit imádnom, amit követhetnék. Nincs aminek lelkesednem.
Minek nézném meg Párizst? Vagy egyebet? Nem látnék csak zsúfoltságot és sok hülye embert. Ki meri ezt leírni vagy elmondani? Mert ugye nem menő az ilyen gondolkodás. Mert netán azt mondják rólad, hogy na látszik, hogy bocskoros paraszt vagy.
Másért lelkesednék én. Például, ha nem főne többet a motor hűtő vize. Komoly feladat ez nekem. Mert rájöttem, hogy ezek a folcvágenék valamit elcsesztek a motor túlmelegedése ügyében. Nem olyan egyszerű, mint a Dácsiánál. Hogy minden víz bemegy a radiátorba és egy olyan hőérzékeny csap engedi vagy kevésbé engedi a radiátorba és kész. Nem. A folcvágenék elfilozófálták a dolgokat. A radiátorba csak a közlekedő edények szeszélyére bízták a hűtés dolgát. Csak az utastér fűtése megy a vízpompával. S aztán ha azt akarom, hogy ne robbanjon szét a motor, megengedem a fűtést. Ezt alkalmaztam a Dácsiánál is, amikor hegyeket másztam vele. De ez a Passatom egy bestelen állat, ez nem hűl olyan könnyen. Nem, mert néha jéghideg a radiátor és a csövek meg feszülnek és olvadnak a forróságtól. Szétszedtem tízszer, hússzor, minden rendben, a fenének sem akar bemenni a radiátorba a forró víz. Pedig kidobtam már azt a hőérzékeny csapot is. A radiátort kipróbáltam, tökéletes, hisz majdnem új, de egyébként is beöntöttem a forró vizet és pillanatok alatt egyenletesen felmelegedett minden része. Szerintem van valami egyszerű idióta titka az egésznek. Lehetett valami, amit az idők folyamán megszüntettek róla és valamiért nem foglalkoztak azzal, hogy fő a víz. Nem tudok rájönni mi lehet az? Ma még egy dolgot kipróbálok, azt a vizet fogom bevezetni a radiátorba, ami a fűtőbe megy, mert az biztos nyomással megy. Fontos, hogy a forró víz bemenjen a radiátorba még erőszakkal is, hogy a ventilátor le tudja hűteni. Aztán egy másik hülyesége ezeknek a folcvágeneseknek. A táguló edényen van egy vonalka és azt írja, hogy MIN. Sehol nem írja, hogy MAX. Ez a MIN is hol van, egészen fent. Csodálkoztam is rajta az elején, hogy nagyon fent van ez a szint. Tulajdonképpen tele van a tartály. S akkor hova tágul még a víz? Gondoltam, nem vitatkozom a németekkel. Arra figyeltem fel, hogy miután szétfőtte magát víz és elpárolgott az egész a tartályból, - ne mondjam milyen kínok közt feszítette ki magát az a hatalmas forróvíz nyomásfelesleg – mintha valamivel normálisabban működött volna. Mikor Zsombolyára mentem, éppen csak egy kicsi vizet öntöttem a tartály aljába, és rájöttem, ez a dolgok egyik nyitja. De még mindig maradt a radiátor dolga. Azt ha megoldom, fasza gyerek leszek. Hogy akkor mi a magyarázat azzal a Minimum jellel, nem tudok rájönni.
Persze. Aki nem érti a piramisok, templomok dolgait, az nem értheti a folcvágenék dolgait sem. Ez a bocskor átka.
Ha októberig kihúzom az autóval, sikernek könyvelhetem el a kitartó türelmemet és tehetetlenségem fölötti győzelmemet. Amikor is az autó ha tetszik ha nem a vasasba fog menni, mert már nekem sincs merszem tovább menni vele, nemhogy a forgalmi engedélyt megadná rá bárki.
Ha nem írtam volna az elején a piramisos dolgokról, leírnám hogyan tettem Audi 8o as önindítót a Passatba. Lehet, hogy bölcsebb lettem volna. Latolom, hogy vigyek e sört a bontós gyereknek? Megérdemli az önindító miatt, de nem is, mert hónapok óta járom a fejét egy Passat önindítóért, és mindig lekoptatott, hogy értsem meg, az én kocsimba egyszerűen nem létezik már alkatrész. Mikor szabályosan szétdarálódott a századszorra megjavított önindító, és nem csak zsírzásról van szó, hanem vagy rotor, vagy sztator, vagy szénkefe cserélés, kétségbeesve kértem meg, hogy ember engedj be a raktárba, bármilyen önindítót átalakítok, flexelek, hegesztek, bármit elkövetek, nekem reggelre szalonképes kell legyen a kocsi. Megesett rajtam a szíve, bevitt a raktárba. Eszembe jutott valami, hogy nincs véletlenül Audi önindítója, mert a motoron láttam egy Audi logót? Ideadta az egyetlen Audi önindítóját. Semmiség az egész. Flex, miegymás, tökéletesen beillett a Passatba. Az indítás most Audisan hangzik. Jó érzés. És látszott rajta, hogy még sosem volt szétszedve és írja rajta, hogy made in germany. Magamban hálát adtam a poros úton, egyedül kószáló, álmodozóknak a Királyának. Aki azt mondta egy nagy templomra, hogy három nap alatt lebontja azt.

K.U.2o11.

Üresjárat. Krisztus után 2o11.
Azt hiszem írtam még erről. Hogy nekem a fatalizmussal van egy igen komoly harcom. Az emberi fatalizmussal. Hogy akkor is kipiszkáljuk a kolbászt a gulyásból, ha éppen bőven jutna kolbászra.
Ha mérlegre teszem meglátásaimat, gondolataimat, azt hiszem én egy kommunista vagyok. Apám szokta mondani, nem azért bírálja a kommunistákat, mert kapitalista nézetei vannak, hanem pontosan azért, mert Krisztus által kommunistának érzi magát. Apám hitt a szükség szerinti életformában. A javak elosztásában. Tudta, hogy ezt lehetetlen megvalósítani, de még azt is szokta mondani, hogy a kommunista rendszer olyan amilyen diktatórikus volt, de megszégyenítette a kereszténységet, mert amíg a kereszténység csak imádkozik, addig az Istent tagadó közösség megvalósította a szükség szerinti elosztást. Legalábbis többet megvalósított belőle, mint az úgymond Isten fiai.
Egy olyan ember mondta ezt, akit a kommunista párt vezérei összesen 32 évre ítélték el nézetei miatt, és leült összesen 8 és fél évet.
Ebben a fatalizmus harcomban észrevettem, hogy rengeteg az üresjárat. A haszontalanság. Hatalmas a szervezetlenség. Ez szerintem annak az álmodozásnak az eredménye, hogy mi egyénenként valamiféle szabad emberek volnánk, és nem tartózunk senkinek semmivel. És ebben az álmodozásunkban a központosított gazdasági gittegyletek olyan törvényeket agyalnak ki és léptetnek életbe, amik még jobban elálmosítanak bennünket. Kis szigetekké alakulunk, ahol senkinek semmi köze egymáshoz, mindenki csessze meg azt amiben van, és talán nem is véletlen, hogy az, aki éppen szükséget szenved az nem éppen az ő hibájából szenved e? Megfigyeltem a törvények létrejöttének a sorrendjeit. Mindig egy fajta törvényt hoznak létre és mindig egy kategória emberre szólnak, és amikor ez a törvény életbe lép, úgy van feltüntetve, hogy az rémesen szarul érezze magát, akinek szól. És ez a képlet lassan beválik minden embernél és minden kategóriában.
Ha felveszel a buszmegállóból egy szomszédot, jogosan megállíthatnak, hogy a szállításért hasznot élvezel és nem fizetsz érte adót. Hiába mondanád, hogy semmi hasznot nem élvezel egy szívességért, nem fogadnák el érvelésed, mert az aki számon kér, neki is megvannak a frusztrációi az ő területén.
Ha éppen egy szegény özvegyasszonynak javítanák egy asztalt, és éppen akkor jönne be a fináncos, kérné a szerződést az asztalért, az ő szemében nem egy karitatív cselekedet lenne, hanem lopás az állami kasszából, illetve a néptől. Hogy meredek a példám? Egyáltalán. Megjártam. Egy barátomnak segítettem, nyitott egy pizzázót, teljesen ingyen javítottam egy lépcsőkorlátot. Persze, adott egy pizzát közben. Éppen akkor sétált be a helyiségbe a munkaügyis inspektor egy komiszárral, hogy feketézek. A fenét sem érdekelte, hogy barátja vagyok a tulajnak, a tulajt megbüntették 15oo lejjel. A haver beperelte a munkaügyiseket, behívtak tanúnak, a haver vesztett és megbüntették 3ooo lejjel.
A legújabb napszámos törvény pedig kalap a szaron. Úgy szól, hogy nem mehetsz napszámosnak csak jogi személynek és előre kell kifizetni az adót. A napszámos könyvben benne kell legyen az aznapi bélyeg. Hahó! Figyeltek?
Figyeltétek, hogy elkezdtem írni az üresjáratról és teljesen belegabalyodtam a törvényekbe? Pontosan ez a célja ezeknek a törvényeknek. A személyes megszorítás, a közmunka, a segítség felszámolása, a személyes kapcsolatok degradálása. Minden mozgás adózva, illetve figyelve van. Kinek van kedve még ebben a rengetegben embernek lenni? Végre elérik a keresztény egyházak is a céljaikat, hogy egyetlen tehetségünk az ima marad.
Ez az üresjárat. Hogy nem tudunk semmit sem csinálni jogosan. Már csodálkozni sem tudunk ezen. Sem felháborodni, sem cselekedni nem tudunk már. Amikor látom ezeket a pozitíveskedőket, összekulcsolt kezekkel valamiféle nem létező dimenzióba nézve prédikálván holmi lelki nyugalomról, mindig ez a fatalizmus jut eszembe. A nyomorkultusz. Az átszellemült baromság.
Az is üresjárat, hogy annyi és annyi tehetséges ember kénytelen felhagyni szakmájával, elmenni külföldre szállodát felmosni, ágyneműt rendezni, a legjobb esetben, mert aki családi vagy egyéb kötelékei miatt nem hagyhatják el lakhelyüket csak eszik magukat és elszáradnak élve, búskomorságba esve. Rengeteg az üresjárat, a haszontalanság, a szervezetlenség. Innen ered annak a látszata, hogy ma az emberek ellustultak. Nem. Nem lustultak el. Csak lassan kilopták a lábuk alól a létteret. A jövőt. A bizalmat. Az értelmet. És nem látszik semmiféle forradalom a határon, ami kilendítene ebből a fatalista mélységből.
Pedig jó lenne egy új forradalom. Egy új eszme. Valami, ami ezt a sok üresjáratot betölti haszonnal és értelemmel. Legalább a változás illúziójában még egyet dobbantani, lendíteni egyet ezen a tehetetlenségen.