Szili, gyújtsd meg a tüzet!

Mint látogató, kívülálló, nem fogtam fel, hogy egy beavatásfélének voltam a tanúja. Ahogy álltunk az árnyékban és egy anyukával osztottuk a kis világunk dolgait, látom két srác teljesen ráérősen elkezdik rakni a tábortűznek való máglyát. Két órán át, nagyon alaposan válogatták és vágták az ágakat. És közben vitatkoztak, hogy meg fog e gyúlni egyből a máglya? Aztán a cserkészek egyenruhába öltöztek, körülülték a máglyát és elkezdtek énekelni. Közben az egyik srác, amelyik rakta a máglyát lehajolt, hogy meggyújtsa a farakást. Lassan énekeltek a cserkészek, aztán később jöttem rá, azért énekeltek nyugodtan és lassan, hogy a srácnak ideje legyen lángra lobbantani a tábortüzet. Aztán befejezték az éneklést. Egy lány elkezdte halkan: „Szili, gyújtsd meg a tüzet”. Aztán rendre többen és többen, hangosabban és hangosabban ismételgették, hogy: „Szili, gyújtsd meg a tüzet!”, „Szili, gyújtsd meg a tüzet!!” Szili, gyújtsd meg a tüzet!!!”.
Szili már kapkodott a rakás alá guggolva, fújt kegyetlenül, egyszer csak elkezdett füstölni valami, és lángra kapott a máglya. Elhallgattak a cserkészek. Szili megnyugodott. Aztán következett az éneklés, a játszás, a viccelődés. A hangulat, mint a tábortűz nyelve, az egekig felszállt.
Ha nekem így első látásra jellemeznem kellene ezt a kis cserkész csapatot, az egyetlent, amit életemben láttam, azt mondanám, hogy egy árvíz, tűzvész vagy nagyobb baj esetén ez a maroknyi ember lennének talán az egyedüliek, akik egy nagy zavar és kétség közepette egy vezényszóra egy irányba tudnának elindulni. Anélkül, hogy közben a kormány vagy az egyház segítségére várna, vagy ezek szidalmazásával töltené idejét. Mert egy dologban közösek. Például a tűzrakásban van egy közös megegyezésük. És biztos, hogy több mindenben van közös megegyezésük. Nem hiába íjaznak, nem hiába lovagolnak, nem hiába bogoznak, festenek, kirándulnak, énekelnek, imádkoznak. Egy kis raj, ami állandóan dolgozik, fejlődik. Tulajdonképpen ahogy az embernek élnie kellene.
Én ezekből a kis dolgokból kiindulva tudnám összekötni a gyermekeink távlati jövőjét. Mert nem mindegy, hogy a gyermekek egy iskolába, de külön világból, egymáshoz semmiféle egyéb kötődéssel járnak, vagy benne vannak még egyéb közös gittegyletekben.
Emlékszem, hogy egy osztálykirándulás alkalmával még az egyébként egymást utáló gyermekek is megbarátkoztak, mert az esti tábortűznél, mindenki más egy kicsit. A természetben is mindenki más egy kicsit. A dicsőséges ember elfakul egy picit a kevésbé csillogó mögött, aki mondjuk bicskával olyant tud faragni, amilyen kémia képletet bevág az okos gyerek. S akkor a kettő kompenzálja egymást, van amiért egymásra nézzenek. Olyan is volt, hogy az izmos, nagy vagány, aki mindenkit eldángált, a természetben halálra félt a pókoktól, darazsaktól, és ez a szégyen annyira letörte, hogy nem dángált többé osztálytársakat, viszont ha valaki bántott egyet is az osztályából, elverte azt.
A politika, a cím, a státus helyett, ezzel kellene nekünk foglalkozni. Cserkészkedni. Bizony Isten a tűbortüzes vizsgából jeles lennék, nem kellene sokat suttogják nekem, hogy „Attila, gyújtsd meg a tüzet!”

2 megjegyzés:

  1. Tényleg izgultam, hogy nem fog megggyúlni a tűz, de Gábor bíztatott és végül sikerült.Ha egyből három gyufával próbálom lehet hamarébb meggyúl, de így érdekesebb volt.És nagyon örvendek ennek a cikknek, köszönöm, hogy megírta.

    Szili

    VálaszTörlés
  2. Szervusz Szili, tegezz csak nyugodtan. Örvendek, hogy belátogattál blogomba és beleolvastál.

    VálaszTörlés