Cézár harca

 Azt hinné az ember, hogy nagy dolgok csak nagy emberekkel történhetnek meg.

Egy nagy ember legkisebb baja is nemzetivé növi ki magát, míg a kisemberek tragédiája mint megannyi légyzümmögés, vattával bedugott füleknek.

Veszem például ezt a Cézárt. Az abszolút nincstelen ember a Világon. Van egy kerekes bőröndje, és egy hátra vethető hátizsákja, amely oldaltáskának szolgál inkább, mert gyermekhátizsák volt valamikor.

Krisztusnak a neve legyen áldott azon az emberen keresztül, aki ezelőtt 15 évvel elcsalta mellőlem Cézárt, hogy elrendezi, hogy fogyatékossági nyugdíja legyen, mert Cézár értelmi fogyatékos vala. Itt nekem akkor volt egy kurzusváltásom az emberiséggel, hogy Cézár nem értelmi fogyatékos, hanem egy sorozatosan és kegyetlenül és sokrétűen abuzált tiszta gyermeki lélek, akit folyton zaklatnak és kihasználnak. Tizenkét év távollét után megkeresett, hogy befogadom e? Örvendtem, hogy Cézár jó bőrben volt, derekasan megpakolta magát, és ugyanaz a vidám ember volt, akit megismertem legelőször. Csak ennek a vidámságnak elég sötét vasárnapjai voltak. Csak a folyton naiv és tiszta gyermeki lelke tette mosolygóssá arcát, ez az a fajta, aki az elgázosítás közben is Istennek mondana dicső igét és rémült értelmiségieknek mondaná, hogy sebaj, megyünk az Úrhoz.

Mert kiderült, hogy az altruista cselekedet Cézár nyugdíjára utazott, és amíg a jótevő a nyugdíját menedzselte, addig berakta dolgozni egy gazdálkodó hívő családhoz, ahol rosszat nem tanult, dolgozhatott reggeltől estig, és egy viskóban élt többedmagával, szolgákkal. Városnézésre, egyéb kiruccanásra nemigen volt alkalom, az Úr folyton munkára serkentette és lelkigyakorlat forma gyakorolta rajta mint Liszt a szonátáit a zongorán a lelkiismeret furdalást, hogy netán jól végzi e a munkáját, eléggé odaadó e? És sajnos hibával találtaték, és arra volt utasítva gazdálkodó mentoraitól, hogy még buzgóbb és még odaadóbb legyen szent feladatában.

Cézár a szolgalelkében érezte, hogy valami nem kóser, honnan, honnan nem, eszébe jutottam neki, és hányattatott életformája egyik gazdamentortól a másikig arra vezette, hogy télakoljon, és bennem látta a megoldást. Eszébe jutott, hogy én mindig szabadjára engedtem őt, sosem köteleztem semmire és városnézésre is akkor mehetett, amikor csak akart.

Az én kurzusom az volt vele szemben, hogy Cézár nem bolond, csak egy ember, aki nem kapott elég őszinte szeretetet és senki nem bízik benne, nem tekint rá, mint emberre. Nincs Cézárnak kevesebb esze mint másnak, hiába mosolyogják meg, mikor mellettem látják, látom szemeiken, hogy dillónak nézik, de én tudom, hogy Cézár nem dilló, csak más. Több szart megtapasztalt mint mi, és sok magát bölcsnek titulált ember leckét vehetne tőle minden szempontból.

Szegény, azt hiszi, hogy az ember Isten hasonlatosságára van kreálva, és mind jók, ha néha gorombák, erőszakosak, az azért van, mert éppen rossz napjuk van, de alapból jók.

Én sosem hatottam rá szellemileg, sosem köteleztem semmire. Mindig azt mondtam neki, ha akarsz, jöhetsz. Ha nem, ne gyere. Ezt ösztönösen szereti, de túl kevés liberalizmus csepp ez abban a tengernyi geciségben, amiben az emberi undok faj leledzik, és nem tudom kompenzálni ezt a tengermély feketesűrű gonoszságot. Mikor elkapják Cézárt itt-ott, eltekerik fejét, a lelkiismeretére hivatkoznak, hogy nem fejezte be isteni küldetését, feladta, és lelke fogja bánni az örök gyehenna tüzében. Ilyenkor Cézár élete felfordul, jönnek a sorozatos sms-ek, a vívódások, én meg a nagy liberális lélek nem akarok beleszólni, mindig mondom, hogy ha úgy érzed, hogy menned kell, menjél, de te nem tartozol senkinek semmivel, csak Istennek, és ő nem hív el téged semmiféle rabságba, hanem sőt, a szabadságra hív el. De megígértetik a gecik, hogy elmegy még a káposztát begyűjteni, aztán a krumplit, és én meg hordom itt egyedül a deszkákat, mert Cézárnak megvívni valója van az ördögfajzat hívőivel. Nem neheztelek rá, mert tudom, min megy át, és pont ez a baj, hogy átérzem, és lélekben viszem én is a harcot, addig addig, hogy nekem is rémálmaim vannak, mert életemben nekem is megvoltak a harcaim hívőkkel, papokkal, klérusokkal és hasonló istenkáromló trógerrel, akik mind, mind in the name of Jesus, illetve hív a haza nevében. Ezért okádok már minden vallásos, nemzeti megnyilvánulástól, mert egyrészt trógerek veszik ajkukra e szent dolgokat és másrészt intelligens nyomokat mímelő barmok éltetik és rajonganak értük, akik elvégre se nem hisznek Istenben és nagy ívben spriccelik a gecit a hazára, nemzetre, csak a pofájuk nagy.

Úgyhogy nem kell szomszédba menni háborúért, az ellenségek itt vannak köztünk, ezeket nehéz kinyírni, mert törvény védi őket, ezek ha kell maszkot vesznek, ha kell elvesznek mindenkitől mindent, ezek aztán idézik Petőfit, Józsefattilát, Hamvast, Einsteint, Jézust, csak éppen Cézárnak nem tudnak szabadságot adni, hogy örvendjen a nyugdíjának, két keze munkájának és emberi méltóságának, akkor is, ha egy kicsit másabb mint mi a többi barom.

Én ezeknek a lélekrablóknak nem tudok megbocsátani, nem hiszek az enyhítő körülményekben, amikor ezeket kéne ítélni. Jó lenne őket lelőni. Ha látnánk a távcsövön, hogy miket művelnek, milyen mély lelki sötétségben, nem hezitálnánk a ravaszt meghúzni. Die mother fucker!

Basszam. Nem kell ide steineri értelmezése a Jézusi jó hírnek, elég csupán arra az egy minimális basic emberi kívánságra, érzelemre alapozni, hogy szeress úgy, ahogy szeretnéd, hogy szeressenek. Minden más, ami e fölött van, az deklarált felsőbbrendűség, az örök sátáni eszme, hogy jobbak lehetünk Istennél, sőt, jobbak is vagyunk.

Cézárral pedig még sok munka lenne. Mert meg kéne tanítsam neki, hogy ne szórja szét nyugdíját minden jöttment aljas trógernek. Rá tapadnak élősködő férgek és elveszik mindenét, szó szerint. De nehéz ezzel a három ezer éve keresztény siserehaddal szembe pisilni, aki minden porcikájával hatni akar Cézárra, hogy neki szent hivatása a nyugdíját szétszórni „rászorulókra”. Nem lehet vele eljutni a nulladik ponthoz, ahol reaktiválni lehetne benne a földhöz kötöttséget, hogy végre saját pénzéből vehessen egy kurva gázpalackot, amit nem ad oda másoknak, akik rászorulnak arra a kurva gázpalackra. Én egyszerűen nem értem, hogy lehetnek olyan lelketlen emberek, hogy elvegyék tőle az egyetlen kurva gázpalackját, amivel főzött magának málélevest? Csupán azért, mert megvan benne ez a hajlandóság, el kell véreztetni utolsó cseppjéig?

Na de most megint fogsági turizmusban van, megint elment az utóbbi tróger bandát kiszolgálni, mert rávették. És nem elég, de szegény írja, hogy folyton rosszat mondanak rólam és folyton ígértetik vele, hogy nem hagyja őket cserben. Dolgoztatják reggeltől estig. És biztos, ha valaki felszólítanák őket, megvolna az, hogy segítenek egy rászoruló szerencsétlenen.

Én ilyen szinten vívom a harcaimat. A bugyrok alkultúrájában, itt, ahol nincs Hamvas, nincs Steiner, se Orbán Viktor, se Márkizaj, itt egyedül csak Jézus van. Senki más.

Ezt a harcot nem lehet vissza nem térítendő világpénzekkel megvívni, itt csak lélekkel lehet. Erős Lélekkel. Itt az a rész van, ahol az Ige Testté lesz.

Mérlegrendezés

 Eltelt az idő felettünk. Megtudtam, hogy egy fiatalkori barátom már nincs köztünk, és egy volt osztálytársam sincs már.

Ilyenkor szarul érzem, magam, hogy van pofám még élni? Pedig eleget szid a feleségem, hogy fatalista vagyok és folyton azt mondom, hogy korán elpucolok. A cukros orvosnéni is vigasztalt, hogy jó bő 15 évig is el lehet élni cukorbetegen. Ebből már öt letudva.

Én a halálra nem rettegve gondolok, tudom, hogy meghalunk. Az sem érdekel, hogy örökre megszűnök, az jó lenne, ha a halálom után egy normálisabb társaságba keverednék, mondjuk a sajátos Jézus mátrikszban.

De pontosan ezek a halálhírek gondolkodtatnak el, hogy amit megtehetek, azt ne halasszam. Ne mondjam azt a hintaszékben lóbálva hab testem rezignált cinizmussal, hogy minek erőlködni, minek kínlódni, hisz nincs értelme.

Lehet, hogy nincs értelme kínlódni, de ha valamit megtehetek, szerintem meg kell tennem.

A félelem a haláltól nem lehet kifogás. Az elmúlás része életünknek, de az utolsó pillanatig bimbót kell hajtani.

Igen, valószínű ezek a halálhírek jók arra, hogy a mérlegen a súlyokat másképp egyengessem. A hátramaradt időmhöz mérjem a súlyokat, és ne az illemszabályokhoz.

A portréfilm

 Sok mindenről beszélgettünk két nap alatt. Nemzet, hit, megmaradás, élet értelme, stb. Mindent nem lehet besűríteni pár percbe. 

Köszönöm a Sorsnak, Istennek, hogy még egy értékes embert megismerhettem még ez életemben.

Mielőtt elmentem volna Székelykeresztúrra a Frigyes Fogel Média táborába, kétszer is meggondoltam, mondván kinevetnek engem vén öreget ott. Nem hittem volna, hogy ott elmondhatom szánalmasnak tűnő terveimet, de abban végleg nem reménykedtem, hogy valaha valaki komolyan is veszi őket.

Hát úgy néz ki, hogy de!

Így lát engem Frici.

Lehet, hogy én is komolyabban kellene vennem saját magamat.

Köszönöm, Frici!

Kivel tartasz?

 Kivel tartasz?

Nincs miért tagadni, Muskóczi életének a napjait az iskola csak megkeserítette. Mert ott mindenki elvárta, hogy másmilyen legyen mint amilyen, és ott sosem beszélt senki arról ami őt érdekelte. Sőt, ha néha említette is egy egy osztálytársának, hogy éppen mivel foglalkozik, vagy milyen gondolatai vannak, úgy néztek rá, mint aki éppen a Marsról pottyant volna le és idegen nyelven halandzsál.

Az akváriumi halakkal úgy kezdett el foglalkozni Muskóczi, hogy kiürült egy hatalmas, öt literes uborkás üveg. Volt a Szkorcárilor utcában egy néni, aki akváriumi halakkal foglalkozott és annyi hala volt, hogy szokott másnak is eladni belőlük.

Muskóczi szeretett ott időzni, igaz a néni sosem ért rá, de azt találta ki Muskóczi, hogy nem tudja eldönteni, hogy milyen halat vásároljon, és közben csak nézte a sok halat a kivilágított akváriumokban. Nézte, nézte a halakat Muskóczi és gyönyörködött bennük, főleg a Neon halakon, amelyek tényleg úgy fénylettek mint valami kis neon lámpácskák, de amikor már úgy érezte, hogy visszaél a néni türelmével, kért egy-két Xifó halacskát vagy Guppyt, hisz azok voltak a legolcsóbbak. Ekkor még nem szakosodott Muskóczi az akváriumi kárászokra, mert azoknak nagyobb akvárium kellett volna, de azokat is nézegette mindig Muskóczi, hogy milyen szépek, de főleg aztán azok a szép nagy aranyhalak.

Mindig a halai jártak Muskóczi fejében, még az iskolai tanórák ideje alatt is. Nincs mit ezt a szőnyeg alá söpörni, annyira unalmasak és érdektelenek voltak a tantárgyak, hisz mit is érdekelte őt, hogy ki, mikor született, olyan emberek akiket sosem látott, vagy hogy ki, mit írt, amikor ő minden tíz percben megnézte otthon, hogy a Xifó nősténye nem e szült? Mert amikor a nagy hasa alatt lett egy nagy fekete folt, akkor azt jelentette, hogy hamarosan szülni fog, és azt mondták, hogy érdekes nézni, amint csak úgy jön ki a sok icipici, alig látható kis halacska belőle. Na ez volt Muskóczinat érdekfeszítő, nem a történelem, vagy földrajz, számtanról ne is beszéljünk. És mi van, ha éppen akkor fog szülni a hala, amikor ő iskolában van?

S akkor mintha mindez az aggodalom nem lenne elég Muskóczinak, arra lett figyelmes egy szünetben, hogy osztálytársai hevesen vitatkoznak valamin, hogy majdhogynem össze is verekedtek. Igaz ami igaz, Muskóczit sem igazán érdekelték, hogy a többieknek mi jár a fejükben, mert ők más rugón jártak, azaz inkább azt szokták mondani, hogy Muskóczinak a feje jár más rugókon a szokásosnál, de ez a részletkérdés sosem izgatta Muskóczit. Neki mindegy volt, hogy kit, milyen rugó hajt.

Na de, hogy Muskóczi nyugodalmában csak elbambult az ablakon kifelé, és nem hadonászott ő is a köz vitában, neki estek a többiek, és felelősségre vonták, olyan hangos mérgesen, hogy ne te kivel tartasz? Muskóczi csak nézett ki a fejéből, és elszégyellte magát, elpirult, mert fogalma sem volt miről kérdezik. Na mi lesz? Kiabálták. Az U-val tartasz, vagy a CFR-rel? És egy pillanatra feszült csend lett, mintha Muskóczinak a válasza döntötte volna el a vitát.

Rájött Muskóczi, hogy valószínű a focicsapatok miatt veszekednek, de hát ő és a foci, főleg a térdficama óta nemigen vannak barátságban, hisz ha csak megbillentette a labdát, a térdkalácsa könnyen kificamodott, annyira érzékeny lett. De egyébként is, milyen ostobaságnak tartotta, hogy azért izgulni és kiabálni, vagy diadalüvöltést lerendezni, mert más rúgja a labdát. Nézni mások, hogyan futnak egy labda után és össze-vissza rugdossák közben magukat, nagyobb hasztalan időtöltést nem is tudott volna elképzelni Muskóczi.

Muskóczi azt mondta, hogy nem tart senkivel. Sem az U-val, sem a CFR-rel. Erre mindkét szurkoló csapat újabb üvöltésbe kezdett, de ezúttal Muskóczit szidván, miféle ember ő, hogy nincs még egy focicsapata sem, mindenki csalódottan nézett rá. Volt aki meg is lökte, volt aki mamlasznak nevezte, volt aki hájas kövérnek is mondta. A lányok is a szemük sarkából csak úgy figyeltek Muskóczira, mint egy Marsról lepottyant zöldfülűre.

Na de ahogy kiment Muskóczi az iskola kapuján, sietett haza, hogy vajon mi lett a halaival? Otthon aztán megnyugodott, hogy a hal még nem szült. Megsimogatta a nagy, ötliteres uborkás üveget, és egy pillanat erejéig eszébe jutottak azok a gyűlöletes megjegyzések és pillantások, de hamar elhesegtette őket, mert az otthonában már nem értek azok semmit, hisz a saját világában volt, ahol nincs sem kiabálás, sem számtan, se történelem.

Este későn aztán a Xifó tényleg sok sok kicsi apró halacskát szült, megszámlálhatatlan, szinte alig észrevehető kis átlátszó halacska jelent meg, csak két apró, de nagyon apró fekete pötty, a szemük jelezték, hogy vannak, mert másképp nem is látszódtak volna. Hát ez akkora csodának számított Muskóczinak, hogy nem bírt betelni vele.

Másnap az iskolában nem is mondott róla semmit Muskóczi, hisz a többiek még mindig az asztalokat csapkodták, hogy kinek van igaza, melyik csapat az erősebb. Ezúttal Muskóczit számba sem vették.

És ez így Muskóczinak tökéletesen megfelelt. Dolga volt.

Függelék:

A populista fősodrat és a magánszféra.

A többség a város két focicsapata miatt kapott hajba, mai hasonlatban a bal és jobb politikai csoportosulás miatt, mert ugye világnézetről nem beszélhetünk, hisz egyik fél sem halad semmiféle jobbos vagy balos értékek mentén, hanem csupán a hatalom a tét. A futbalcsapatok sem valami sportszerűségi elvből játszanak, hanem a pénzért és sikerért, ami pénzt jelent. A drukkolás vérig történő folyamata az erősebb csapatért történik, hogy a drukker a győztes mentén tud haladni, azaz sem eszmeileg, sem világnézetileg nem a vesztesek táborában van, tehát életrevaló, igaza van.

Aki nem ér rá ezekre, halakat tenyészt eladásra vagy éppen elkezd halakat gyűjteni és figyeli a folyamatokat, azaz lelke a házatája fölött lebeg, nem érdeklik a világot megrengető álviták.

Bár mondhatni lehet, hogy Muskóczi figurája egy bugyuta, infantilis lélek, de ez nem más, mint az örökös Nikodémusi dilemma: hogyan lehetne visszabújni az anyám picsájába és újjászületnem? Hát nem. Muskóczi nem infantilis, se nem bugyuta, hanem szereti az életet és élni akarja, a sajátját lehetőleg, nem a másokét: sztárok, politikusok, tanárok, stb. Muskóczi minden nap alkot, azzal amivel van, ami elérhető, nincsenek hatalmas céljai, nem akar eljutni sehova, neki az út a fontos, hogy mehet, hogy alkothat, emiatt sosem fejez be semmit, éppen ezért nem hajtja a tökéletesség rögeszméje. Nem köteleződik el sehova, a saját maga főnöke marad míg él.

A „Szkorcárilor” utca az a mai „Scortarilor”, azaz a régi Kolozsvár emlékében a Cserzők utcája volt. Muskóczi gyermekkorában csak így mondták: Szkorcárilor utca. Nem tudtam érdemleges értelmezést találni a guglin, a cserzés az valami növény alapú bőrfeldolgozási folyamat a bocskor, illetve cipőgyártásnál. Románul nem tudtam értelmezést találni, a „scortar” az lehet egy madár, vagy egy szőnyegfajta, de megtörténhet, hogy a scortari szó a cserzőknek a román kifejezője is lehet, gyakori, hogy a szakmák átvesznek idegen szavakat, főleg ha a lakosság etnikai vegyességben él. Én például az egyengetési gyalulást úgy kaptam, hogy „ábrikt”, később jöttem rá, hogy az „abricht”-ból jött át, a németből, valószínű régen a mester emberek inkább szászok voltak. Mert amint ismertem a szászokat, következetes, dolgos népek voltak, tartottak szerszámaikhoz, szakmájukat tisztességesen művelték. A magyar az inkább mindent elbohémizált, könnyen hagyott csapot s papot és hanyatt-homlok másnak fogott neki. S akkor így néha abriktolt, nem egyenesített. Pedig ugye nem mindegy, mert sokan úgy hiszik, még asztalosok is, hogy az egyengető gyalugép az csupán gyalul, kevesen értik meg, hogy az nemcsak leszedi a deszka szőrös részét, hanem egyenesít is. De ha a szaki nem egyenesítőleg gyalul, akkor megtörténhet, hogy tényleg szőrtelenít és nem egyenesít.

Később aztán Muskóczi külön szülő akváriumot létesített, ahol egy üveglappal volt elválasztva a felső víz az alsótól, és csak egy vékony résen kommunikált a két vízszint, ahol a született kis halak lefolytak az üveg alá, hogy a nagy halak ne egyék meg a saját csemetéiket. Mert sajnos megették őket. Volt aztán mindenféle hala Muskóczinak.

Rajz a nagyok társaságához

 

A nagyok társasága

    Muskóczinak a történetei közel fél évszázaddal azután jegyzendők le, hogy azok megtörténnek. Noha az író emlékében kristálytisztán elevenednek meg azok a megélések, képtelen lenne időrendbe sorakoztatni őket, mint valami bélyegsorozatokat egy szép, nagy és vastag albumban. Leírja őket, ahogy eszébe jutnak. Ezért ugranak időben a leírt Muskóczi történetek. Muskóczi hol öt éves, hol tíz éves, de van, hogy éppen tizenöt éves. De szinte nem is számít, hogy Muskóczi mikor hány éves, mert vannak történetek, amik az ember életében többször megismétlődnek. Az események azok, amik újra és újra megtörténnek egy ember életében, és szó köztünk maradjon, de az író feje sem lehet olyan, mint egy minden régi történéseket megjegyző könyv, hogy csak egyszerűen fellapozva ki lehessen nyitni az adott időre, adott eseményre.

    Az öreg Muskóczinak, aki leírja a fiatal Muskóczi történeteit, legtöbbször újra kell élnie helyzeteket, hogy eszébe jusson, mikor is találkozott a jelenséggel legelőször.

    Mint minden gyerek, Muskóczi is szerette volna, ha lennének nálánál nagyobb barátai, akiket követhetne, akiktől tanulhatna és akik bevennék őt is a társaságukba, hogy fontosnak és megtisztelve érezze magát. Csak hát a nálánál nagyobb gyerekek is arra vágytak, hogy még nagyobbaknak a barátjai lehessenek. Mi tagadás, a felnőttek is mindig a nagyobbak, okosabbak, sikeresebb emberek társaságát keresik. Az uborka indái is mindig felfele kapaszkodnak, ha van mibe fogózkodniuk, nem többe, mint akár egy másik uborka növénybe, akár az égig is felnőnének az uborkák. Aminek mondjuk Muskóczi nem haragudna meg, mert szereti az uborkát.

    Egyszer, Muskóczi már nagyon megunta, hogy képtelen a házi feladatokat megcsinálni, hogy semmit nem tud megtanulni. Gondolta, hogy bekérezkedik valamelyik jól tanuló iskolatársa mellé, hogy ellesse tőle a jótanulás titkát. De hát ez egy nagyon nehéz feladatnak tűnt, mert hát egyik jó tanuló sem akart vele erről beszélgetni. Sőt, furcsállották is, hogy milyen különös gondolata támadt Muskóczinak.

Nem adta fel egykönnyen Muskóczi, egyszer azt gondolta, hogy elkíséri Sándor Zsoltot hazáig és beszélgetés közben kicsikarja tőle a jó tanulás módszerét. Noha nagyon jól elbeszélgettek hazáig, sajnos nem tudott meg semmit Muskóczi a jó tanulásról. Mikor Zsolt házához értek, az anyukája kerek perec elutasította a gondolatát annak, hogy Muskóczival együtt tanuljanak ketten. Így lelombozva gyalogolt hazáig Muskóczi, töprengve, hogy kivel tudna nálánál okosabbal barátkozni?

Próbálkozott Alpárnál is, de ő mindig annyit fontoskodott és bizonygatta, hogy nincs szüksége Muskóczi barátságára, hogy feladta a próbálkozást.

    Egyszer, mégis úgy nézett ki, hogy Kelemen Attilánál megfogta Muskóczi az Isten lábát. Kelemen Attila megengedte, hogy hazáig kísérje, és sőt, mi több, hogy együtt megcsinálják a leckéket. Amíg odaértek, Muskóczi lelkesen hallgatta, amint Attila fejből felsorolta a világ összes fotbalcsapatának a játékosait. Muskóczi csak hüledezett, hogyan fér egy ember fejébe annyi furcsa, idegen név? Otthon már várta az apukája, és mikor meglátta Muskóczit, hümmögött a bajsza alatt egy kicsit, azt mondta, hogy na jó, most az egyszer bemehet Muskóczi hozzájuk.

Hamar megebédeltek, egy egy tányér paszúlylevest, ami Muskóczinak nagyon jól esett, még akkor is, ha érezte, hogy nem szívesen adták, mert szó köztünk maradjon, eléggé megéhezett Muskóczi a tegnap estétől. Aztán leültek az íróasztalhoz, ahol Attila tovább folytatta a fotbalisták névsorát és Muskóczi nagy csodálatára közben úgy írta a házi feladatait a füzetébe, mintha a fotbalisták névsoraiba lettek volna kódolva azok. Muskóczi alig tudta másolni, amit Attila a füzetébe írt, sőt, az utolsó tantárgyból, történelemből már nem is másolt semmit, mert érezte, hogy ő ezt a módszert soha nem tudja elsajátítani, hogy csak úgy dőljön belőle a sok tudomány. Egy fél óra nem sok, de annyit sem tartott a házi feladatokat megírni. Arra a kérdésére Muskóczinak, hogy de a leckét hogy tanulja meg, Kelemen Attila arra csak annyit mondott, hogy nem kell megtanulnia, mert ő tudja.

Na erre Muskóczinak már nem voltak szavai. Nem is kell említeni, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy Muskóczi Kelemen Attiláéknál volt. Úgy ment haza, hogy rájött, a tanulásra egyik módszer sem válik be neki, és valószínű emiatt senki nálánál okosabb, nagyobb nem fog vele barátkozni, merthogy a szó köztünk maradva, Muskóczi kicsit butának érezte magát.

Próbálkozott Agárdi Ferencnél is, de nála nem a jótanulás volt az erősség, hanem a nagyzolás, de Muskóczi úgy érezte, egy kis nagyzolás rája is ráférne, mert mindig olyan szégyenlős és félős volt. De ez az Agárdi Feri mindig lenézte Muskóczit, hogy ennyit sem tudsz? És folyton olyan próbatételeket adott Muskóczinak, mondván, hogy ha a bandájába akar tartózni, meg kell tegye ezt is meg azt is, és hát sajnos azok a próbatételek nem éppen a jó felé vitték Muskóczit. És most erről maradjunk csak csendben ennyivel.

    Sokat búsult aztán Muskóczi, hogy senki nem akar vele barátkozni, aki nálánál egy hajszálnyival nagyobbnak, okosabbnak, bátrabbnak tűnt.

Na de eszébe jutott, hogy ha senki nagy nem akar vele barátkozni, mi lenne, ha ő egy kisebbnek lenne a nagy barátja? Eszébe jutott, hogy Szatya mind próbálkozott vele barátkozni, de ő még nálánál is szégyenlősebb és félősebb volt és mellé szemüveges is, meg pattanásos is. A nézése is olyan furcsa volt. És ő sem volt a jó tanulók közül való.

Nahát másnaptól, ha Szatya jött hozzá szünetben, Muskóczi szóba elegyedett vele, és láss csudát, elég jól elbeszélgettek.

Ki gondolta volna, hogy csupán az a tény, hogy Muskóczi megváltoztatta a szemléletét a barátságról, létre is jött a barátság? Mert hát való és igaz, hogy Muskóczi és Szatya sokáig barátok voltak és sok emlékük is maradt róla, ha aztán az idő el nem mosta azokat.

    De biza az öreg Muskóczinak megint eszébe jutván, hogy hasztalan a nagyok barátságát keresni, mert ők még nagyobbat keresnek, a Szatyával való barátságuk emléke újból megelevenedett a lelkébe íródott, Élet hatalmas könyvében.

A rajz bár egy másik Szatyás történetből van, nem ez a végleges ehhez a történethez. A napokban megrajzolom, csak előbb meg kell "lássam". Az ember azt hinné, hogy egy naiv rajz nem hordoz olyan információt, ami "komoly" lenne, de ha az ember jobban megnézi, a házakban fel lehet ismerni a Kolozsvári Szent Mihály templomot, illetve Mátyás a király szülőházát. Az érdekessége ennek a rajznak az, hogy azokat az épületeket csak most fedeztem fel, nem rajzoltam őket tudatosan oda. Nem is tudom, azt hiszem megvan úgy öt év is, hogy megrajzoltam. Ezek szerint vannak dolgok, amik bekódolódnak az emberbe, és előbb-utóbb, így vagy úgy kifejezésre jutnak.

Percnek a maga baja

Ma volt egy ilyen, hogy buzgón pakoltam a szekérre a Bricoban a ragasztott fenyőpaneleket, és mellettem egy olasz, magamfajta öregember egy román hölggyel variáltak, hogy vajon melyik lemezméretet válasszák. Én nagyon elmerültem a dolgaimba, mert a listán a méretek nem egyeztek nálam sem a panelek paramétereivel és én is kombináltam szinte hangosan kalkulálva, nem figyeltem oda miként bénáznak.

Bocsánatkérően arrébb mentek, hogy nem is zavarnak tovább, én erre felkaptam a fejem, hogy szó se róla, nem zavarnak, csak én is gondba vagyok merülve. Az olasz muki vigyorogva kérdezte, hogy én tümpláró vagyok ugye? Igen, vigyorogtam vissza, asztalos vagyok. És rögtön egy cetlire felvázolt egy kis komódot, hogy ezek az anyagok jók ilyen munkára? Ó persze, vágtam rá, tökéletesek! Jaj de jó, mondja az olasz, ide adná a telefonszámát? Ó, ne haragudjon kérem, utasítottam vissza, nem vállalok munkát, teljesen ki vagyok esve mindenféle határidőből. És biza töredelmesen megvallom, nem tagadom, hogy talán lehetett a hangomban egy enyhe ingerültség is, abból az árnyalatfajtából, amikor az ember úgy érzi, hogy csapdába akarják ejteni. Az olasz muki megértően hátrált, mondván, hogy óó profeszionelle, molto lukru. A román hölgy is igazolta, hogy a jó szakembernek sok a dolga, ez így van. És bocsánatkérően elmentek.

És természetesen, mint szokott nálam, rá egy pár órára esett le, hogy de goromba voltam. Csak később gondoltam át, hogy azok az emberek ha meg is vették azokat a fákat, nincs hol felszabják. És ebben segíthettem volna nekik. Felszabni méretre nem sok idő. Bénázva is csak félóra, valószínű erre kellettem volna, de én szamurájkarddal válaszoltam.

Mert hát ezek a zörgetők. Nem mások.

Jobb lesz erre odafigyelni.

Ritkán szoktam így viselkedni, mentségemre legyen, hogy már második „közbejött” és „vissza nem utasítható” munkához kapkodtam a félkész anyagot, és megrökönyödve tapasztaltam, hogy a múltheti árak azóta megszöktek, és a Griff madarat megint a combomból kell etessem, hogy le ne zuhanjunk. A tolóajtók vasalata is fix ötven százalékával lettek drágábbak, de senki nem tudja mitől? Azt mondják, hogy az Ukrán háború miatt, mert onnan hozták a vasat. De kik? A Kanaiak? Mert a gyógyszerek drágulását is az Ukránok nyakába varrták, hogy onnan nem jön az alumínium, ami a fóliás csomagoláshoz kellenek. Ugyanmár? És így tovább. Mi a fene? Az Ukránok tartották el eddig a Világot? Eddig azt sem tudtuk hol van Ukrajna, most meg mindenki hirtelen geopolitikában szakértő. Mindegy. Haladjunk.

Végül hosszas lelki tusakodás után megvettem a „Vonroc” szerszámcsomagot, szerintem a világ leggagyibb szerszámcége, de nekem most annyi szerszám kell a faházhoz, amit építek, egyszerűen rá voltam kényszerülve, erre az akkumulátoros szerszámcsomagra. A profi cégek ezt a csomagot tízszeres áron osszák. Nekem erre most nem futotta, de már nem is hiszem, hogy bevállalnék ilyen prémium cuccokat, mert annyira azért nem mernék a jövőmbe fektetni. Nem munkailag, hanem egészségileg.

Pár nap használat után, a szerszámok meglepően jól viselkednek. El kellett vessem előítéletemet, és azt hiszem meg is szerettem őket. Tökös a fogásuk, olyan oroszosan szólnak, érződik, hogy van anyag bennük, igaz az is érződik, hogy nem szégyellik az ampereket padlóig használni, egészséges amperszaguk van, emiatt az aksik nem halhatatlanok, de arra amire kell, nekem most tökéletes. Vittem egy autós akkumulátort, hejzá kapcsolok egy invertort és arról töltöm a kisgépek aksiit.

Na de aztán arra gondoltam -és ezzel bezárom a mai sódert- hogy bárki, aki akár saját iparként faházat akar építeni, egy ilyen szettel szinte kimeríti az ácsmunka mindenféle mozzanatát. Kis kézügyesség kell hozzá, az internet ott van, hihetetlen sok tanácsot tud lelesni a munkájához, már csak az akarat kell és a bátorság.

Mindig arra kell koncentrálni, hogy elég minden napnak, minden órának és percnek a maga baja. Ha ezeken túljutunk lépésről lépésre, egyszer csak áll a ház. És csodálkozunk, nahát, nem is hittem volna.

A bélyegek 2

(A ceruzába bevezetés)

Muskóczi világába való visszatekintésem egy fajta menekülés a mától a múltba, az elkerülhetetlen kiégés, a fáradtság, a leépülés, a kiábrándulás elől.

Muskóczi nemcsak egy infantilis gyermek, aki szeret tenni-venni, hanem az az állapot, amikor remél és hisz a szüntelen alkotásban. Muskóczi nem pénzhajszából alkot, hanem kedvtelésből.

Nagyon kevésszer tudtam átgondolni, hogy mily csodásan választottam én az asztalosságot mint pályát, mert azon túl, hogy nagyrészt olyan munkákat vállaltam, amiket nem igazán szerettem, de legalább volt vigasz a folyamatokban és voltak szép pillanatai is. Mert például ha pap lettem volna, nem bírtam volna gyomorral a folyamatos hazudozást. Irodamunkásként, mint aktatologatónak sem lettem volna jó. Mérnökként sem szerettem volna fontoskodni és másoknak dirigálni. Szerencsére író sem lettem, nem tudnék rendelésre írni. Festő sem lettem, igaz nem is akartam sosem festő lenni. Buszsofőrnek sem lettem volna jó. Folyton a visszapillantó tükörbe nézni és naponta többször ugyanazokat a kanyarokat bevenni. Borzalmasan unnám. Politikusnak sem lettem volna jó, folyton tudathasadásban élni, hogy mikor melyik oldalra álljak?

Sokáig panaszkodtam magamnak, hogy egész életemben embereket szolgáltam ki. Én nem famunkákat készítettem megrendelésre, hanem embereket szolgáltam ki. Megálmodtak valami bútort, vagy mást, és nekem az volt a dolgom, hogy kívánságra és személyre szabjam az anyagot, majd hivatást adjak a szerkezetnek, legyenek az emberek szolgálatában. Néha sikerült, néha nem sikerült életet lehelni munkáimba, mint Gepetto Pinokkióba.

Panaszkodásomban aztán elszégyelltem magam, mert még szép, hogy embereket szolgáltam ki és nem pártok vagy egyéb gittegyletek érdekeit. A Sors, ahogy szeretik manapság mondani, de én inkább Istent mondok, valahogy sosem engedett a húsos fazekakhoz közel, de az Úr hollói mindig lepottyantották a mindennapos táplálékot számomra.

Nem lettem királyi udvar asztalosa, nemzetesek előtt bókoló sem, hálistennek csak egy szürke asztalos lettem és ennek felbecsülhetetlen értékét most kezdem érezni, ahogy öregszem, erőm kezd elhagyni és látni is már homályosan látok.

Na jó, ez a bekezdés egy kicsit hosszúra és bő nyálra ereszkedett.

Nem is emlékszem, hogyan pattant ki a fejemből a bélyeggyűjtős Muskoczi? Egyszer csak eszembe jutott és leírtam, amire még emlékeztem. Ahogy újra átéltem, napokra rá több és több részlet elevenedett meg előttem, amit őszintén leírok, hogy elfelejtettem. De ezzel az alkalommal, valahogy előidéztem, mint valami szellemet.

Hogyan is kezdtem el bélyeget gyűjteni? Nem tudom, erre már nem emlékszem.

A bélyeges Muskóczi publikálása után pár napra, Istvánka unokabátyám két bélyeg albumot küldött nekem postán. Csupa magyar bélyegekkel. Nagy volt a meglepetés. Miközben az albumok lapjait hajtottam, újra Muskócziként kezdtem érezni magam. De mintha ez nem lett volna elég, barátaim egy nagyobb tétel könyvtől akartak megszabadulni, mondván elviszik az ingyenes könyvtárakba, amiket az utca tereken tettek közszolgálatba. Felajánlottam, hogy az építendő stúdiómba úgyis sok könyv kell, adják nekem, és bármikor visszavehetik, ha meggondolták magukat. Igenám, de köztük volt egy tucatnál több bélyegalbum is, tele román bélyegekkel, és azt is nekem adták.

Hirtelen eszembe jutott, hogy megvalósult egy Muskóczis álmom, hogy sok bélyegem legyen. Mondjuk röpke negyven év kellett hozzá, de nem idegen műfaj nálam a nagyvonalúság és a hosszú távra való berendezkedés.

Úgyhogy esténként nem a világ szörnyű dolgaival foglalkozom, hanem lapozgatom a bélyegalbumokat és csodálom azokat a kis recézett mintájú ablakokat egy békésebb Világba.

Rájöttem, hogy valószínű a bélyegek grafikai minősége miatt nyűgöznek le. A grafika műfajilag is inkább a vázlathoz húz, néhány vonal, ami meghúzza a sík vagy a tér határait, kialakítja a formákat, pont mint az életem. Folytonos vázlat vonalak mentén haladtam, se túl kidolgozva, de eléggé körülhatároltan. Talán én is vágtam ide-oda pár kis recézett ablakot a Világba.

Az is jellemző, hogy a bélyegeknek, akár a könyveknek, ma nincs pénzértéke. Első benyomásra szomorúnak hathat, de ha jól meggondolom, így lettem tele sok sok könyvvel és bélyeggel. Talán nem is rossz a gondolat, hogy a kultúra legyen ingyenes. Ahogy Jézus megváltása is ingyenes. Az út Istenhez is lehet direkt, nem kell közvetítő, csak némi bátorság szembe nézni Istennel.

Miért nem gyűjtöttem például érméket? Ez is érdekes. Lehet, hogy ez is előre jelezte életemet, hogy túl sok közöm nem lesz pénzérmekhez. De tényleg, sosem éreztem elhívatást érmék gyűjtésére. Egy másik barátom, aki érméket gyűjt, azt mondta, hogy a bélyegnek nincs értéke, bezzeg az érméknek van. Nekem már ezért is szimpatikus a bélyeggyűjtés, mert nincs értéke.

A bélyegeknek van katalógus értékük, de ezek az értékek manapság inkább eszmeiek. De ez sincs távol tőlem, mert életemben azok az értékek, amik szerint éltem, leginkább eszmeiek voltak, minthogy érmékben ki lehetett volna fejezni.

Tehát, hogy mennyire illik hozzám ez is.

Mennyire ésszerű manapság olyan dolgokkal foglalkozni, amiknek csak eszmei értékük van? Felteszem a kérdést főleg magamnak, mert úton útfélen úgymond haszontalanságokkal foglalkozom. Mit hagyok ebből örökbe? Mit kezd a jövő haszontalan dolgaimmal, amiket nemcsak nehéz eladni, de kidobni is fáradságos?

Jogos így gondolkodni, amikor manapság csak annak van értéke, amit kifizetnek.

Viszont, ha meg akarom magam győzni, hogy mégsem vagyok éppen olyan vesztes, ha belegondolok, hogy engem ezek az eszmei értékek éltetnek, mert mi más éltetne, akkor csak van értelmük.

Észrevettem, hogy ugyanazok a dolgok érdekelnek ma is, mint gyermek koromban. Talán a lelkem, ami felvette ezt az alakomat, ezekkel a feladatokkal jött a Földre. Mert hiába sodort az élet ide vagy oda, ezek a grafikai vonalak előrejelezték az utat és visszanézve nem tűntek el a ceruzavonások, hanem igenis ott vannak, látszanak.

A ceruza. Fából és grafitból van. Ősi anyagok, eszmei tartalmak.

Mert azért jött a Fiú, hogy az Ige megszülessen.

Tehát, hogy mennyire összefügg minden.

Hát igen. Megint elragadtattam magam.

De ez kikívánkozott belőlem.

A bélyegek

 

A bélyegek

Muskóczinál mindig úgy volt, hogy valahol elkezdte. Bármihez kezdett, mindenben kezdő volt és a semmiből indult. Így volt a bélyegekkel is.

Valakitől hallotta, hogy a levelező lapokról le lehet áztatni a postabélyegeket, és azoknak van egy katalógus áruk. A pecsételetlen bélyegeknek sokkal nagyobb az értékük, mint a már pecsételt bélyegeknek.

Amikor valaki levelet írt és borítékba tette, ha el akarta küldeni azt valakinek, aki más városban élt, vagy netán más országban, vásárolt a postán a megadott távolságra érvényes értékű bélyeget, azt rá ragasztotta és bedobta a levelet a postaládába. A postahivatal pedig, mielőtt átadta volna a levelet a címzettnek, nyomott a bélyegre egy pecsétet, így azt a bélyeget már nem lehetett újra használni egy másik levélnél.

Muskóczi nagyon szerette nézni a bélyegeket. Olyanok voltak, mint valami kis színes műremekek. Még az a fogazatos keret is lenyűgözte Muskóczit, ami a bélyegekre jellemző. Sokáig nem tudta miért van a bélyegeknek fogazatos szélük, de aztán egyszer észrevette, amint a postán a pultos néni egy nagy lapról, ahol rengeteg bélyeg volt egyben, csak úgy könnyedén leszakított annyi bélyeget, ahányat kértek. A bélyegek úgy voltak elválasztva egymástól, hogy a széleken lyukak voltak, és ezzel magyarázható, hogy könnyen le lehetett tépni a tömbből akár egyenként is, de egész sorokat is, ha több bélyeg kellett valakinek. Ez a dolog annyira lenyűgözte Muskóczit, hogy beállt volna szívesen bélyegárusnak. Csak úgy elképzelte magát, ahogy mindenféle bélyegeket nézhet egész nap. Irigyelte a postás nénit Muskóczi. Nem is értette, hogyan lehet megunni egy ilyen munkahelyet?

Muskóczi, mikor éppen unta magát, régi levelek borítékairól leáztatta a bélyegeket. Kis ollóval szépen kivágta a bélyeget a borítékról, de úgy, hogy ne sértse meg a bélyeg fogazatát. Egy tányérkába vizet tett és abba áztatta szépen a papírra ragadt bélyeget, míg egyszer csak a bélyeg levált a papírról. A legmakacsabb ragasztó is másnapra kiengedett. Nagyon fontos volt, hogy áztatás közben ne próbálja letépni a bélyeget mielőtt az teljesen le nem vált.

Aztán egy száraz rongy darabra tette Muskóczi a vizes bélyegeket és másnapig száradni hagyta őket. Miután megszáradtak a bélyegek, régi könyvekbe tette őket, hogy ott szépen laposra préselődjenek idővel. Így kezdett gyarapodni Muskóczi bélyeg gyűjteménye időről időre.

Azt is csinálta Muskóczi, hogy mindenkinek szólt, ha van olyan borítéka, ami már nem kell és van rajta bélyeg, ő szívesen elfogadja, ha már úgyis csak eldobják a szemétbe.

Lassan már annyi bélyege lett, hogy nem volt elég az asztal kiteregetni őket, ha Muskóczinak éppen arra volt kedve, hogy vagyonát szemügyre vegye és vizsgálgassa őket. Mert volt, hogy időrendben tette sorba őket, volt, hogy értékük szerint, volt, hogy külön választotta az állatos bélyegeket az emberesektől, de volt, hogy szín szerint is külön választotta őket, és egy alkalommal Muskóczi anyukája azt mondta, hogy talán jó lenne egy bélyeges füzetbe tenni őket, mert akkor azt rendezni és lapozni lehet anélkül, hogy folyton elfoglalja a konyhaasztalt.

Vett is aztán Muskóczi egy nagyon olcsó kis bélyegalbumos füzetet, de annak az volt a baja, hogy mind hulltak ki a bélyegek, mert nem voltak kemény kartonból a lapok, hanem csak vékony lapokból és nem tartották meg rendesen a bélyegeket. Így csak nagyon óvatosan hajtogatta az album lapjait, amikor éppen bélyegezett.

Kolozsvár főterén volt a „Filatelia” üzlet, ahol más bélyegeket is lehetett kapni, nemcsak azokat, amikkel leveleket vagy képeslapokat küldtek postán. A Filatelia üzlet előtt volt egy pult, azt arra a célra tették ki, hogy napközben a bélyeggyűjtők ott csereberélhettek egymás közt. Nem is kell azt mondani, hogy Muskóczi szinte minden nap elment oda és csak nézegette mások mögül, amint bélyegek gazdát cserélnek. Nagyon szerette a távoli országok bélyegeit nézegetni, olyanok voltak mint valami kis ablakok melyek ismeretlen világokra nyílnak. Afrikai állatos sorozatok, vagy festményesek, dolgozó embereket ábrázoló bélyegek, még a Holdraszállásról is volt sorozat, szóval mindegyik tetszett Muskóczinak és legszívesebben mindegyiket elfogadta volna gyűjteményébe.

A Brassai iskolában, ahova Muskóczi járt, az alagsorban volt egy pereces bácsi, aki szünetekben pereceket árult egy ablakon át. Ez a bácsi, mivel fülébe jutott, hogy Muskóczit érdekli a bélyeggyűjtés, minden nap a perec mellé adott neki egy bélyeget, vagy ha nem is, de egy leáztatni való bélyeget mindenképp. Nem is kell mondani, hogy Muskóczi mennyire szerette a perecet.

Az érdekessége a pereces bácsi bélyegeinek az volt, hogy régi magyar bélyegek voltak. Egészen régiek, a Filléres bélyegek, a Magyar királyi posta bélyegei voltak. Hát ezek a bélyegek is helyet kaptak Muskóczi gyűjteményébe.

Hogy, hogy nem, de pár év alatt Muskóczinak szép kis bélyeggyűjteménye lett. Hol csereberélt, hol vásárolt bélyeget, sokat áztatott is régi levelekről, de már ott tartott, hogy két keménykötésű nagy bélyegalbuma is volt, amit mindenkinek büszkén mutatott.

A román vasutasok klubjában, amelybe vasárnaponként szinte szertartásszerűen elment Muskóczi, ott tartották a bélyeggyűjtők a találkozásaikat. Ott ismerkedtek, nézegették egymás gyűjteményét, csereberéltek, vásároltak egymástól. Hát ott inkább felnőttek voltak, öregek főleg, eléggé fenntartással nézték Muskóczit, nekik furcsa volt, hogy egy gyereket ennyire érdeklik a bélyegek. Mert tudni kell azért azt, hogy a klubba csak olyanok jártak, akik régi bélyegeket gyűjtöttek. De hát pont ez az, hogy Muskóczit már érdekelték a régi bélyegek.

Egy idő után elnyerte a klubtagok tiszteletét Muskóczi azzal, hogy nemcsak a régi magyar bélyegek érdekelték, hanem különösen azok, amelyek Kolozsvár pecsétesek voltak. Már mindenki tudta, hogy ha Kolozsvár pecsétes bélyeggel találkoznak, az Muskóczit biztos érdekli és elhozták neki.

Egyszer, Kiss Lajos az osztályfőnöke azt a felhívást tette közzé az osztályban, hogy egy nap, mindenki elhozhatja otthonról a kedvenc elfoglaltságát és bemutathatja a többiek előtt. Azon a napon Muskóczi egy szatyorba tette a bélyegalbumait és már várta, hogy bemutathassa az osztálytársainak.

Kitette a padjára Muskóczi az albumokat. Az Oszi beléjük lapozott és elismerően megdicsérte Muskóczit, bemutatván az osztálynak, hogy látszik, hogy mit jelent valamit szenvedéllyel csinálni és foglalkozni vele.

Csodabogárként tekintettek Muskóczira, Lajin és Ecin kívül senki más nem nézett bele Muskóczi albumaiba, de nagyon rájuk kellett nézzen Muskóczi, mert tudvalevő volt, hogy Laji is meg Eci is enyves kezűek voltak, azaz nagyon könnyen a kezükhöz ragadt bármi pillanatok alatt és teljesen észrevehetetlenül. Végül mindketten kicsit gúnyolódva hagyták abba a nézelődést, hangosan mondva, hogy lehetőleg mindenki hallja, hogy az egész gyűjtemény értéktelen, talán az album ér valamit, mondták kárörvendve. Az ítélkező tekintetekből Muskóczi úgy vette észre, hogy hisznek Lajinak és Ecinek.

Nem igazán volt ott senkinek amit kedvenc időtöltésnek bemutathatott volna. Néhány lány bemutatta varrásait, volt egy lány, aki gobelint varrt, Muskóczinak nagyon tetszettek azok az apró öltésekből kialakított képek. A többiek csak dicsekedtek, hogy így, meg úgy, hivatkoztak arra, hogy annyira értékes az amit csinálnak, hogy nem lehet csak úgy elhozni az iskolába, de mikor mondta az osztályfőnök, hogy meséljenek akkor róluk, hát nem tudott senki semmit se mesélni róla.

Aztán otthon Muskóczi újból szemügyre vette elejétől a végéig, ha nem e hiányzik egy bélyege, és megnyugodva vette számba, hogy minden a helyén van. Gyönyörködött bennük, és talán egyetlenegy bélyegre sem mondhatta, hogy csúnya vagy nem tetszik, sőt, még a sérült bélyegeket is külön osztályozta és nem számított neki, hogy értéktelenek, mert azokon is volt mindig egy szín, vagy egy minta vagy egy téma, amit lenyűgözőnek tartott.

Szerette Muskóczi a bélyegeket is.

Ami nem lesz a hivatalos kiadásban, Muskóczi rajongóknak csupán:

Muskóczi bélyeggyűjtési szenvedélyébe két kataklizma szólt bele.

Előzmény, hogy Muskóczi teljesen más szemszögből nézte és értékelte a világot, mint kora szellemi és erkölcsi elvárásai. Apukája meg -mint utólag kiderült- teljesen más társadalmi neveltetésben részesült, ami még annál is szigorúbb volt. Muskócziban viszont eléggé elszaporodtak a szabadság jelei és nagyon könnyen a saját értékrendje szerint ítélt mindent, ami még az akkori „hígabb” társadalmi normák szerint is önfejűségnek számított, nem ismerve el a tekintélyt, mintha Muskóczinak a Világ tengelye nem az emberiség lett volna, benne a társadalmi normák szerint, hanem valahol egy messze messze, képzeleti világban lett volna lehorgonyozva, mintha rá nem az emberi törvények lettek volna érvényesek, hanem valami más.

Úgy adódott, hogy egyszer Muskóczi apukája adott tíz lejt neki, hogy menjenek szépen az öccsével nyiratkozni, és utána Ilona nagymamához fürödni, mert ott ebéddel is vár.

Hát Muskóczi fejében mindjárt elkezdtek forogni a fogaskerekek, hogy talán mindent el lehet intézni, anélkül, hogy azt a tíz lejt nyiratkozásra költsék. Mert van sokkalta több jó ötlete, hogy mire lehet azt költeni.

Hiába mondta öccse, hogy baj lesz belőle, Muskóczi lázba jött. Azt találta ki, hogy a másik nagymamához mennek, Margithoz, mert ott Géza bácsi ingyen megnyírja őket, hisz egész életében borbély volt, ott meg is fürödhetnek és meg is ebédelhetnek.

Így is lett. Géza bácsi bár morgolódva, de megnyírta Muskóczit és öccsét, Margit nagymama egyet szitkozódva, de vizet engedett a kádba, megfürödtek és valami levest is adott nekik, mondom, szitkozódva, lemucskoskölyközve Muskócziékat.

A baj délután volt, amikor az apuka mindezt megtudta, mert mindenik nagymama teljesen kiborulva telefonált, Margit, hogy oda többet ne küldje őket senki, Ilona meg, hogy tiszta hiába várta őket, pedig hogy felkészült. (Muskóczit az idegesítette Ilona nagymamánál, hogy a budira csak úgy lehetett ülni, hogy papírokat kellett tenni a fedő peremére, és oda is, ahova pottyan a baki, hogy ne ragadjon a csempére az, emiatt a Földet megkerülte volna, csak ne kelljen oda menni, és mindig olyan leveseket főzött, amiktől csak jobban megéhezett és mindig olyanokat mondott ez a nagymama, amitől Muskóczi mindig szarul érezte magát, kicsinek, senkinek, szánalmasnak, butának, stb.)

Az apuka elszomorodott és azt mondta Muskóczinak, ha ilyen kevésre bízta és azt sem csinálta meg úgy, ahogy kérte, mi lesz belőle, ha nagy lesz? Tolvaj?

A következőképpen büntette meg Muskóczit és öccsét: hogy minden ami kedves nekik, ott előtte tépjék szét saját kezükkel, vágják szét, törjék össze és dobják a kukába. Hiába mondta Muskóczi, hogy öccsének semmi hibája nincs, mert ő mondta, hogy inkább engedelmeskedjenek, de neki is elő kellett hoznia az összes játékait és minden ami kedves neki és azt összetépni, összetörni és eldobni kellett.

Hát jócskán belefáradtak a törés zúzásba, keserves sírások közepette.

Muskócziban ez abban a pillanatban egy olyan daccá fajult, hogy még azt is előhozta, amit az apja elfelejtett, a bélyeg gyűjteményét és azt is egyenként összetépte és eldobta. Ekkor már nem sírt Muskóczi. Hősies lemondással végzett saját kezével a bélyeg gyűjteményével.

Valószínű ezt az apját is meglepte, ez az önként vállalt pusztítás, de már késő volt. Valószínű, hogy a saját értékrendjét nem akarta meghazudtolni, mert akkor sutba kellett volna dobnia az egész neveltetésének a világát, amit ott és akkor Muskóczi hősiesen megtett.

Nehezen vészelte át Muskóczi a veszteséget. És ha valaki azt hinné, hogy ez valami tanulságot vont maga után, az végzetesen téved. Muskóczi azóta sem látta be, hogy hibás volt tette, ő úgy fogta fel, hogy adott helyzetben másként akart gazdálkodni a lehetőségeivel.

Az apa mentalitása a tisztesség körül forgott és az az aggodalom miatt cselekedett úgy, mert azt hitte valamire tanítja gyerekét, hogy most és csak így érti meg mi a tisztesség. De ne kerüljük a forró kását, Muskóczi nagyon is tisztán látta a felnőtti tisztesség valóságát, hogy mindenki hazudik, ott lop ahol tud, ott csal ahol csak lehet, és senki, de senki nem mond igazat. Fájt Muskóczinak, hogy a Világ igazságtalanságát rajta verik el. A harc számára más dimenzióban zajlott és ezért hagyta abba a sírást és lett úgymond cinikus öngyilkos.

Nagyon érdekes, hogy Muskócziban nem született gyűlölet az apja iránt. Az fájt neki, hogy megsértette az apját, mindennél jobban fájt, az sem érdekelte, ha mindenét a szemétbe dobja, ha ez megváltja az apja haragját.

Ez volt az egyik kataklizmája a bélyeggyűjtésnek.

A másik pedig akkor volt, amikor Muskóczi apját elzárták a kommunisták.

Ekkor már 16 éves volt Muskóczi, és természetesen már új bélyeggyűjteménye volt, amit eldöntött, hogy soha többé senkinek semmiféle eszmei morális rohama miatt nem fog megsemmisíteni, viszont amikor szembesült azzal a ténnyel, hogy gyakorlatilag öccsével és anyjával éheznek, eladta Lajinak a gyűjteményét az értékének töredékéért. Mert szégyellt Muskóczi a klubba menni és ott magyarázkodni, hogy miért kell neki eladnia a gyűjteményét.

Természetesen, mint minden történet ez is hosszú lenne, ha mindent részletében kéne megírni. Talán érdekes lenne, jó lenne, de sajnos erre nincs idő és valószínű érdeklődés sem. Mert Eci és Laji jelenléte ennél bonyolultabb a Muskóczi bélyeggyűjtési történeteiben, talán érdemes lenne minden bélyegről külön leírni, hogyan jutott Muskóczihoz, mert az életben mindennek van története és főleg értelme. Még a leghétköznapibb eseményben is van valami, ami a Világot mozgatja.

És minél nagyobb a Világ sugárközpontja, annál több értelme van mindennek.

És ha valamiben bővelkedett Muskóczi, akkor az nem a Világ emberhez kötött korlátai azok, hanem egy teljesen más Világ, ahol a korlátok nagyon, nagyon messze vannak.

Azóta Muskóczi nem gyűjtött több bélyeget.

A komoly dolgok -első füzet-

 

Majd máskor

 Anti egy új fiú volt az osztályban. Megbukott az iskolában, és újra kezdte az évet.

Az akkor divatos gomba frizuráját állandóan rendezte, és néha megrázta haját, mint ló a sörényét.

Az osztály bátrabbjai óvatosan méregették, mert ez az Anti a megjelenésével kemény fickónak tűnt. Szeretett is hencegni, másokon viccelődni.

Muskóczi rá sem hederített, elkönyvelte, hogy van ez az új fiú és kész.

Muskóczinak sosem voltak kakaskodó igényei, neki az eszében mindig járt valami, és az biztos, hogy nem az, hogy ő legyen valamiben a legjobb vagy a legerősebb. És az éppen divatos gomba frizurával sem törődött, mert neki göndör volt a haja, és annál is inkább érdekében állt Muskóczinak a hajáról elterelni a figyelmet, mert képes volt reggel az ágyban még alvást színlelni, csakhogy anyukája ne mind fésülje azt a kócos haját, mert mindig úgy összegabalyodtak a kunkorodott hajszálak, hogy olyan volt mint egy szénabuglya. És azt mindig egy kész kín volt kifésülni, hogy aztán pár perc után újra összegabalyodjanak.

De egyszer csak megragadta fülét valami Anti beszédéből, azaz egyik szokásos hencegéséből, hogy neki van egy magnója és azon hangosan szokta bömböltetni a legújabb zenéket. Olyan zenéket szokott megkapni, mondta ez az Anti, ami alig jelent meg a piacon. Épp, hogy kiadták a lemezt és neki meg is lett az felvéve magnóra. Kapja valahonnan a szalagokat, pont így mondta.

A többiek csak legyintettek rá, mert kezdték megszokni, hogy Antinak csak a haja nagy, de a többi csak üres fecsegés.

Muskóczit a kíváncsiság birizgálta, hogy hátha mégis igaza van Antinak és ha nem is a legfrissebb zenékkel vannak tele a magnó szalagjai, de attól még lehetnek jó zeneszámai.

Egy alkalmas pillanatban, amikor Muskóczi észrevette, hogy Antinak henceghetnékje van, de nincs közönsége, odament hozzá és beszédbe elegyedett vele, a zene és a magnó kapcsán.

Anti olyan lelkesen mesélte a magnóját, hogy miket tud, hogy Muskóczira is ragadt a lelkesedésből.

Szó, mi szó, Muskóczi kicsikart Antitól egy délutáni időpontot, amikor elmehet hozzá, megnézni a magnóját.

Addig is, minden nap a szünetekben Muskóczi Antit faggatta a magnóról és a zenékről. És addig addig társalogtak, amíg Anti megengedte, hogy Muskóczi elvigye a „Minett” kazettás magnóját, ami bár nem emelkedhetett fel az orsós magnójáig Antinak, mert csak a hatvan perces kazettákat vitte úgy, hogy ne csípje be a szalagokat, de Muskóczi már annak is örvendett, hogy felvehet pár jó számot a magnóról.

Anti azt is elárulta Muskóczinak, hogy neki „Kashtan” magnója van, a legújabb orosz magnó, amiből Kolozsváron talán csak kettő van. Egyik természetesen az ővé. És van két hatalmas boxája, ami úgy döng, ha felhúzza, hogy remegnek az ablakok. A rendőrség is kijött egyszer, hencegte Anti.

Szó, mi szó, eljött az a délután, amikor Muskóczi elment Antihoz haza.

A tömbház második emeletén lakott Anti az anyukájával, állítólag apja nem volt. Anti szobája pont a nagyszoba volt, az ablakos részén egy hatalmas asztalon, a közepén egy magnó volt letéve, annak is le volt véve a fedele, látszódtak a kerekek, a motor és az alkatrészek, Anti azt mondta, éppen átalakítja a magnót, hogy jobb legyen. Az asztalon szanaszét szerszámok, alkatrészek, drótok. Fogaskerekek, szíjak, mindenféle műanyag ketyerékek.

Muskóczi egy egylejes szatyorban vitte a Minett kazettofonját, melynek ugyancsak le volt véve a fedele, de nem azért mert fel akarta Muskóczi fejleszteni valami jobbra, hanem csupán azért, mert másképp akasztotta valahol a fogaskerekeket és leállt a motor.

Azon Muskóczi nem akadt ki, hogy Antinak tulajdonképpen egy Majak magnója volt, a Kashtanra hirtelen azt mondta Anti, hogy kölcsön adta egy diszkónak, amit Muskóczi nem hitt el, de nem szólt róla, hogy nem hiszi el. Úgy gondolta Muskóczi, hogy a menőknek lehet hazudni, hisz a felnőttek is folyton hazudnak és senki nem háborodik fel érte.

Nosza vett Anti egy fogantyút és azt mind költöztetve kezelte a magnót, mert kiderült, hogy csak az az egy fogantyúja van, de szerencsére betalált mindenhova. Egyetlen hátránya volt a magnójának, mint mondta Anti, hogy visszafele nem tekert, csak előre.

És elkezdte kapcsolgatni a magnót Anti, és szólt a zene. Igaz nem nagy boxákban, hanem csak két régi tévés hangszórókban. Azt mondta Anti, hogy sztereó.

Alig ment a zene pár másodpercet, Anti rögtön átrakta fogantyút a tekerőre és tekert előre, majd átrakta a lejátszásra, és új tíz másodpercre szólt a zene. És mind így, mind így, hogy Muskóczi kezdett szédülni, félóra alatt elhangzott negyven számból pár másodperc, egyet sem hallgattak végig, Anti minduntalan azt mondta, ez semmi, ez semmi, felteszek neked egy másikat, hallgasd meg.

Beleunva Muskóczi ebbe a rángatózósdiba, elővette a Minett kazettofonját, hogy akkor vegyenek fel pár számot. Kábelt is vitt Muskóczi, hogy direktbe vegyék fel.

Valamiért nem sikerült, nem ment át a jel. Anti azt mondta, hogy valamiért nem ment át a jel. Akkor a mikrofonjával vegyenek fel pár számot, mondta Muskóczi.

Hát amint Anti elindítja a számot a magnóról, meggondolta magát, azt mondta, ez nem jó szám, keres egy másikat. És mind így, mind így. A végén egy számot sem sikerült felvenni, annyit mind kapcsolta ki és be a zenét ez az Anti. Hiába kérlelte Muskóczi Antit, hogy csak hagyja, hogy menjen a magnó és üljenek csendben egy fél órát, Anti nem bírt két percet csöndben és nyugton maradni.

Aztán elvesztette a türelmét Anti, és azt mondta kész, neki el kell mennie, hogy akkor majd máskor felvételeznek.

Rendben, mondta Muskóczi, és csalódottan hazament.

Az a máskor aztán sosem volt.

Így volt ezzel az Antival.

De attól Muskóczi természetesen nem maradt zene nélkül. Mindig megtalálta a módját, hogy zenét felvegyen innen vagy onnan.