A bélyegek 2

(A ceruzába bevezetés)

Muskóczi világába való visszatekintésem egy fajta menekülés a mától a múltba, az elkerülhetetlen kiégés, a fáradtság, a leépülés, a kiábrándulás elől.

Muskóczi nemcsak egy infantilis gyermek, aki szeret tenni-venni, hanem az az állapot, amikor remél és hisz a szüntelen alkotásban. Muskóczi nem pénzhajszából alkot, hanem kedvtelésből.

Nagyon kevésszer tudtam átgondolni, hogy mily csodásan választottam én az asztalosságot mint pályát, mert azon túl, hogy nagyrészt olyan munkákat vállaltam, amiket nem igazán szerettem, de legalább volt vigasz a folyamatokban és voltak szép pillanatai is. Mert például ha pap lettem volna, nem bírtam volna gyomorral a folyamatos hazudozást. Irodamunkásként, mint aktatologatónak sem lettem volna jó. Mérnökként sem szerettem volna fontoskodni és másoknak dirigálni. Szerencsére író sem lettem, nem tudnék rendelésre írni. Festő sem lettem, igaz nem is akartam sosem festő lenni. Buszsofőrnek sem lettem volna jó. Folyton a visszapillantó tükörbe nézni és naponta többször ugyanazokat a kanyarokat bevenni. Borzalmasan unnám. Politikusnak sem lettem volna jó, folyton tudathasadásban élni, hogy mikor melyik oldalra álljak?

Sokáig panaszkodtam magamnak, hogy egész életemben embereket szolgáltam ki. Én nem famunkákat készítettem megrendelésre, hanem embereket szolgáltam ki. Megálmodtak valami bútort, vagy mást, és nekem az volt a dolgom, hogy kívánságra és személyre szabjam az anyagot, majd hivatást adjak a szerkezetnek, legyenek az emberek szolgálatában. Néha sikerült, néha nem sikerült életet lehelni munkáimba, mint Gepetto Pinokkióba.

Panaszkodásomban aztán elszégyelltem magam, mert még szép, hogy embereket szolgáltam ki és nem pártok vagy egyéb gittegyletek érdekeit. A Sors, ahogy szeretik manapság mondani, de én inkább Istent mondok, valahogy sosem engedett a húsos fazekakhoz közel, de az Úr hollói mindig lepottyantották a mindennapos táplálékot számomra.

Nem lettem királyi udvar asztalosa, nemzetesek előtt bókoló sem, hálistennek csak egy szürke asztalos lettem és ennek felbecsülhetetlen értékét most kezdem érezni, ahogy öregszem, erőm kezd elhagyni és látni is már homályosan látok.

Na jó, ez a bekezdés egy kicsit hosszúra és bő nyálra ereszkedett.

Nem is emlékszem, hogyan pattant ki a fejemből a bélyeggyűjtős Muskoczi? Egyszer csak eszembe jutott és leírtam, amire még emlékeztem. Ahogy újra átéltem, napokra rá több és több részlet elevenedett meg előttem, amit őszintén leírok, hogy elfelejtettem. De ezzel az alkalommal, valahogy előidéztem, mint valami szellemet.

Hogyan is kezdtem el bélyeget gyűjteni? Nem tudom, erre már nem emlékszem.

A bélyeges Muskóczi publikálása után pár napra, Istvánka unokabátyám két bélyeg albumot küldött nekem postán. Csupa magyar bélyegekkel. Nagy volt a meglepetés. Miközben az albumok lapjait hajtottam, újra Muskócziként kezdtem érezni magam. De mintha ez nem lett volna elég, barátaim egy nagyobb tétel könyvtől akartak megszabadulni, mondván elviszik az ingyenes könyvtárakba, amiket az utca tereken tettek közszolgálatba. Felajánlottam, hogy az építendő stúdiómba úgyis sok könyv kell, adják nekem, és bármikor visszavehetik, ha meggondolták magukat. Igenám, de köztük volt egy tucatnál több bélyegalbum is, tele román bélyegekkel, és azt is nekem adták.

Hirtelen eszembe jutott, hogy megvalósult egy Muskóczis álmom, hogy sok bélyegem legyen. Mondjuk röpke negyven év kellett hozzá, de nem idegen műfaj nálam a nagyvonalúság és a hosszú távra való berendezkedés.

Úgyhogy esténként nem a világ szörnyű dolgaival foglalkozom, hanem lapozgatom a bélyegalbumokat és csodálom azokat a kis recézett mintájú ablakokat egy békésebb Világba.

Rájöttem, hogy valószínű a bélyegek grafikai minősége miatt nyűgöznek le. A grafika műfajilag is inkább a vázlathoz húz, néhány vonal, ami meghúzza a sík vagy a tér határait, kialakítja a formákat, pont mint az életem. Folytonos vázlat vonalak mentén haladtam, se túl kidolgozva, de eléggé körülhatároltan. Talán én is vágtam ide-oda pár kis recézett ablakot a Világba.

Az is jellemző, hogy a bélyegeknek, akár a könyveknek, ma nincs pénzértéke. Első benyomásra szomorúnak hathat, de ha jól meggondolom, így lettem tele sok sok könyvvel és bélyeggel. Talán nem is rossz a gondolat, hogy a kultúra legyen ingyenes. Ahogy Jézus megváltása is ingyenes. Az út Istenhez is lehet direkt, nem kell közvetítő, csak némi bátorság szembe nézni Istennel.

Miért nem gyűjtöttem például érméket? Ez is érdekes. Lehet, hogy ez is előre jelezte életemet, hogy túl sok közöm nem lesz pénzérmekhez. De tényleg, sosem éreztem elhívatást érmék gyűjtésére. Egy másik barátom, aki érméket gyűjt, azt mondta, hogy a bélyegnek nincs értéke, bezzeg az érméknek van. Nekem már ezért is szimpatikus a bélyeggyűjtés, mert nincs értéke.

A bélyegeknek van katalógus értékük, de ezek az értékek manapság inkább eszmeiek. De ez sincs távol tőlem, mert életemben azok az értékek, amik szerint éltem, leginkább eszmeiek voltak, minthogy érmékben ki lehetett volna fejezni.

Tehát, hogy mennyire illik hozzám ez is.

Mennyire ésszerű manapság olyan dolgokkal foglalkozni, amiknek csak eszmei értékük van? Felteszem a kérdést főleg magamnak, mert úton útfélen úgymond haszontalanságokkal foglalkozom. Mit hagyok ebből örökbe? Mit kezd a jövő haszontalan dolgaimmal, amiket nemcsak nehéz eladni, de kidobni is fáradságos?

Jogos így gondolkodni, amikor manapság csak annak van értéke, amit kifizetnek.

Viszont, ha meg akarom magam győzni, hogy mégsem vagyok éppen olyan vesztes, ha belegondolok, hogy engem ezek az eszmei értékek éltetnek, mert mi más éltetne, akkor csak van értelmük.

Észrevettem, hogy ugyanazok a dolgok érdekelnek ma is, mint gyermek koromban. Talán a lelkem, ami felvette ezt az alakomat, ezekkel a feladatokkal jött a Földre. Mert hiába sodort az élet ide vagy oda, ezek a grafikai vonalak előrejelezték az utat és visszanézve nem tűntek el a ceruzavonások, hanem igenis ott vannak, látszanak.

A ceruza. Fából és grafitból van. Ősi anyagok, eszmei tartalmak.

Mert azért jött a Fiú, hogy az Ige megszülessen.

Tehát, hogy mennyire összefügg minden.

Hát igen. Megint elragadtattam magam.

De ez kikívánkozott belőlem.