Morse Endeavour


A „Dr House” sorozat óta megnőttek a filmek iránti igényeim.
Az „Endeavour” , magyar címe: „Oxfordi gyilkosságok” sorozat benne van a jó filmek kategóriájában.
Ez is egy olyan film, ahol a történés mellékes, viszont annál érdekesebb a karakterek kibontakozása. Ez teszi izgalmassá a filmet.
Számomra azért is érdekes a film, mert bemutatja az 1963-69 es évek Angliáját, melyből legtöbb elem a mi világunkban is fellelhető volt, persze leszámítva a szabad vállalkozási formát, hisz akkor javában zajlott felénk a kommunista törekvés, viszont a film nem feltétlenül a történelem adataira teszi a hangsúly, hanem arra világít rá, hogy milyen hangulatban, meglátásban élt az akkori ember.
Azzal is sokat elmond a film, amit bemutat, de azzal is amit nem mutat be.
Az árnyalt angol humor is tetten érhető lépten-nyomon, de most nem abban a cinikus formában, ahogy megszoktuk. Például, a szivarozásról, végig mindenki, mindenhol hanyagul szivarozik, nem számít, hogy iskola, színház, étterem. A csikkeket eldobják. A sorozat vége felé van egy jelenet, ahol több hulla fekszik egy hatalmas csarnokfélében, egy tömbház összeomlása miatt rengeteg a halott áldozat, egy rendőr rágyújt. Erre a boncoló orvos rárivall: „az Isten szerelmére, ne itt gyújtson rá!”
Talán semmiség a jelenet, de mióta úgymond a hangmesterségben kontárkodom, rájöttem, hogy a hangos mondanivalónak, poénnak helyet kell hagyni, hogy kiemelkedjen. Nos ennek a jelenetnek ugyancsak meg volt hagyva a hely. Végig a filmben mindenki gondtalanul szivarozik, erre hívja fel a figyelmet ez a csendes rész a sok hulla társaságában.
Rengeteg ilyen szociális, társadalmi kép bontakozik ki a film folyamán, miközben minden karakternek megvan a saját morális harca.
Én ma, alig látom az emberekben ezt a morális harcot. Legtöbb ember magával öntelt, nem keres semmit.
A film főszereplőjén keresztül, Morse Endeavourban hozza a meg nem alkuvást, az egyenes gerincű ember prototípusát, aki egyértelműen örökké sikertelen, a létrafok alján és csórón marad. Valahogy a nők sem szeretik, ha egy ember egyenes, finom lelkű, kitartó, ezért csak futó kalandokra telik neki, viszont azokhoz is mindig hűséges.
Egy ritka jó angol film.

Az angol filmekben azt is imádom, hogy a karakterek nem örökké csillogó-villogó szuper alkatok, tökéletes testtel, arccal, sziporkázó feleselésekkel, hanem életszerűek. Csúnyák, soványak, kövérek, balfaszok... Hollywoodi filmekben a boncoló is egy sztár alkat, míg itt egy alacsony, icipicit tömött, kerekarcú, szemüveges, morcos ember, ki visszafogja cinizmusát, néha vers vagy egyéb regény részlet idézésével, mire a rendőrök csak értetlenül néznek.

Számomra legalábbis, a film hoz egy olyan hangulatot, ahol egy munka csoportban található némi intimitás, valahova tartózás, barátság, ami igaz nem ömlengős, de annál meghittebb. Ahogy elmennek egy hosszú nap után inni egyet, és csupán pár szóban a személyes életükről beszélnek egymásnak. Nem sokat, de elég az hozzá, hogy feloldódjon az ember. Azért érdekes ez a hangulat, mert én ma ezt nem tudom tetten érni. Még ez a balfasz Cézár is eléggé öntelt ahhoz, hogy velem egyenes legyen. Mindenféle idiótától elfogad mindenféle guruságot, az én egyszerű téziseimet nem fogja a gyomra, mert túl egyszerűek. Az embernek, tanult vagy se, kellenek a misztikus tudások, történések. A csak simán legyünk, az nem elég.

Az új úton a tegnap találkoztam a fácán családdal. Még sosem láttam fácán tyúkot. Csak kakast. Azok az úgymond szépek és pöffeszkedők, repedt fazékszerű kukorékolásaikkal.
Messziről látom a szürke tyúkot, aztán közelebb érve látom a sok megannyi aprót. Olyan cukik voltak. Megálltam és megvártam, amíg befutottak a kukoricásba. Lehetett vagy nyolc kis fácán madár. Az anyuka fél szemmel nézett engem, míg a csibéi biztonságba kerültek. Szemein láttam, hogy „akkor ma meghalunk?” Nem, miattam nem fognak meghalni. Viszont az út túloldalán a csarnokban, hol százezer számban neveli az ember a csirkéket, azok bizony még ma meghalnak.

Éppen elgondolkodtam. Miért akarunk mi annyit élni?
Olvasom, hogy emberi gént akarnak oltani állatba, hogy legyen miből szerveket kölcsönözni majd. Borzasztó!
És akkor engem sajnálnak és cáfolnak, amikor azt mondom, hogy az ember reménytelen?
Mindezek után az ember miben reménykedjen?
Nemhogy megkeresnénk a kevesebb áldozattal járó életformát, hanem erkölcstelen és becstelen élősködésünkre keressük a filozófiai és morális igazolásokat.

Miért nem merünk szembe nézni azzal, hogy még ma meghalhatunk?


Miután végig néztük a „Dr House”-t, eldöntöttük, hogy újra nézzük az egészet, hogy jobban oda tudjunk figyelni a részletekre. A film sokkoló a Houseon keresztül. Ahogy befejeződik, az a csúcs. A végére kiderül, hogy a kibírhatatlan, pokróc, arrogáns ember a legkeresztényebb figura, aki életét áldozta fel a barátjáért.