A
pincétől a padlásig. Ponciustól Pilátusig.
Alkatrészes
üzletekben nem leplezett undorral nézik közel harminc éves
népiszekerem (VW) fékpumpáját, hogy legfeljebb szerdára, de az
se biztos találni fog e, ki tudja ezekkel a régi dolgokkal hogy
van. Közben azon tünödtem, miért ülnek a számítógépek előtt
mind ilyen megtermett, izmos emberek, tetkókkal, speci dizájn
szakállakkal s mind komor tekintetekkel, látszik komor
tekintetükön, hogy nehezükre esik a polcig csoszogni s levenni
onnan egy dobozt, ha netán mégis lenne alkatrész, így hálistennek
a gép azt mutatja nincs a sztokkon.
Harmadik
helyre megyünk, közben mondom a szerelőnek, nem rejtetten
biztatva, kételkedését feloldva, egyben kilátástalan
helyzetemet bizonygatva, hogy engem az Úr sosem hagyott kocsi nélkül
24 órára sem.
He-he.
Mondja alázatos iróniával. Mintha a zúr dóga lenne az ilyesmi.
Gondoltam hozzá, alázatos bólintásommal. Hej, ha tudná az ember,
mennyi mindent köszönhetek én ennek az Úrnak, de hiába mondanám,
bizonyságtételem nem érne semmit. Manapság az ilyen megélések
nem számítanak, amikor jönnek a megmondók s mindenre kioktatnak,
mi a jó, mi a rossz. Nem számít más vélemény.
A
harmadik helyen persze volt fékpumpa. Nem ugyanolyan, de pont
talált. S ilyen gagyi cégtől. Vállalom a gagyit, mondom, úgyis
gagyira épül az egész életem. Lett fékem. Hónapok óta centizem
az autókat s hol volt fékem, hol nem. Sokszor volt katarzisos
megélésem a gyomor, szív kiugrással.
Alig
aludtam el, kicsit levezetni a több hetes fékstresszt, költ a
feleségem, hogy folyik ki minden, eldugult a lefolyó. Jocó
kétségbeesetten, hogy úszik a fürdő lent. Persze, mondtam,
láttam, hogy dugulás van a rendszerben, de gondoltam majd vasárnap
reggel ráér vele foglalkozni.
Épületgépészeti
tervezésemkor nagyon sokat nyomott a latban, hogy kilenc évet a
cipőgyár víztisztító állomásán dolgoztam s ott megismertem a
csőrendszerek heppjeit s a szarlé filozófiáját, természetét.
Emiatt tettem minden komolyabb sarokhoz, elágazáshoz ilyen vizitáló
csatlakozást. Most kiderült, jó ötlet volt. Mert kicsavartam az
egyik fedelet, bele kis vizet, megdögönyöztem egy léccel a
lerakódott, kövesedett sittet, s le is folyt az ülepítőbe. Ennyi
volt. De aztán ezalkalommal kiszívtam a lét az ülepítőből s
némileg a vastagját is puhítottam vendégvízzel. Érdekes, hogy
ahova kifolytatom a használt vizet (sitt) ott nem ég ki semmiféle
növényzet. Sőt, tavasszal ott zöldül minden a leghamarabb. Úgy
látszik, hogy mégsem olyan mérgező anyagokat használunk a házi
takarítás procedúrájában.
Aztán
elhagyatott kertembe mentem, s nagy csodálkozásomra beérett a
szőlőm. Asszem van már hat éve, hogy elültettem. Csak az idén
termett gyümölcsöt. Az az apró, kék szemű. De milyen finom az
íze. Jól esett a saját szőlőmből enni. Hogy a fene essen bele,
hogy nincs időm kertészkedni. Mert rátelepedtem a műhelyre
ezerrel, hogy azokat a nyavalyás hiteleket kezdjem el rendezni, mert
ha szánalmas is meg kétségbeesett a próbálkozásom, de egyetlen
lehetőségem. S van nekem egy ilyen fixem, hogy az ember tegyen meg
minden tőle telhetőt.
Jól
megfogalmazta ez a Karcsi, hogy akkor én pro menekült vagyok.
Legalábbis fészbukkos megosztásaimból ez következtethető le.
Valóban, ha muszáj ilyenképpen elszakítani a dolgokat, akkor
legyek pro menekült. Igen, sajnálom azokat a szerencsétlen
embereket, asszonyokat, gyermekeket. Egyébként nem szeretem a
cigányokat sem, de amikor egy este egy kuka mellett egy elesett
cigány öregasszonyt emeltem fel, ki bűzlött az alkoholtól, nem
azt néztem, hogy ki s mi, hanem azt néztem, hogy egy elesett ember.
Mikor feltápászkodott, s rám nézett torz arcával s homályos
szemeivel, meg sem tudott szólalni egy darabig, aztán intett s
mondta, hogy rendben van, csak elesett...de én aztán szerencse a
sötét utcákban nem látszott, de férfi létemre megkönnyeztem
ezt az elesett állapotot. Eltelt azóta már huszonvalahány év, de
nem tudom elfelejteni azt a tekintetet. S ma is, hiába haragszom
valakire, valakikre, ha élethelyzet van, nem nézem se a nemzetet,
se a fajt, se a következményeket. Mert ott abban a pillanatban
vagyok én és van az Isten. Itt ér össze az ujjunk, ha van ilyen,
és nem a hegyen, nem a bolthajtás alatt.
Élek
én itt a környéken románnal, cigánnyal, s jól jönne néha egy
jó magyar csevegés, de tudom, hogy ez az akármilyen magyar
csevegés nem jön sosem ingyen, mindig kisírt olcsó és sok
munkával jön, de néha nekem ez is megéri. Legalább abban a pár
percben kiloptam némi magyar csevegést, ami igaz nem elég holmi
elvek letisztítására. Engem más nemzetiség vagy vallás sosem
akart megtéríteni. Ha valaki bírálta nézeteimet az mindig a
sajátomtól jött. Neki nem vagyok elég jó. Nem vagyok elég
magyar, elég hívő s ilyenek.
Viszont
megfigyeltem, hogy sehol nem hallok hangos „Isten neve legyen
áldott” felkiáltásokat a keresztények részéről, noha ezen
ihletettségű kultúrájára hivatkozva gyilkolná halomra az iszlám
menekülteket, kik viszont bárhol vannak, nem szégyellik istenüket
dicsőíteni: „allahu akbar”!
He-he.
Ilyen
az európai isten hatalma. Amilyen a hite, olyan az istene is. Egy
nyámnyila Bambi. Aki jó-jó, hogy isten, de maradjon ő csak mint
kulturális pokróc s ott a kifestett bolthajtások alatt. Mert
egyébként nem ő az aki ezt a világot rendezi s uralja s nem tőle
függ a világ sorsa.
Jól
mondta ez a Karcsi, nagyjából a kereszténységnek vége. Ehhez
annyit fűznék még a magam részéről, hogy nem a muszlimok miatt
vége, hanem a hitetlenség miatt és attól a ténytől, hogy az
emberek hiába veszik ajkukra Isten nevét, nem hisznek hatalmában.
Elfogyott Isten az ember lelkéből, fantáziájából, nem múzsája
többé az emberiségnek a mennyei Atya.
Ez
mindennek a mozgató rugója s értelme.
Nem
pánikba kéne esni, hanem keresni Istent.
Mert
az sem normális, sőt egy skizofrén helyzet, hogy ősi belső
értékekre hivatkozva, faji felsőbbrendűséget féltve, menekülő
embertömegek szenvedését elnézni, sőt kárát akarni, ellenük
gyűlöletre szítani. Alávalóságok ezek, nem emberi értékek. Ez
nem európai érték. Ez bunkóság.
Igen,
ilyen értelemben pro menekült vagyok.
S
a többire azt mondom: „Nem hagy el az én Uram!”
Mert
ez az én bizonyságtételem:
Elvesztettem
az ember istenében a hitet. De sosem az Istenbe vetett hitemet.
Akitől azt is elfogadom, hogy ha meghalok, jön a nagy semmi és
sötét. Láttam a hatalmát s dicsőségét míg éltem. (ez apropó
a „he-he”re).
Cubase.
És dob.
Annyi
videó tanít használni ezt a Cubase virtuális stúdiót, de egyik
sem mutatja be az alapokat. Elvesznek a részletekben, mintha az
ember tudva születne. Már egy hete keresem, hogyan tudnék egy
virtuális szintétizátort a stúdióhoz csatlakoztatni. Se
hivatalos honlapokon, se amatőrökön nem találok rá utalást.
Átböngésztem a használati utasítást is, semmi.
Egy
2008-as, archivált román fórum oldalain, átolvasva türelemmel
minden hozzászólást, egy rövid mondatban találtam meg a megváltó
választ: „amikor letöltöd a plugint, a Cubase/vstplugins mappába
(director) irányítsad a letöltést”. Ennyi. Hogy miért nem
tudnak ennyit beírni a használati utasításba ezek a megacégek?
Talán öt mondatban le tudnák írni a Cubase használat lényegét,
miért nem teszik, nem értem. Mindent így ki kell imádkozzak a
netről.
Mindegy.
Fel
tudom már tölteni a mid fájlos zenéket, szépen kibontja a
sávokat, már tudom a keverőt lehívni, alap állításokat, most
tanulom a midin belül cserélni a virtuális szintétizátorokat, s
a yamaha billentyűmmel csatlakozni hozzá. Öröm és élvezet gagyi
billentyűvel profi hangzásokat megszólaltatni, még szerencse,
hogy dinamikus billentyűzetre opcionáltam.
Az
a tervem, hogy meglévő számokat átírok, átkeverem, a
hangzásokat saját ízlésemre (másoknak ízléstelen) formálom,
majd rádobolok, azt bekeverem...magyarán játszom. Rengeteg negatív
energiát csapol le lelkemből ez a műkedvelő zenélési projekt.
Igen,
a dobterem hangja is alakul. Az akusztikus visszhang elnyelésére
szivacs paneleket ragasztgattam használt szivacs matracokat
felaprítva. Nagyon jól elnyelte a visszhangot, de kezdtek
letompulni a hangok. Megmaradt kisméretű 25x20 cm-es fatáblákat
vágtam egyformára s négy centinként tíz mm-es lyukakat fúrtam
beléjük. Felcsavaroztam a falra vagy másfél négyzetméternyit, s
megelégedéssel nyugtáztam, hogy a dob hangszíne kezd
megelevenedni. A visszhangból csökkenve, a hangszín egyre tisztul.
Jó az irány. Arányosan kell akusztikázni többféle anyaggal. Azt
hiszem ez a lényeg.
A
dobokkal is folyton kísérletezek. A pergővel követtem el extrém
beállításokat. Irtó jó, különböző hangzásokat lehet belőle
kicsikarni. Felső membrán lazításával, feszítésével, illetve
a rugókkal játszva, itt vagy ott szivaccsal lefogva, más és más
a tónusa, lecsengése. Én a rövid lecsengésű hangját szeretem
leginkább. Páf. Ennyi.
Főképpen
hangzásilag szeretem a dobot. Nem a játék technikai oldaláról.
Nincsenek olyan ambícióim, hogy egyik kezemmel hármat, másikkal
négyet, lábaimmal ötöt, hatot verjek egy időben. Ez már olyan
mint az irodalom ama műfaja, ahol az ember már nem érti miről
írnak.
Figyelem
ennek a Michael Jacksonnak a Billy Jean számát, mert tanulásnak
most ezt futtatom a cubase-n, s nem értem, miféle elgondolásból,
érzésből tud úgy énekelni, hogy a ritmika megy egyfelé s az
éneke másképpen. Jó az összhangja, nem kritizálom, csak nem
értem. Na de nem hiába hívják pop királynak. Ilyet csak ő tud.
Amíg az egyest megpöccinti, ami ugye a ritmika atyaúristene, addig
eldanol egy virágéneket. Kell ehhez valami mennyei tehetség
ennyire átérezni a zenét s a ritmust. Nehéz dal lesz ez nekem.
Keresek is majd másat. De megtévesztett a könnyed ritmusa és
dobja. Viszont ha leszívom a dobot, nem biztos, hogy követni tudom
az éneke szerint. Legfeljebb ha az éneket is megszüntetem amíg
felveszem, a basszust s kíséretre hagyatkozva, ami elég egyszerű
egyébként.
Na
így.