Ez
az új Noé film sem lesz benne a vallások vezérfonalában, az
biztos.
Egy borús hangulat nyomaszt végig a filmben, de láss
csudát, mintha otthon lennék ebben az örökké borús hangulatban.
Az a hárdugia bárka is fix úgy néz ki mint a csarnokom: hatalmas
és borzasztó. Meg reménytelen. Eszement emberi alkotás. Túl
nagy feladat egy kis embernek.
Hitelességre
nem épít a film, sok benne a csuda elem, első látásra az volt a
reakcióm, hogy mit is láttam? Aztán dolgozott bennem a film egy
pár napig, újranéztem és az volt az érzésem, hogy a film
nyitott a párbeszédre. Olyan állapotot generál a film, ahol
kérdéseket teszel fel magadnak, melyekre az ember még nem kapott
konkrét válaszokat.
A
film összesűríti az emberiség mindenféle problémáit és léti
kérdéseit.
A
mindenható Isten, aki megteremtette magának az embert társnak a
végtelen nagy unalomban, ahogy mi is rokonlélekre vágyunk akár az
onlájn médiában is, aztán megsértődött, hogy mégis van saját
akarata az embernek és esze ágában sincs társként szövetkezni
Vele, hanem járja, illetve járná a saját útját, de nem csinál
mást, mint a sötétben matatva botorkál és mindent tönkre tesz,
amihez nyúlik.
A
férfi, aki szereti a családját, megóvná mindentől, éjt
nappallá tesz munkálkodva, mást se csinál mint harcol azokkal,
akik életükre törnek.
Hogy
vannak azért elvegyülve rendes emberek is a tömegben, kiket sodor
az ár szele, tehetetlenül elmerülnek a mocsokban, piszokban. Az
összegyűlt embercsorda biztonságot mímel a szerencsétlen
boldogtalan embernek, nem érti, hogy élete nagyobb veszélyben van
a csordában, mint magányosan a pusztában. A horda vadak ezekből a
naivakból, örökké reménykedőkből, olcsó vigasz fogyasztókból
élnek, csupán a reprodukcióból jön az utánpótlás, de
bármennyi jót hoz az élet, mindig van rossz, aki felzabálja.
Végig
a filmben úgy éreztem, hogy nem ama bibliai özönvízről beszél,
hanem a ma emberéről vetít egy képet. A reménytelenség férfia,
aki látja általa elveszejtett világát, hogy magára haragította
Teremtőjét, aki pusztulásra ítéli az emberi fajt. A reménység
kicsike, sovány nője, aki dacolva Isten haragjával, hatalmas
emberét jó szóval csitítgatja. Egy adott pillanatban megjelenik
Náámá Noé előtt, mint Éva Ádám előtt, és nem úgy tűnt,
hogy a mindenhatóság erejéből harapna mint egy piros almából,
hanem csak békét szeretne, a nagy viharos istenes háborgások
közepette csak egy kis békét és megnyugvást szeretne Noé
összeráncolt homlokára simogatni.
Zseniális
pillanatok vannak a filmben. Amikor a vízözön ellepi a Földet és
sötétség borul mindenre, a bárkát lezárja Noé, teljesen sötét
lesz, és pár pillanat után begyullad a nagy kandalló, bevilágítja
a hajó belsejét. Jó érzés. És a film végén, amikor Noé
felesége egy szerencsétlen kapával a vizenyős földet túrja,
látszik amint jön Noé feléje, aztán együtt válogatják a
gyökereket a frissen felkapált földben, és közben kezük
összeér.
Ez
az a pillanat, amikor Isten megbánta, hogy mindent elpusztított,
győzött benne a szeretet és a remény, hogy még Ő is változhat,
Rá is fér egy kis nyugalom. Ilyen banálisan fejezi ezt ki, hogy
„véletlenül” összeérnek a kezeink.
A
film, noha végig borús és borzasztó a hangulata, jön egy olyan
pozitív szellővel, ami az önsanyargatásig kereső embernek kéne
valamiféle megnyugvást hoznia, hogy a Teremtő nem egy rettenetes
gonosz Isten, hanem türelmesen bevárja amíg magunktól rájövünk
dolgokra és felfedezzük Őt, mint barátot. Élnünk kell csak az
adott körülményekben, a szeretet jegyében, hogy másnak se
kívánjak egyebet, mint magamnak kívánok, a részletkérdések nem
annyira fontosak, hogy amiatt egymásnak essünk és vallásokba
tömörülve az értelmetlen részletkérdések miatt egymást
kiirtsuk.
Azt
szeretem a filmben, hogy noha mesebeli óriások jönnek mennek
körülötte, Noét állandóan dolgozni látjuk. Család tagjai is
állandóan dolgoznak. Ha szólnak is egymáshoz, két fejsze csapás
között szólnak egymáshoz. Közben kémlelik a láthatárt. Nem
mint valami rusnya, bölcs szakállú, lebernyeges papféle,
valamiféle szent bottal hadonászó s irtóztató szemekkel
szitkokat szóró szent emberként ábrázolja Noét, hanem egy
életerős, egészséges munkás emberként, akiben benne van a
józanság, az erő és ugyanakkor a jóság is.
Szóval
ha arra gondolok, hogy a klíma változás okozta nyomorúságaink
elkezdődtek, talán már késő most elkezdeni a bioskodást. Mert
mit számított néhány csetlő botló ártatlan szerencsétlen
jajveszékelése az özönvíz napjaiban? Semmit. Mit tudtak tenni
Banglades lakói, amikor a víz elárasztotta földjeiket? Semmit. És
az emberiség sem tett semmit. Inkább elnézzük, amint beszorulnak
milliók a víz és a határőrség közé, se ki se be nem tudnak
menekülni. Tehát ha valamit tennünk kéne, akkor nem prédikálnunk
kellene az emberi gonoszságról, hanem valamit konkrétan tenni.
Valamilyen
szempontból ma is özönvizes állapotok és hangulatok vannak. Sok
az elfajult gonosz ember. El vagyunk süketülve az öndeklarált
szentek, fülünk viszketése szerinti ékes szólók hangjától. El
vagyunk kápráztatva a jólét délibábjától. Érzéketlenek
vagyunk embertársaink iránt. Isteneknek, kiválasztottaknak,
felsőbbrendű fajnak hisszük magunkat. De az élet alapvető
dolgait nem ismerjük.
Átgondolva
a „Noah” filmet, megszerettem. Nem a 3D effektekbe csomagolt
animációk miatt, azokra úgy tekintettem, hogy nincsenek is. A film
mondanivalója nem marad el, sőt azt találom jónak, hogy helyet ad
a kérdéseknek, feltehet az ember magának néhány kérdést.
Válaszokat nem ad a film, de egymással szembehelyez néhány
dolgot, amire mi kell megkeressük a választ.
Én
azt hiszem leszűrtem a magam részére ami engem érdekelt.