Olyan
furcsa most nekem, hogy szöszmötölök ezzel nemistommilyen bútor
stílussal. Telnek az órák, napok, hetek és alig haladok. Csak
nézek ki a fejemből, hogy milyen nehezen haladok. Pedig nem igazán
vagyok a lassan dolgozó típus.
Korszak
alkotó kedvemben kapott el ez a bútor készítés. Mármint olyan
értelemben, hogy a kliens szabad kezet adott az anyag
felhasználásban, azt mondta, nem zavarja, ha újra hasznosítok.
Elvégre az egész házában újra hasznosított bútorja van,
melynek zömét én pofoztam helyre. Mondom inkább így szerényen,
hogy helyrepofozva és nem restaurálva, mert egy dolog a restauráció
és más a helyrepofozás. A kliens nem az autentikus régi bútorra
utazott, mint érték, hanem inkább a formákra. Szereti ezeket a
régi formájú bútorokat, sok bizbasszal rajta, lehetőleg sok
faragással. Ő maga mondta, szereti ha kicsit cigányos. Ez mondjuk
helyén is van, mert az én helyrepofozós restaurációm is inkább
cigányos, semmint szakmai. Azért azt tisztázzuk, hogy nem azért,
mert esetleg nem tudtam volna elfilózni a részleteken, hogy
resaturáció legyen belőle és ne cigánykodás, de volt egy fajta
elgondolt büzsé, hogy az valamennyire a gagyi szintjén túl ne
vezérlődjön. Azzal meg végképp nem áltatom magam, hogy hozzám
jött a munkákért, mert én valami nagy májsztró lennék. Ahogy
én látom, az ajánlásaim olyanok lehettek, hogy jóu csávó, és
ouccsó.
Szóval,
ha már az anyagban szabad kezet kaptam, gondoltam nekem se ártana,
ha ki tudnám találni, a régi bútorok újra használhatóságát,
legalább részben. Addig addig sürögtem forogtam a műhelyben,
amíg szépen összejött az anyag, és az biza nem volt kevés.
Kellett azért egy jó adag szemlélet váltás a tűzre szánt
anyagokra úgy nézni, hogy azokat újra lehetne használni.
Őszintén
megmondom, az elején meg is torpantam picit, mert egyszerűbb lett
volna egy szekér fát venni és tiszta lappal nekifogni. De két
nyomós okom volt nem így tenni. Az egyik, hogy ha veszek egy szekér
fát, az előleg nem is elég az anyagra, és hosszú még az út
Amarilliszig. A másik ok, hogy így is úgy is a kezemhez kerülnek
a régi fák, tehát szelektálok a tűzre vágás mentén. Nehezen
alakult, mert sok anyagot átforgattam, amíg félre tudtam tenni
használhatót. De egyszer csak kezdett gyűlni, és ahogy
gyülegedett, kezdtem feldolgozni. És lassan lassan alakult.
A
legyalult régi fa olyan, mint az utcán nevelkedett árva gyerekekre
mondják, hogy mocskosan senkinek nem kell, de mihelyt megfürösztik
és felöltöztetik, mindenki örökbe akarja venni. Az újra gyalult
fára senki nem mondaná meg hogy mi volt előtte. Mivel veszítettek
a vastagságukból, sokat összeragasztottam, zsírújjá tettem. Úgy
nézem, hogy ki fog jönni ez a munka az újrahasznosításból.
Picit rádolgozom, de így éri a széle a hosszát. A végén az
anyagot ha felibe is számolom, akkor is jól jár mindenki. Főleg a
kliens, mert a felepénzért nem azt jelenti, hogy gyengébb
minőséget kapott, hanem sőt, jobbat. Mert nem holmi szar műanyag
bútorlapot használtam, hanem furnérozott lapokat, amit lecsiszolva
bármire le lehet pácolni, festeni.
Még
annál is jobb, hogy furnérozottat használtam, semmint masszív
fenyőt, mert így illik be a többi bútorhoz lakkozás után. A
fenyőnek egy az erezete, a bükknek, tölgynek más, elegánsabb.
Szerintem
cucc lesz a cucc, statikai szempontból minden esetre vetekszik még
a legrégebbi szakmák elgondolásaival is, mert én általában úgy
gondolom ki a szerkezeteket, hogy az brutális legyen.
Ez
a régies bútor szerkezet elég sok fejtörést adott nekem. Egy
kicsit -megmondom az őszintét- ahogy felénk mondják, volt ilyen
Famíves Kelemenkedés is, hogy amit két nap összeraktam, harmadnap
lebontottam, mert nem passzolt a dizájn. De a szorgalom és kitartás
végül aszt hiszem révbe ért.
Lehet,
hogy ezzel a stílussal elkezdhetnék egy új bútor vonalat, de azt
okkal kétlem, hogy lenne rá kereslet. Mert az népeknek a formák
tetszenek, amíg szekond árban lealkudhatók a lomtalanításokból.
De ha újonnan kell megfizetni, ammá nem érdekes.
Valószínű
érdekes lenne mondjuk, ha ezen a vonalon fejleszteni lehetne egy
gyártási vonalat... De nekem itt Csirkefalvi
utolsórohadtszomorúasztalos magányomban megtanultam, hogy
álmodozni szép, de legtöbbször értelmetlen.
Ja...
és azok a fehér faragványutánzat czirádák, azt a kliens öntötte egy faragásról
levett szilikonsablonban valami fehér kőporból vagy mi... Ilyen
dolgokat, ha vastagodna a vicc, egy kis CNC marófejjel lehetne
készíteni... Azon is törtem a fejem, hogy csináljak egyet, de
mióta úgy döntött a fiam, hogy inkább Magyarországon alapozná
meg életét, elment a kedvem a fejetlen fejlesztésektől...
Valószínű bevárom a lassú, de biztos enyészetet...
A
lényeg, hogy most már nem ázik be a tető, olyan az egész tető,
mintha ilyen gyors sebtapasszal taknyoltam volna össze, de még így
is hálásan kulcsolódik imára a kezem, hogy volt hozzá kedvem és
energiám Jocóval kimenni a tetőre három alkalommal.
A képek a könyves sarokszekrény negyedét teszik ki, folytatás következik majd...
Így
a cirádákról.
Enyészetre ítélt bútor darabok egy része |
Előválasztásra szétszedve |
Nagy része tűzifának használható csak |
A használható bútorlapokra vár még egy esély |
A fa részek nagyolása |
Van amiből kijön a használható méret |
Darabkák összeragasztása |
A felöltöztetett, megetetett czigány purdé |
Ez csak pulicka tehéntúróval, sajtreszelékkel és tejföllel. Nemcsak Igéből él az ember. |
Egy hónapi félnormás munkám feslő része |
Ugyanaz a hónapi félnormásom alsó része |
Ezt hoztam össze 99%-os újrahasznosított anyagból. Az 1% az néhány facsavar és ragasztó. |