Az czirádákrúl

Olyan furcsa most nekem, hogy szöszmötölök ezzel nemistommilyen bútor stílussal. Telnek az órák, napok, hetek és alig haladok. Csak nézek ki a fejemből, hogy milyen nehezen haladok. Pedig nem igazán vagyok a lassan dolgozó típus.

Korszak alkotó kedvemben kapott el ez a bútor készítés. Mármint olyan értelemben, hogy a kliens szabad kezet adott az anyag felhasználásban, azt mondta, nem zavarja, ha újra hasznosítok. Elvégre az egész házában újra hasznosított bútorja van, melynek zömét én pofoztam helyre. Mondom inkább így szerényen, hogy helyrepofozva és nem restaurálva, mert egy dolog a restauráció és más a helyrepofozás. A kliens nem az autentikus régi bútorra utazott, mint érték, hanem inkább a formákra. Szereti ezeket a régi formájú bútorokat, sok bizbasszal rajta, lehetőleg sok faragással. Ő maga mondta, szereti ha kicsit cigányos. Ez mondjuk helyén is van, mert az én helyrepofozós restaurációm is inkább cigányos, semmint szakmai. Azért azt tisztázzuk, hogy nem azért, mert esetleg nem tudtam volna elfilózni a részleteken, hogy resaturáció legyen belőle és ne cigánykodás, de volt egy fajta elgondolt büzsé, hogy az valamennyire a gagyi szintjén túl ne vezérlődjön. Azzal meg végképp nem áltatom magam, hogy hozzám jött a munkákért, mert én valami nagy májsztró lennék. Ahogy én látom, az ajánlásaim olyanok lehettek, hogy jóu csávó, és ouccsó.

Szóval, ha már az anyagban szabad kezet kaptam, gondoltam nekem se ártana, ha ki tudnám találni, a régi bútorok újra használhatóságát, legalább részben. Addig addig sürögtem forogtam a műhelyben, amíg szépen összejött az anyag, és az biza nem volt kevés. Kellett azért egy jó adag szemlélet váltás a tűzre szánt anyagokra úgy nézni, hogy azokat újra lehetne használni.

Őszintén megmondom, az elején meg is torpantam picit, mert egyszerűbb lett volna egy szekér fát venni és tiszta lappal nekifogni. De két nyomós okom volt nem így tenni. Az egyik, hogy ha veszek egy szekér fát, az előleg nem is elég az anyagra, és hosszú még az út Amarilliszig. A másik ok, hogy így is úgy is a kezemhez kerülnek a régi fák, tehát szelektálok a tűzre vágás mentén. Nehezen alakult, mert sok anyagot átforgattam, amíg félre tudtam tenni használhatót. De egyszer csak kezdett gyűlni, és ahogy gyülegedett, kezdtem feldolgozni. És lassan lassan alakult.

A legyalult régi fa olyan, mint az utcán nevelkedett árva gyerekekre mondják, hogy mocskosan senkinek nem kell, de mihelyt megfürösztik és felöltöztetik, mindenki örökbe akarja venni. Az újra gyalult fára senki nem mondaná meg hogy mi volt előtte. Mivel veszítettek a vastagságukból, sokat összeragasztottam, zsírújjá tettem. Úgy nézem, hogy ki fog jönni ez a munka az újrahasznosításból. Picit rádolgozom, de így éri a széle a hosszát. A végén az anyagot ha felibe is számolom, akkor is jól jár mindenki. Főleg a kliens, mert a felepénzért nem azt jelenti, hogy gyengébb minőséget kapott, hanem sőt, jobbat. Mert nem holmi szar műanyag bútorlapot használtam, hanem furnérozott lapokat, amit lecsiszolva bármire le lehet pácolni, festeni.

Még annál is jobb, hogy furnérozottat használtam, semmint masszív fenyőt, mert így illik be a többi bútorhoz lakkozás után. A fenyőnek egy az erezete, a bükknek, tölgynek más, elegánsabb.

Szerintem cucc lesz a cucc, statikai szempontból minden esetre vetekszik még a legrégebbi szakmák elgondolásaival is, mert én általában úgy gondolom ki a szerkezeteket, hogy az brutális legyen.

Ez a régies bútor szerkezet elég sok fejtörést adott nekem. Egy kicsit -megmondom az őszintét- ahogy felénk mondják, volt ilyen Famíves Kelemenkedés is, hogy amit két nap összeraktam, harmadnap lebontottam, mert nem passzolt a dizájn. De a szorgalom és kitartás végül aszt hiszem révbe ért.

Lehet, hogy ezzel a stílussal elkezdhetnék egy új bútor vonalat, de azt okkal kétlem, hogy lenne rá kereslet. Mert az népeknek a formák tetszenek, amíg szekond árban lealkudhatók a lomtalanításokból. De ha újonnan kell megfizetni, ammá nem érdekes.

Valószínű érdekes lenne mondjuk, ha ezen a vonalon fejleszteni lehetne egy gyártási vonalat... De nekem itt Csirkefalvi utolsórohadtszomorúasztalos magányomban megtanultam, hogy álmodozni szép, de legtöbbször értelmetlen.

Ja... és azok a fehér faragványutánzat czirádák, azt a kliens öntötte egy faragásról levett szilikonsablonban valami fehér kőporból vagy mi... Ilyen dolgokat, ha vastagodna a vicc, egy kis CNC marófejjel lehetne készíteni... Azon is törtem a fejem, hogy csináljak egyet, de mióta úgy döntött a fiam, hogy inkább Magyarországon alapozná meg életét, elment a kedvem a fejetlen fejlesztésektől... Valószínű bevárom a lassú, de biztos enyészetet...

A lényeg, hogy most már nem ázik be a tető, olyan az egész tető, mintha ilyen gyors sebtapasszal taknyoltam volna össze, de még így is hálásan kulcsolódik imára a kezem, hogy volt hozzá kedvem és energiám Jocóval kimenni a tetőre három alkalommal.

A képek a könyves sarokszekrény negyedét teszik ki, folytatás következik majd...

Így a cirádákról.

Enyészetre ítélt bútor darabok egy része

Előválasztásra szétszedve

Nagy része tűzifának használható csak

A használható bútorlapokra vár még egy esély

A fa részek nagyolása

Van amiből kijön a használható méret

Darabkák összeragasztása

A felöltöztetett, megetetett czigány purdé

Ez csak pulicka tehéntúróval, sajtreszelékkel és tejföllel.
Nemcsak Igéből él az ember.

Egy hónapi félnormás munkám feslő része

Ugyanaz a hónapi félnormásom alsó része

Ezt hoztam össze 99%-os újrahasznosított anyagból.
Az 1% az néhány facsavar és ragasztó.