Az én csipkebokrom

Csatlakoztam egy fészbukkos ateista csoporthoz. Vagy két órányit vitákat olvastam.

Elgondolkoztam, hogy nehéz azért ateistának lenni. Mindenre magyarázatot találni. Belemélyedni metafizikába, számtanba, történelembe, mindenféle filozófikus irányzatba. Miért? Csak azért, hogy a Világnak ne legyen egy alkotója?

Dicséretes az igyekezet, de olvasva az érveléseket, csak megerősödtem abban a hitemben, hogy jobb az én utam.

Én nem az értelem útját választottam, hanem az Életét. Nem vagyok jó az összefüggések értelmezésében, ha két dolgot kell megértenem egyszerre, nekem nem megy. Egyszerre csak egy dolgot tudok megérteni.

A hit kérdése nálam úgy valósul meg, hogy veszem az adott helyzetet. Reggel felkelek és folytatom, ahol este abba hagytam. A tőlem telhető filozófia az az, hogy elmémben forgatom, ez az az út e, amin a Sors, vagy az Isten visz e? Aztán keresem a kereszteződéseket, ahol el kell dönteni, hogy jobbra e vagy balra e. Ez irtó egyszerű. Fizikailag nem lehet az ember túl sok helyen, így nagyon egyszerű a döntés. Maga a döntés is egyszerű. Választani kell, hogy melyik a jó út. A valamelyik út jósága meg a Jézusi erkölcsrendszer szerint válik nyilvánvalóvá. Melyik úton valósul meg az “azt csináld másnak, amit magadnak kívánsz”? Legtöbbször egyszerű a különbség tétel. Ritkán találkoztam olyan kereszteződéssel, ahol minden elágazás csupa jóval kecsegtetett.

Például, munka terén. Általában a munkák kötődtek egy folyamathoz, egyik munka a másikat hozta. Nem voltam olyan szituban, hogy drogkartelnek szállító ládákat kelljen csináljak. Fegyvergyár sem keresett meg, hogy puskáknak csináljak ládákat. De én sem mentem befolyásos emberekhez, hogy kössenek össze politikai úton állami megrendelésekhez. Bíztam a sorsban, bíztam abban, hogy kiszolgálván a zörgetőket, jól cselekszem. Jézus is ezt csinálhatta, amíg ács volt.

Volt, hogy fővállalkozók kerestek meg, hogy általuk pályázzak állami megrendelésekre. Volt, hogy engedtem a csábításnak, de rosszul éreztem magam. És Isten segedelmével nem jöttek össze azok a megrendelések. Az ateista erre azt mondta volna, hogy lám Isten nem segített megfogni egy zsíros melót. Bezzeg Isten segít másokat megfogni a zsíros melókat. Na itt ezzel nem értek egyet, mert nekem a cél nem a zsíros meló, hanem, hogy Jézussal továbbra is barát maradjak. Mert olyan barátság ez, ami barátság, nem érdek. Nem azért hiszek Istenben, mert erős és segít, hanem azért, mert kezdem megismerni.

Például, fiatal zöldfülűként imádkoztam (látván másokat hogy kell grimaszkodni), hogy egyik vagy másik csaj kőszívét lágyítsa meg és fogadja el barátságomat. Nem tette. Nagyon rövid idő alatt rá is jöttem, hogy valójában jól tette Isten, hogy nem lágyította meg felém a csaj szívét. Ha már ilyen terminusokban beszélünk, hogy Isten mit segít és mit nem.

Azt akarom mondani, hogy én legtöbbet Jézustól tanultam, követve az ő gondolat menetét, erkölcsi rendszerét. Meg akartam érteni, nem azért barátkoztam vele, mert feszt adott nekem.

Nézem az ateistákat, és nem irigylem éles látásukat és értelmük tisztaságát. Mert ugyanúgy szenvedik az életet, mint bárki más, de nekik még egy ilyen vigasztalójuk sincs, mint nekem ez a Jézus. Mit nekem a feketelyukat megérteni? Amikor annyira világos, és egyértelmű Jézus?

Ez a jelenlegi “fake” kereszténység, és ez a keleti “megvilágosodás”, mely jó ideje csak itt leskelődve, laposan, alamuszi módon, kúszva settenkedett, mostanra egészen a felszínre tört és kezdi meghúzni a vonalakat, megadni az irányokat, ez engem arra ösztönöz, hogy kilépjek a jézusista komfort zónámból.

Ki kell lépnem ebből a belső szobás megoldásból, a magamban beszélésből, és tegyem oda én is a magamét, hogy álljon meg a menet! Nem vagyunk azé' éppen mind hülyék, elveszett idióta báránykák.

Az életünkből kiléptettük Istent, kultúristennek lebegtetjük a tömjénfüstöt árasztó csajkát, míg a keleti zagyvabölcsesség fősodratulag szedi bamba őz áldozatait. Új, tömeghisztériás szekta kezd alakulni az agyoncsépelt, agyonunt látszatkereszténység sírhantján.

Olvasom ezeket a fiatal, okos, tehetséges ateista gyerekeket és rájövök, hogy ezeknek szegényeknek csak ez a képmutató vallásisten jutott, nem tudnak elszakadni a szűz Máriás képtől, míg a keleti szekták a színes semmit mondásukkal kényelmesen alátámasztva a fekete lyukas igyekvéseiket, azok hitelesebbek számukra. Hitelesebb egy sarlatán kínai, aki jósolni tud a Skorpió és Iker csillagképekből, mint Jézus.

Tudásra hivatkozik az ateista, viszont érződik, hogy nincs tapasztalata az Életben.

Nagyon nehéz ilyen előítéletekkel elkezdeni Jézussal járni.

Mérlegre teszem az életemet és nézegetem a tányérok tartalmát. Mi adott nekem értelmet, mi nem? És be kell lássam, hogy azok az utak, amiket Jézus oldalán véltem megtenni, azok jók voltak, azok az utak, amelyekből kihagytam Jézust, azok nem vezettek semmire. Összefüggésekről beszélek. Amikor magam jártam az utakat, nem rajzolódtak ki az összképek. Csak egy vándor az úton voltam, ki jött sehonnan és ment semerre.

Nagyon érdekes, és mennyire beszédes az útépítés történetem.

Mondhatni az egész univerzum kényszerített rá, hogy elkezdjem az út építést. Amíg zajlottak az események, nem értettem az összefüggéseket. De volt valami tudatalatti bizsergés bennem, hogy ezt kell követnem.

Egy adott pillanatban, mikor nézegettem a határ mentén a bozóttal benőtt 400 méteres útszakaszt, melyet előtte lépésben kimértem, a szántófölden bukdácsolva, köptem egy nagyot, mintegy magamat leköpve, hogy ekkora balfaszt az Univerzum nem látott, mi a franc indíttatásból állok neki egy Góliátnál kétszer nagyobb szörnyeteggel szemben, én patkány paraszt, kinek még parittyája sincs? Köptem egy nagyot, mintegy magamat leköpve, hogy ez egyenesen Isten kisértés, méltó vagyok a gyehennára. És akkor gonosz szolga létemre megvillant a kisértés a fejemben, hogy nosza, ha ez az Út meglesz, az csak az Isten dicsősége lesz! Nosza Isten: tégy egy csodát!

És aztán csak zajlottak az események. Jött egy befolyásos ember ki háromszor kérdezett rám: Mondjad, mit segítsek? Én csak néztem ki a fejemből. Mondjad, mit segítsek? Nem tudtam mondani semmit. Mondjad mit segítsek? Mondom a feleségemnek, itt valami nem stimmel nekem. Akkor azt mondtam a befolyásos embernek, hogy vegye rá az illetékest, hogy adjon el a telkéből egy nadrágszíjat, hogy legyen kijáratom. Na végre, így a befolyásos. És lőn. Eladtak nekem egy nadrágszíjat. Mondom a szomszédomnak, ez is egy fajta közepes Góliátféle, hogy utat vágok a bozóton, kész. Történt, hogy megemelték az addigi kijárati bért. Erre a Góliátféle is azt mondta, rendben, vágjunk utat a bozótban. Ráhagytam, rendezze ő az útépítést, noha tudtam, hogy ráfizetek. De itt már éreztem, hogy nem Hús és Vér vezeti a harczot. Közben kiderült, hogy a csirkefarm már rég szerződött kerítésre és utolsó lehetőségként küldte hozzám a befolyásost az Úr. Ez után nem adtak volna el nekem egy nadrágszíjat.

Tehát a kocka el volt vetve rég. Én nem tudtam, de az Úr igen. Megpuhította a Góliátféle szívét erre az időre irántam, és hihetetlen módon közösen csináltunk valamit. (Persze a motivációk lehetnek másak, de azok más történetek katarzisai lehetnek majd).

S ekkor kifordul a földből a bulldózer lánctalpai alól, sértetlenül a fejetlen angyalszobor, mely apám íróasztalán volt mióta tudom magam, a fiam találja meg és jön a kezében a fejetlen angyal szoborral én meg köpni nyelni nem tudtam. Nekem ekkor gyúlt meg a csipkebokor.

Mindenre van magyarázat. Egészen biztos. Viszont van itt egy összkép, amire nem akarok más magyarázatot találni, minthogy az Isten keze van benne. Nekem ez elég.

Ez a hit adott nekem erőt tovább lépni.

Az istentelenség nem adott semmire sem erőt. És ezen is elgondolkodtam.

Nekem nem kell megérteni az ateisták gondolatmenetét. Nekem az Istennek a gondolat menetét kell megértenem. Még úgy is, hogy nem értem, mit, miért Tesz!