Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Üzleti modell

Van egy ilyen kép előttem, hogy magamban elképzelek egy világot. Egy más világot. Azt hiszem így kell ezt mondani. Ez az asztalos magában egy más világról álmodozik. Álmodozik. A leghalványabb realitás igénye nélkül álmodozik.
Jöttem. Elhoztam. Megyek tovább. Mondja a nagytata. És megy tovább. Nem kérdez rá, hogy ma mit láttál meg újat az istenségből? Ha kérdezne is, a kérdezett nem tudna mást mondani, mint: ó te nagytata, mikről is beszélsz te? Nem értem. Mire jó? Hisz nem ehető, nem iható, fizetésre sem jó. Semmire sem jó az ilyen kérdés, beszéd. Menj, menj tovább. És megy a nagytata, megy, de nem azért mert nem tehette fel a kérdést, hanem azért, mert az agyában meg sem fordul ilyen kérdés. Genézisileg hiányzik belőle ez a kérdés. Elődei sosem feszegették ezeket a hiábavaló kérdéseket. Ők is csak mentek, jöttek, hoztak, vittek.
S akkor előttem az a kép. A szilveszteri éjszaka, amikor előkelőbe öltözik a társadalom kréme, elmegy és bulizik egyet a társadalmi elit égisze alatt. Mert hozzátartózni valamihez, ápolni kell azt a valamit. S akkor ehhez a reális való világ „szabadkőműveseihez” képest az én álmaim olyanok mint a f....előtt a szőr a borotvált pinán. (bocs a kifejezésért...). A társadalmi konvenciók a világot uraló piramis tartó kövei. Szorosan kötődnek egymáshoz karrier, vallás, politika. Egymást buzálják ezek így en grupp, senkiben semmiféle meggyőződés, semmiféle kérdés ama mai istenképről. A momentum embere a pillanat élvezete. Nincs az az underground ideológia ami megmozgatja, kimozdítja helyéről ezt a piramis alapkövet, melyen elvégre hatalmas súly fekszik. Ha va egy császár fentről leköp az alapokra, az alap felnéz és dicsőíti a császár köpési technikáját.
Mi ehhez képest egy asztalos irreális világálma? Rémálma? Mert ennek a piramisnak egy rémálom az asztalos álma.
Más. De mégse más. Mégis más.
Néztem ezt a herencsényi gazdaság dolgot a youtubon és persze, elgondolkoztam rajta. De hadd rövidítsek és most ne ezt vegyem nagyító alá. Ami bennem lezajlott az elmúlt napokban, az volt számomra sokkal érdekesebb, mint azon a filmen a semmitmondás. Az idegesítően semmit mondás. Elgondolkoztam, hogy de vajon amiről én beszélek az nem e pont ez a herencsényi gazdasági megoldás modellje? Mert említettem régebb a Magyar üzletház létrehozását, amiről amolyan beszélj bolond, mert úgysem hallgatlak módon monologizáltam le egy pár bejegyzést.
Így voltam a kulturális kreatívokkal is, hogy első látásra jól nézett ki, aztán pár nap alatt kiderült, hogy a politika mentes nézetük tulajdonképpen Orbán Viktorról szól. Szóval röpködnek itt a nagy gazdasági modellek, aminek néha én is bedőltem, lelkesedtem, aztán lecsillapodtam.
Ma nekem az öreg Nyikulica jutott eszembe. Neki sosem voltak távlati víziói vagy tervei. Előleg, elszámolás. Kicsi munka. Egy fejszenyél, egy kapanyél, egy kis lambéria, miegymás. Eszembe jutott, mert azon veszem észre magam, hogy ugyanabban a cipőben járok, mint Nyikulica bácsi járt. Ő szeszt hígított vízzel, én erőitalt hígítok vízzel. Nyikulica bácsi stabilan, megbízhatóan csak a mának élt. Ami pénzt este bevitt a házba, azt többet nem hozta ki. Fene tudja mit csinált vele. Félre tette, biztos. Nyikulica bácsinak volt azért véleménye a világról, nem hiába tette ki Avram Iancu képét és Ceasuescu képét az irodájába. Rájuk nézett homályból kinéző szemekkel és bólogatott volna, ha a fejét tudta volna ingatni, de csak rekedtes hangon mondta két szivarfüst között, hogy ez a két ember csinált belőle embert. Belátja. Nyikulica bácsi olyan volt a szememben, mint más szemében az uzsorás zsidó. De mondok egyet. Hogy valóban rohadtak ezek az uzsorás -féle emberek. Ma ezek az uzsorák hitelesítve vannak, intézményesítve vannak. Rossz ez biztos, de én azt mondom, ha nem lennének ezek az uzsora rendszerek, nekem ma nem lenne áramom, nem lenne autóm, nem lenne semmim. Hogy minek kellett minden? Azért, mert a semmi filozófiáját nagyon is megéltem és kösz, nincs benne semmi emberi, se isteni, legfeljebb költői, mint a pia, drog, szifilisz. Hogy rendes ember legyek, azért kellett a minden, hogy dolgozhassak, hogy alkothassak és egy rendes életet éljek, még így halandó módon is.
Nyikulica bácsi más világban élt, neki születésileg megvolt mindene. Nekem nem. Így a világhoz való kötődésünk is más volt. De azért ki tudtunk egyezni. Volt egy egészséges egyensúly az élhetőség és élhetetlenség között. Az uzsorás is, ha fizetted a kamatot, nyitotta a bukszáját, ahányszor mentél hozzá. Volt olyan üzletember uzsorás, aki még el is beszélgetett velem. Adta a tanácsokat. És jókat adott. Van azért ezekben is emberség.
Ha nincs család aki támogasson, ezen a Földön az uzsorás is lehet barátod. Furcsa.
S akkor nekem milyen legyen az üzleti modellem a jövőre nézve? Mert ha megigazítom a képzeleti nyakkendőmet, egy kicsit megköszörülöm a hallgatag torkomat és kiáradni hagyom a fejembe gyűlt gondolatokat, akkor egyszerűsítve azt mondanám: jövőre nekem is kell egy üzleti modell.
Az egerek megtanultak élni a ragasztóval. Kikerülik őket. Az őseik valószínű üzentek a mai egereknek, hogy vannak ezek a ragasztós csapdák. Három ragasztós csapdát kell tegyek, de nem sorban, hanem srégen, hogy ha az egyiket kikerülik, a másikba bele essenek. Majd üzenni fognak ők is a holnapi egereknek, hogy vigyázat, az ember hármat tesz legújabban. Mert az egérre nézve én vagyok az ufo, az alien. Miből is gondoljuk, hogy fölöttünk nincsenek ufok és alienek? Az egér után jövök én, aztán fölöttem vannak az elitek, a társadalom krémje. Jó lett volna tudnom, milyen ragasztót használnak a felettem levők. Az egér eszik az enyémből, jobb lenne, ha hasznot hajtana. Ha ott állna fix tekintettel mint Pufi meg Számi, még adnék is neki egy pár kenyérmorzsát, mert szeretem az egereket. De ne szarjon le mindent. Ideges leszek tőle.
Az ellenségeim atyjának azt mondtam: Ó dózse, köszönöm, hogy az idén sem vágtad le a fejem. Az alázat. Amit Pufitól és Számitól tanultam. Az alázat előbb utóbb nagyobb falakat dönt le, mint a képzelet azt el tudná képzelni. Megalázott a kliensem, megalázkodtam, végül fizetett. Milyen más fegyvert vethetek be, ha már uzsorástól nem merek felvenni?
Mondta nekem egyszer valaki: „mitől utálnak téged úgy? Hisz nálad alázatosabb embert nem ismerek”. És tényleg az vagyok? A féreg beszél belőlem, vagy az Isten, amikor alázatos vagyok? Mert ha féregként csúszomászok, élveznék alázatomat, de ha istenes az alázatom, az borzasztó.
Bármilyen legyen az alázat, nagy fegyver. Igazi harcosok mindvégig az alázatot vetik be, ha annak nincs már hatása, akkor felállnak és képesek a halálba menni. De addig is amíg meghalnak: vágnak.
Milyen legyen az üzleti modellem jövőre? Mit szögezzek le? Mit csináljak és mit ne csináljak?
Fogalmam sincs. Talán ideje kigondolnom, hogy ki csinált belőlem embert és kitegyem az irodámba, mint Nyikulica bácsi, mert azon kívül, hogy a pénzt beviszem a házba és azt onnan többé ki nem hozom, mást mindent fix úgy csinálok. Hallom a cipőmmel is csoszogva járok már a műhelyben. Lassan, kimérten mint Nyikulica bácsi.