Megint film. Persze
Science fiction. Imádom őket. Annyira, hogy elnézem nekik a
kommersz részeit, ha egy jó gondolatot sütnek el benne.
Megelégszem egy lecsengéssel, ha az jó. Például ez. Hogy egy
titkos Nasa-beli csoport felfedezte, hogy “valakik” meg akarják
menteni az emberiséget, mely végnapjait éli a kipusztuló Földön.
Ezek a valakik mindenféle jeleket küldenek, kódokat, sőt az űrben
egy fekete lyukat is megnyitottak, ami egy másik galaxisra rövidíti
az egyébként ezer fényéves utat, ahol lehetséges az élet. Na
jön a zavaros történet, repdesések, miegymás, akció, de nekem a
végén a lecsengése tetszett a dolognak, hogy ez az egész teória
a “valakik”-kel csak az ember egyik projekciója az ötödik
dimenzióban. Mert nincs semmilyen más galaxis, ami az embernek
életet biztosítana. Itt a Földön kell megtalálni a megoldást.
Persze, mondhatná
ilyenkor a magát hagyományosba projektált embertípus, hogy ez is
egy libko elmélet, miszerint akkor az isten csak egy emberi vágyból
született kivetítés. Ha az, akkor nekem bejött ez a libko nézet.
Engem speciel az érdekelt
mindig, hogy az ember valahogy egyezzen ki a másikkal. Kapjuk meg a
közös érdekeinket, ápoljuk azt egymásban, mert csak így
lehetséges a boldog élet. Igen, de jön a valláslíder, és azt
mondja: az én istenem nagyobb a te istenednél. S innen jönnek a
bajok. Az emberi lélek rákfenéje.
Ha szépen felragasszuk az
emberi vallások képeit, mint a nyomozók teszik az összes
bizonyítékokkal, és azokat összehasonlítjuk, egy borzalmas képet
kapunk az emberi fajról, hogy miként képes boldogtalanná tenni
magát és milyen elmebeteg, elfajult módon utálja saját életét.
Hogy nem lettem aztán egy
rendes keresztény, csak egy Krisztus központú balul elsült
bebarátkozó jelölt, azt annak is köszönhetem, hogy soha egy
cseppet sem érdekelt a megváltás dolga, sem az, hogy nekem Ő,
Krisztus egy új Jeruzsálemet épít színaranyból, egy világot,
ahol nincs betegség, szenvedés, nem kell dolgozni, sem enni, sem
semmi, mert ott aztán mittommi. Nem, eddig sosem tudtam eljutni.
Leragadtam ott, hogy ha van két inged, meg a szeresd a felebarátodat
mint önmagad. Sőt, még ebben is leragadtam, mert eljutottam a
felebarátig, de önmagamat nem tudtam megszeretni. Csoda ebben az,
hogy viszont állítólag más szeretni tud engem. Hacsak nem ez is
egy fift element projeksön.
De hogy most lenne egy
humánusabb vallás, melyre azt lehetne mondani, na ez egy
normálisabb vallás, ebben sem hiszek, nem is akarok már ebben
hinni, lemondtam ennek kereséséről. Ha ennek neve istentelenség,
ateizmus, ám legyek az. Istentelen, ateista.
Hiszem azt, hogy
világszerte élnek még emberek, akik nemhogy az abszolút igazságot
keresik, de keresik azt az elfogadható igazságot, mely életre
nevel, ösztönöz, nem háborúra, telhetetlenségre.
Megőrizni a Földet,
élhetővé hagyni az eljövendőnek, nem vallás, hit kérdése,
hanem pofa kérdése, szeretet kérdése.
Nem élek tanyán,
szerettem volna, de nem jött össze. De az a pár növény itt
körülöttem, fák, virágok, mezők, dombok nem valamiféle más
dimenziónak kivetítése, hanem az egyetlen fokin realitás. És
rájöttem, hogy miért érzem jól magam a természetben, azért
mert szeretem ezt a Földet.
Most hogy betelt az
ötvenedik évem is, egy adott pillanatban úgy éreztem, szerelmes
vagyok a Földbe. Na de persze, az elérzékenyülés a korral is
járhat. Ha megérem a hatvanat, még bőgni is fogok egy
virágszálon. Azon a címen, hogy “sírtál volna akkor”...