Az odagondolt dimenzió

Megint film. Persze Science fiction. Imádom őket. Annyira, hogy elnézem nekik a kommersz részeit, ha egy jó gondolatot sütnek el benne. Megelégszem egy lecsengéssel, ha az jó. Például ez. Hogy egy titkos Nasa-beli csoport felfedezte, hogy “valakik” meg akarják menteni az emberiséget, mely végnapjait éli a kipusztuló Földön. Ezek a valakik mindenféle jeleket küldenek, kódokat, sőt az űrben egy fekete lyukat is megnyitottak, ami egy másik galaxisra rövidíti az egyébként ezer fényéves utat, ahol lehetséges az élet. Na jön a zavaros történet, repdesések, miegymás, akció, de nekem a végén a lecsengése tetszett a dolognak, hogy ez az egész teória a “valakik”-kel csak az ember egyik projekciója az ötödik dimenzióban. Mert nincs semmilyen más galaxis, ami az embernek életet biztosítana. Itt a Földön kell megtalálni a megoldást.
Persze, mondhatná ilyenkor a magát hagyományosba projektált embertípus, hogy ez is egy libko elmélet, miszerint akkor az isten csak egy emberi vágyból született kivetítés. Ha az, akkor nekem bejött ez a libko nézet.
Engem speciel az érdekelt mindig, hogy az ember valahogy egyezzen ki a másikkal. Kapjuk meg a közös érdekeinket, ápoljuk azt egymásban, mert csak így lehetséges a boldog élet. Igen, de jön a valláslíder, és azt mondja: az én istenem nagyobb a te istenednél. S innen jönnek a bajok. Az emberi lélek rákfenéje.
Ha szépen felragasszuk az emberi vallások képeit, mint a nyomozók teszik az összes bizonyítékokkal, és azokat összehasonlítjuk, egy borzalmas képet kapunk az emberi fajról, hogy miként képes boldogtalanná tenni magát és milyen elmebeteg, elfajult módon utálja saját életét.
Hogy nem lettem aztán egy rendes keresztény, csak egy Krisztus központú balul elsült bebarátkozó jelölt, azt annak is köszönhetem, hogy soha egy cseppet sem érdekelt a megváltás dolga, sem az, hogy nekem Ő, Krisztus egy új Jeruzsálemet épít színaranyból, egy világot, ahol nincs betegség, szenvedés, nem kell dolgozni, sem enni, sem semmi, mert ott aztán mittommi. Nem, eddig sosem tudtam eljutni. Leragadtam ott, hogy ha van két inged, meg a szeresd a felebarátodat mint önmagad. Sőt, még ebben is leragadtam, mert eljutottam a felebarátig, de önmagamat nem tudtam megszeretni. Csoda ebben az, hogy viszont állítólag más szeretni tud engem. Hacsak nem ez is egy fift element projeksön.
De hogy most lenne egy humánusabb vallás, melyre azt lehetne mondani, na ez egy normálisabb vallás, ebben sem hiszek, nem is akarok már ebben hinni, lemondtam ennek kereséséről. Ha ennek neve istentelenség, ateizmus, ám legyek az. Istentelen, ateista.
Hiszem azt, hogy világszerte élnek még emberek, akik nemhogy az abszolút igazságot keresik, de keresik azt az elfogadható igazságot, mely életre nevel, ösztönöz, nem háborúra, telhetetlenségre.
Megőrizni a Földet, élhetővé hagyni az eljövendőnek, nem vallás, hit kérdése, hanem pofa kérdése, szeretet kérdése.
Nem élek tanyán, szerettem volna, de nem jött össze. De az a pár növény itt körülöttem, fák, virágok, mezők, dombok nem valamiféle más dimenziónak kivetítése, hanem az egyetlen fokin realitás. És rájöttem, hogy miért érzem jól magam a természetben, azért mert szeretem ezt a Földet.
Most hogy betelt az ötvenedik évem is, egy adott pillanatban úgy éreztem, szerelmes vagyok a Földbe. Na de persze, az elérzékenyülés a korral is járhat. Ha megérem a hatvanat, még bőgni is fogok egy virágszálon. Azon a címen, hogy “sírtál volna akkor”...