Tíz lej


Megállt előttem, rám nézett és azt mondta:
-Maga most meg fog haragudni.
-Nem fogok. - válaszoltam.
-Nézze, - mondta nagyon őszintén – ma még nem ittam pálinkát, és nagyon meginnék egyet. Egy féldecit legalább. - nyalta meg a száját az öreg – adjon kérem egy lejt.

Kiveszem a pénztárcámat, jéggé fagyott kezemmel kiveszek egy tízest és odaadom az öregnek. Az öregnek kimerednek a szemei, nem akar hinni nekik, elveszi a tízest és elkezd könnyezni. Azt mondta, ember, bocsáss meg nekem és meg akarta csókolni a kezem. Hé ember, mondom neki és elrántom a kezem, ne nekem csókold a kezem ember. Elkezd nyöszörögni a szakállas, mocskos öregember, hogy bocsássam meg. Menj ember és vegyél pálinkát, mondom neki, de vehetnél egy kis kaját is, mondom neki.

Az ember csak nézett, muszáj volt belenéznem a szemeibe. Fene tudja honnan érzem meg az ember belső dolgait, de tisztára kiéreztem, hogy ez az ember nem tőlem kért bocsánatot, valaki mástól. Valamiről még beszéltünk ott az utca közepén, én csak néztem az arcát, láttam a hontalan mögött rejlő embert, aki az arckifejezéseiből ítélve nem volt egy akármilyen ember. Akárki lehetett, de mégsem akárki. Akár én is, akár más is. Egy nagyon egyszerű dolog választ el minket egymástól. Az, hogy ő már nem látja annak értelmét, aminek én még látom. Menj, ember, mondom neki, menj. Éreztem, hogy még beszélgetne velem. Azt mondta az öreg, megyek, megyek. Megyek az ördöghöz. Ne menjen az ördöghöz, mondom, hagyjon békét neki. Azt sem tudtam mit mondjak neki. De igen, erősködött az öreg, megint sírva fakadt és megint mondta, hogy megyek az ördöghöz, mert oda való vagyok. Éreztem, hogy valami bűnféle nyomja a lelkét és azért kér folyton bocsánatot. Talán vétett az életben valakinek és nem tudja megbocsájtani magának. Azért lépett át a másvilágra. Abba a világba, ahova mi nem tudunk eljutni.

Miért van nekem egy olyan érzésem, hogy ha hordókban állnának a pálinkák az utcán, kevesebbet piálnának a hontalanok, a helyüket nem találók, akik nem akarják megtalálni a helyüket, akiknek mindegy már a halál, nekik a szenvedés nem a hideg az éhség, hanem az élet?

Nem tudom. Talán ha megértenék, hogy van bocsánat minden bűnre, nem lennének ilyen önelvesztők. De hát ezt egyébként is kevesen értjük. Így valahogy elrendezzük egy tízessel.

Poorbook.org


Felhívás szerűség.

Kikerestem, a poorbook.org domain név még nem foglalt. Ezen a néven létre szeretném hozni „a szegényekhez vezető infrastruktúrát”. Egy virtuális háló rendszerben gondolkodom, ami alapjában már nagyon széles körben elterjedt és talán legtöbb internetező tagként regisztrálta magát egyik vagy másik hálóra, mint az iwiw, facebook, stb.

Amitől a poorbook más lenne, az a missziójában rejlik.

Nincs végleges, kiforrott tervem, csupán elképzelésem a poorbook működéséről. Nincs szakmai gyakorlatom sem ebben, csupán mint felhasználó „látok” valamit ebből a hálóból.

Egy nagyon egyszerű dologra gondolok, nem túl sok funkcióra, hogy ne tévedjen el az ember benne és ne kelljen órákat csüngjön rajta, mert nem egy szórakoztató ágazat lenne.

Konkrétan mire is gondolok? Például bárki regisztrálhatja magát, ott né, minimális adatokat közöl magáról, amennyit éppen akar, és két irányban tevékenykedhet: az egyik irány, felkutatni a valós életben a valós szegényeket, akiket személyesen megismer, ismervén gondjaikat, hiányaikat, azokat megnevezvén, akár nevükben mint szponzoráltat beregisztrál a rendszerbe, ezáltal minden tag tudomására juthat. A másik irány a felesleges, adományozásra szánt javak felkutatása, azok bejegyzése a poorbook adatbankjába, ahonnan az adakozó a saját belátása szerint megítél annak, akinek akarja, a poorbook csupán mint adatbank működne, nem mint raktár. Azért is nevezem infrastruktúrának.

A poorbooknak tagja lehetne bárki. Nincs feltétel, mert az is segítség, ha valaki csak átadja ismerősének az infót, hogy van ilyen. És persze ennek nyoma lenne, mint bármilyen más szocializálódásra hivatkozó hálóban.

Ennek a hálónak a motivációs oldalát most nem részletezem. Minden jóérzésű ember tudja, hogy segíteni jó és kell másokon. De röhej, hogy néha egyszerűen nem tudjuk, konkrétan azzal amink van, kiknek segíthetünk? Időnk meg nincs utána járni, és legtöbbször vagy eldobjuk, eltüzeljük, vagy fizetünk érte, hogy csak elvigyék felesleges dolgainkat, amik talán máshol, valakiknek létfontosságú is lehetne. Alkalmam volt emberekkel találkozni, akik szívesen adományoztak volna, ha konkrétan tudják mire és kire megy adományuk. Azt hiszem ezzel legtöbben így vagyunk. Ezért lenne jó ez a poorbook.

Jelen felhívásom arról szólna, hogy miként lehetne ezt létrehozni? Nagyon szeretném, ha valaki felvilágosítana ennek a technikai hátteréről, esetleg az anyagi oldaláról. A hatósági dolgokról. Mivel járna egy ilyen honlap fentartása? Kellene moderálni? Egyáltalán van benne fantázia?

Nagyon szeretném, ha kapnék egy pár tippet, tanácsot és miért ne társulási ajánlatokat. A „részvények” még nincsenek kiosztva. :-)

Poorbook, a szegénységhez vezető infrastruktúra.


Mániákusan nézem, hogy min tudnék még spórolni? Mindent aprólékosan kiboncolok, elemezem, hogy miből lehetne lefaragni? Egy ilyen találmányom a budi papír. A családom miatt egy bizonyos fajta papírt szoktam venni, de aztán rájöttem, számomra van olcsóbb megoldás. Egy tekercs puha, három rétegű árából megveszek egy tucat olyan egyrétegűt és nem puhát. Egyből felére esett ez a költség. Mostanság azon jár a fejem, a kávéhoz a csokit hogyan vágjam le? Mert csoki nélkül is megiszom a kávét, de az már nem az. Akár le is mondhatom a kávét, csak félek valami más fogja helyét venni. Voltak ilyen próbálkozásaim és nagyon ránéztem a csokikra. Inkább akkor a napi két kávé. De amit megpróbálok, és talán éppen mától kezdve, hogy az egyik kávéból kihagyom a csokit, hogy aztán annál kellemesebb legyen majd a csokis kávé. Most éppen a csokist iszom.

Rengeteg ilyen gondolatom van.

Ma felhívott Péter bácsi. Vagyis a tegnap este. Azt hiszem megtetszett neki a műhelyem, mert állandóan hív. Nem mondja, de szavaiból kiérzem, hogy lelkében vágyódik ide, ahol fontos volt és számba vették. Ahol valaki volt, ahol elsüthette cinikus vicceit, és ahol tudta, hogy bár röhögve, de vicceit komolyan vettük. Péter bácsi mondta, miután kipanaszoltuk magunkból ezt a világot, hogy Attila úr, tudja mi a szar? Mi, Péter bácsi? Hogy a Szaharában víz sincs. Az a szar. Mondja Péter bácsi. Igaza van Péter bácsi. Mondom neki. Igen, igaza van. Én meg itt osztom a budipapírt és a csokit a kávéból.

A valóság az, hogy én nagyon sokat gondolkodom ezen a szegénységen, a Világ szegénységén. Csak már unom leírni. A blogomba is hiába írok erről, a szegénység nem egy elsőbbség még a blogger világban sem. Hamar lelegyintjük és kapunk rá pár magyarázatot. Sors, genetika, miegymás. Biztos van mindenből egy kicsi benne. De nekem mindig ezen jár az eszem. Hogyan lehetne felszámolni a szegénységet? Persze, hogy a bolygónk elbírja az embereket, meg tudna mindenki élni boldogan, de a törvényeket mindig egy elit javára írják, a szegényedő emberek, a napi kis zsaroltságukban élve, elvesztik a hozzászólás jogát és erejét. A napokban magamnak úgy fogalmaztam meg, hogy nincs kiépítve az infrastruktúra a szegénységből a jólétre. Ha lennének is irgalmasok, akik a szegénység felszámolásáért áldoznának, nem találják az utat. Mert arra már sokan rájöttünk, hogy az igazi szegénység felszámolása nem a használt ruha oda ajándékozása, nem a koldus piszkos kezébe hullajtott aprópénz. Fontos dolgok, de nem elég.

Mióta keresek gazdát apró bútor darabjaimra, amik itt porosodnak a csarnokomban, hirdettem több helyen, hogy ha értelmét látom, akár oda adományozom valakiknek, viszont egy kikötésem volna, hogy ne egy másik csarnokban rohadjon tovább, mint statisztika, hanem akarom látni a végfelhasználót. Mert nekem naponta kell látnom, hogyan tüzelnek el egyébként még használható dolgokat, mert már nincs hely a raktárakban. Persze, a szegények nem netteznek. Nincs honnan tudják, hogy egy majomnak vannak adományozni való asztalai. Fizikai időm nincs járkálni ide oda, hogy igazán nem kell ingyen bútor? Ezért mondom, nincs kiépítve a szegénységhez vezető infrastruktúra. Ezért nincs semmiféle kommunikáció, én a gazdag és a más szegény között.

Tiszta röhejes az én állapotom. Olyan lerobbant birtokos vagyok, olyan Rejtő Jenő -féle lepurcant grófféle. Akinek van egy romos fele birtoka és itt ez a hatalmas csarnok. Hány és hány embernek nincs lakása, miegymás? Én őszintén töröm az agyam, hogyan lehetne ezeket a dolgokat infrastruktúrálni?

Az kizártnak tartom, hogy valamilyen alapítvánnyal összedolgozzak, egyrészt mert még nem találkoztam olyan alapítvánnyal, amelyik célul tűzte ki magának a szegénység felszámolását, másrészt én egy más fajta segítségre gondolok, nem csak adományok begyűjtésére és kiosztására.

Az is megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha elkezdenénk egy ilyen multi level szegénység infrastruktúrát? Ahol a dicsőség nem az eladott mosószerek pontszáma, hanem a felfedezett szegények száma és a nekik eljuttatott névre és célra szóló segítség. Például, van nekem két íróasztalom, egy szekrényem, amit egy rászorulónak szívesen odaadok. Másnak van egy 48 as öltönye, stb, stb. Mindezek bekerülnek egy minden tag által látott adatbankba. Közben a felzárkózók az ismerősök által felkeresik azt az egy két szegény családot, akik által benne lesznek a rendszerben. Miért multi level? Mert az egyik leggyorsabb és legszemélyesebb terjedési lehetőség.

Aztán a többi az már mind fantázia kérdése.

Elnéztem ezt a „facebook” -os dolgot, el lehet könnyen képzelni egy „Poorbook” hálózatot.

Azt látom, hogy jó indulat van az emberekben, és valamennyit sokan áldoznának érte, ha látják értelmét. Sajnos a legtöbben már nem hiszünk az átláthatatlan intézményekben, állami rendszerekben. Viszont ha lenne egy nyomon követhető jótékonysági rendszer, szerintem a két ingen túl sokkal nagyobb dolgokra lennénk képesek. Például, ha egy poorbookos profiljában szerepel egy asztal, annak az útját egy másik poorbookos elkísérheti egészen a végfelhasználóig, akinek ugyancsak lesz egy poorbookos profilja, amit az úgynevezett „szponzora”, felfedezője hoz létre.

Mit szóltok? Képesek vagyunk egy ilyenre?

A király


Messzi nagy király üzente, hogy védelmére száz buzogányos phalanxot küldjek kis falumból, próbaképpen. Mondtam hű csapatomnak, messze küldelek, nagyon messze, olyan messze, hogy nem tudtok annyi élelmet magatokkal elvinni, hogy odaérjetek. Asszonyok, gyerekek, öregek mind sírva engedték útjukra egyetlen fenntartójukat, mert tudják, hogy ha nem mennek önszántukból, a nagy király haragjában nagy sereggel mind levágja az asszonyokat, gyerekeket, öregeket és mind felégeti a kunyhókat, otthonokat és az állatokat, földeket elrabolja.

Azt üzente a király, hogy hűségem bizonylata képen így járjak el, hogy ne törölje le a térképről a kis falunkat.

Mit tehet a száz phalanx, mint elmenni és messze földön ismeretlenül egy ismeretlen célért meghalni? Mit tehetnek az otthon maradottak, mint reménykedni, hogy a királyok betartják a szavukat és megkímélik az otthon maradt asszonyok, gyermekek és öregek életét, hogy továbbra is felnevelhessenek még száz phalanxot a messzi király védelmére?

Mi az egy királynak száz phalanx élete? Mi az a király papjainak, püspökeinek száz phalanx asszonyainak, gyermekeinek, öregeinek élete?

Semmi.

Kis dolgok


Manapság egy gyermekre odafigyelni nem szokás. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy volt ez valamikor másképpen. Pedig oda kell figyelni, mert meglehet figura, amikor nagy komolyan, felháborodottan gesztikulálva mesél valamit azon a kedves csilingelő hangján, megtéveszthet minket. Láttam sok, gyerekét nagyon szerető szülő nevetve hallgat végig egy egy ilyen mesélést. Legyint rá, ezek a gyerekek, milyen jópofák. Igen ám, csak észrevettem, hogy az ami a szülőnek semmiség, kacagni való, az a gyermeknek létfontosságú probléma.

Naponta találkozom ilyen dolgokkal, helyzetekkel. Látom a felnőttek mennyire nem figyelnek oda a gyermekekre, a fiatalokra, ebből kifolyólag képtelenek megérteni őket, mindenre legyintenek, aztán mihelyt a gyermek nő, vastagszik a hangja, karja, már nem csak csilingelve, gesztikulálva fejezi ki magát, hanem az asztalra csap, üvölt, mert amióta megszületett ő mind mondani szeretne valamit, de a felnőttek csak legyintettek, mosolyogtak, kacagtak. Kikacagták. Nekünk felnőtteknek is elfogy a türelmünk, ha sokáig nem vesznek számba, nem csodálatos, hogy a fiatal még tizenöt évesen is reménykedik, hogy valaki komolyan vegye őt? Csak hát persze a kifejező eszközén csiszolt egy kicsit, a csilingelést megunván, agresszívebb módon próbálkozik. A szemükben a megvetés is erről árulkodik. Nem gondolja ő komolyan, kényszerítve van rá. Aztán mire családfenntartó lesz, lesz belőle egy erőtelen, frusztrált felnőtt, aki ő sem tud majd a gyermekeire figyelni, mert nem volt honnan megtanulja.

Én figyelek a fiamra. Szemem sarkából más gyermekekre is figyelek. Fantasztikusan tiszta világban élnek. Amikor a fiam elmond valamit én nagyon oda figyelek. Bevallom nem mindig tudom teljesen követni, de amikor érzem, hogy egy témával többször előjön, elbeszélgetek vele, vagy egyszerűen részt veszek a gondolatvilága alakulásában. Figyelem a témát és tapintatosan kezelem. Ha vannak fel nem tett kérdései, segítek neki feltenni őket. Egy nagyon kis biztatással csodálatosan bontakozik. Csak éreznie kell, hogy oké, ott vagyok, igen, hallom amit mond.

Nagy téma neki ez a mikulás dolog. Létezik e vagy sem? Ki hozza az ajándékot?

Nem helyeslem ezt a mikulás bolondítást. Mert a gyermek nem idióta, hogy mindent bevegyen. Viszont hatalmas csapás rendre feleszmélni, hogy senkinek nem volt igaza, nincs is mikulás. Se óvónéninek, se tancinak, senkinek nem volt igaza. Hogyan hisz ezután nekünk? Mert átvertük, félre beszéltünk. Nem hiszem azt a dumát sem, hogy kell a gyermeknek álmodozni, hogy a fantáziája fejlődjön. Ezt a mikulás dolgot nekünk felnőtteknek másképpen kellene kezelnünk. Ez szent. Nem mondom, szép és érdekes figura ez a szakállas bácsi, de helytelen a misztifikálása.

Hat évet betöltött kisfiam kezdi kapiskálni, hogy ez a mikulás dolog átverés. Tőlem is mind kérdezte, tátá, van mikulás? Most hogy mondjam neki, hogy mindenki hazudik és nincs is mikulás. Nem. Azt mondtam neki, hogy nem tudom más hogy van vele, de én még nem láttam mikulást. Elmondtam neki, amit én is tudok a mikulásról, hogy volt egy Miklós nevű bácsi, aki sok árva gyerekre vigyázott és rajta maradt a Mikulás név és tulajdonképpen a Mikuláskor rá emlékeznek az emberek és szeretetből ajándékokat adnak egymásnak. Erre a fiam előszedett egy cipős dobozt és bele tett egy rakétát. Egy elég szép rakétát. Csillogott, villogott, forgott, pörgött, olyan kínai csodaszer volt. Igaz az elemei egy kicsit lemerültek, de a fiam azt mondta, amikor újonnan veszed is, kell bele elemet venni, nem? Ezzel kimagyarázván, hogy elvégre csak az elem ami nem új benne. Mikor bevásároltunk a Billában, látom vesz a fiam egy tekercs ilyen karácsonyos csomagoló papírt. Kérdeztem, mire kell az neked? csomagolni, mondta. Jó, hagytam rá. Nem volt drága. Itthon kérem szépen elkezdi vágni a papírt, hogy bevonja a cipős dobozt azzal a szép papírral. Elkezdett sírni, hogy nem tudja megcsinálni. Gyere, mondom neki, segítek. Szépen bevonjuk a dobozt, leragasszuk, benne a rakéta. Elővesz a fiam egy mikulásos régi üdvözlő lapot, és megkért engem, hogy egyszer írjam le egy papírra, hogy “Mihály ezt neked küldi a Mikulás. Hunor.”, hogy aztán ő lemásolja az üdvözlő lapra. Meg is lőn a dolog. Reggel mit ad az Élet, egyszerre értünk be az iskolába Hunor barátjával, Mihállyal. A fiam kezében a dobozzal, odaadja Mihálynak, hogy ajándék. Mihály leszobrozik. Nekem? Kérdi. Igen. Mondja a fiam boldogan.

Kérdem este a fiamtól, na örvendett Mihály az ajándéknak? Azt felelte, hogy nem bontotta ki, azt mondta csak otthon fogja. Másnap újra kérdem, na mit mondott Mihály? Semmit. Így a fiam. Láttam rajta, hogy egy kicsit csalódott. Nem telt el egy hét, apósomék pont olyan cipős doboz formátumú ajándékcsomagot küldtek Hunornak, olyan elmaradt karácsonyi ajándék képen. Erre az én Hunorom egy szép piros pisztolyt csomagolt vissza a dobozba és reggel újra elvitte Mihálynak. Eredmény ugyanaz. Semmi. A napokban felfedezett a kisfiam ilyen régi, megíratlan üdvözlő lapokat és ráírta az egyikre, hogy “Mihály, az ajándék szép volt”? Reggelre meggondolta magát, nem vitte el az iskolába. Nem adta oda Mihálynak.

Bennem akkora lett ez a gyerek, az én fiam, hogy nincs ezen a Földkerekségen még egy akkora ember, mint ő. Éreztem benne, hogy egy dolgot megtanult. Hogy mit, annak kitalálását rátok hagyom.

Nekem csak egy kérdésem lenne a Mihály féle gyermekek szülei felé. Nem látták, hogy a kisfiúk kétszer beállított egy egy csomaggal, bennük egy barátjának az üdvözleteivel? Nem érdekelte őket, hogy mit is jelenthet, amikor egy gyermek kifejez valamit? Hogy annak illik valamivel viszonozni barátságát? Vagy nem? A gyerekek hülyék? Kis pisis kenyérfogyasztók? Vagy mik? Azok sem? Vagy lehet, hogy mi már az életben nem tudunk kifejezni semmit? Sem örömöt, sem bánatot? Egyedüli kifejező eszközünk, hogy a legerősebb valláshoz nyalunk, hogy a legújabb autónk van? Hogy entelektuellek vagyunk a szemétdombon?

Mennyire kifejező, hogy a gyermekek úgy élnek, amint otthon megélik. A kisfiam kétszer adott, a barátja nem mondott semmit. Ha ezek a gyermekek megnőnek, mi lesz velük? A fiam lesz az a barom, hülye, mint az apja, aki mindig mindenét kiosztotta és a Mihály félék azok, akik szerint hülye az aki ajándékoz?

Ezek szerint így van ez. Így volt mindig és így lesz mindig.

S akkor nem könnyebb egy idétlen mikulásképpel bolondítani ezeket a kis angyalokat?

Bűn ez. Én mondom. Ez az a bűn, amire azt mondja a Biblia, hogy “a bűn zsoldja a halál”.

Haladás


Ha tetszik, ha jobban hangzik, hát megadtam magam. Megadtam magam a haladásnak.
Miért olyan nagy dolog számomra? Mert én egy konzervatív személyiségnek ismertem magam, aki a hagyományos értékek mellett szavaztam. Igaz, nem mindig. Fiatalságom inkább a lázadásról szólt, a haladásról. Aztán jött a belátás korszaka, amikor a környezetem valahogy megértette velem, hogy a hagyományőrzés fontosabb a haladásnál. A megállapodás, a röghöz kötődés. A kereszténység. Amilyen komolyan lázadtam, olyan komolyan vettem hagyományos kereszténységünket, magyarságunkat. És talán ez volt a baj. Ezért tudtam felfedni legalább magam előtt azokat az igazságokat, melyek nem állták meg az idő próbáját és most, mint féligazságok igencsak kilódítottak fanatizmusomból. Langyos lettem. Fentről kezelem a dolgokat. Kezdem hinni, hogy mindenből egy kicsit, hogy talán mindenkinek igaza van és senkinek sincs igaza.
Kezdem vallani, hogy örvendhetek a természetnek, a szerelemnek, a szépnek, a jónak, a hasznosnak. Kezdem szeretni a pénzt. Szeretnék egy jó autót. Pirosat.
Látom, hogy mi emberek szét trancsíroztuk a természetet. Nincs visszaút. Kezdem hinni, hogy ez is volt a cél. Hogy szétszedjük ami jó, hogy majd egy új kezdésekor jobban oda figyeljünk. Remélem a Teremtő megbocsájt nekünk. Kezdem vallani, hogy éljünk amíg tudunk és amíg lehet. Hiszem, hogy a gyermekeinknek rosszabb lesz, mint nekünk, hiszem azt is, hogy jutalmuk is nagyobb lesz. Hiszek a Gondviselésben. Hiszem azt, hogy nekünk minél többet kell együtt lenni, kevesebbet kéne dolgozzunk, tudatosan kellene vállalni a nincstelenséget, hogy több időnk legyen egymásra és az élethez, mert ki van mérve számunkra minden.
Hiszem, hogy erre jogunk van és talán lehetőségünk is.
Azt hiszem, ha az első 22 évet lázadtam, aztán a következő 22-öt megalkudtam, ideje magamra is gondolnom, az én boldogságomra, az én kedvtelésemre, hátrahagyva nemzeti és vallásos fanatizmusomat. Hátha még ad az Élet egy húszast, azt mondom, kezicsókolom.

A szeretet




Nem igazán értem, miért mentem pótérettségire, mert életemben sehova nem kellett az érettségi diplomám, de valószínű a fizimiskámról lerí, hogy nem vagyok érett, és talán sosem fogok beérni, ezért nem kérték sehol. Talán egyedüli érdeme az én pótérettségimnek, hogy most a kérésed kapcsán ez eszembe jutott. Mert életemben először kaptam tízest magyarból. Én, pótérettségin, magyarból, tízest. És nem másoltam, mert nem volt honnan, kiről. Kihúztam a cetlit és az volt benne, hogy elemezzem Petőfi „szabadság és szerelem” című nem tudom mijét? Egy darabon bámultam a papírt, minden amit Petőfitől hallottam, hogy anyám tyúkja. Apám szegény szokott dorgálni, hogy nincs száz szavam a magyar nyelvből. Tudtam, éreztem ezt a szégyent magamon, ma is hordozom, mint fogyatékosságot. Nem neveltetési fogyatékosság ez rajtam, hanem egyszerűen csak az foglalkoztat, ami érdekel. Ezért is ilyen ágas-bogas az én világnézetem.
Csak néztem a papírt és nem tudtam mitévő legyek. Ki kellett várnom a kötelező egy órát a háromból. Ez volt az érettségi dolgozat regulája. Unalmamban, gondoltam egyet és leírtam azt, amit én látok és érzek a szabadságról, szerelemről. Hatalmas meglepetés volt számomra, amikor a dolgozatjavító komisszióbol előhívatott egy magyar tanárnő és elkezdett áradozni, hogy sok érettségi dolgozatot javított, de ahogy én látom Petőfit, az egyenesen nagyszerű. Talán azért nem tudtam rávenni magam Petőfi olvasására, mert attól féltem, ha az én meglátásom a Petőfié, akkor egy nagyon hülye valaki lehet. Persze akkor fiatalon még szépnek láttam mindent. De lehet, hogy ma sem változtam. Ezen nem volt időm gondolkodni.
Most sem tudok másképpen cselekedni, minthogy leírjam az én szeretet világomat. Mert nincsenek képleteim. Nincsenek kigondolt megfogalmazásaim. Ha úgy tetszik, olyan vagyok, mint a nyolc éves tehénpásztor lányka, akinek gőze sincs milyen világban él, csak él, amint a környezete is él.
Fogalmam sincs, mit fogok írni a következő sorokban.
Eszembe jutott az a kislány, a Gabici, aki jött hozzám és teljesen bízva abban, hogy én megoldom a gondját, előadta, hogy az anyukájának ágy, asztal és szekrény kéne. Az anyukája elhagyta őt. Előkerült valahonnan, kapott egy istálóvégi kisszobát, és nincs semmije. Mondta az anyukájának, hogy szerez neki. Az anyukája nem hitte el. Mit intézhet egy tízéves kislányka? Pofára esett, amikor a rozzant Dácsiámmal felpakolva megjelentünk nála. A nyakamba ugrik Gabici és örömmel kiáltja, ugye milyen szép az én anyukám? Magamban gondoltam, hogy a napra lehet nézni, de rá nem. De a Gabici szeretetére megnedvesedtek a szemeim. Pár hónap után az anyuka újra a nyakába vette a világot. Gabici megnőtt, forró vérmérséklete több fiúnak az ölébe kergette, 14 évesen gyermeket szült. Mikor láttam a pulyával a karjaiban, szemeiben egy felnőtt lányt láttam, aki lassan mint a kígyó a bőrét, levedli a szeretetét. A csillogás elkezdett kialudni a szemeiből. A társadalom, amiben felnőtt, újra megbélyegezte. A közösség képtelen volt annak a gyermeki szeretetnek a viszonzására. Mert az érett ember az, aki nem sír, ha szálka megy a kezébe és nem folyik el mindenféle szentimentális dologtól.
Szeretet az, amikor elnézed, ahogy szülőd betegen szenved, és azt kívánod, hogy ne szenvedjen. Inkább halljon meg. Szeretem az állatokat, de nem szeretem, ha az egerek teleszarják a lakásomat, belekontárkodnak mindenbe. Szeretem az ellenségemet, de jobban szeretem a családomat. A családom boldogsága az én boldogságom is. Az, hogy mit akarok én, az másodlagos. Mert jobban szeretek bárki mást, mint magamat. Így szeretem magamat, hogy mást jobban szeressek.
Ha idegeneket megszerettem és segítettem rajtuk, legtöbbször pórul jártam. Mindig meg is ígérem magamnak, hogy soha többet. De ahány ember, annyi eset. Nincs kettő egyforma. Viszont Isten szeretete igazságos. A veszteségeimet mindig visszafizette kamatostól. Az én gyarló szeretetem ezerszer is megbocsát. Mekkora lehet akkor Isten szeretete? Viszont a fene megette, ha valaki egy újjal is a családomhoz nyúlna. Hét ördög nem tudna velem mit kezdeni. Akkor látnál te szenvedélyes szeretetet. Édes, kegyetlen bosszút. Precízen kigondolt terrorizmust és tragédiát. Ahogy szokták mondani: az Isten őrizzen meg attól…mert én nem.
Szeretet az, amikor bútort csinálok, megmunkálom a fát. Szeretet az is, amikor egy idióta klienstől elsajnálom a jó anyagot. Szeretet az, amikor valaki kedvesnek elkészítek egy drágább bútort, mint amit ki tudna fizetni. Szeretet a szegények iránt, amikor gazdagot nem szolgálok ki.
Szeretet le, meg fel, minden nap másként szeretek, ezért nem tudtam egy képletet kitalálni. Egy valami, ami belülről jön, vagy sem.
A kihűlt szeretetre, szerelemre, nincs mit mondanom. Apám szokta mondani, újramelegítve csak a töltött káposzta jó.
Életemben sok lányba, nőbe voltam szerelmes. De ha nem éreztem a viszonzást, hamar kigyógyultam. Azt hiszem fontos a viszont szeretés. Mert ha nincs, a te lángodat nincs ami éltesse. Egy átlag keresztény is tud elszenvedni dolgokat, de a szeretethez szenvedély kell.
A szeretet nem jelent birtoklást. Szerethetek. Egyszerűen szerethetek valakit. Nem is muszáj elmondanom neki. Kinek mi köze hozzá? Nem kavarom a szart, ha kell, ha nem. Szeretem és kész.
Ha jól meggondolom, ezekre a dolgokra Jézus nagyon találóan megadta a választ: szeresd Istent és felebarátodat, mint te magadat. Azaz, amit magadnak kívánsz, másnak is kívánd. Ha recept, akkor ez az. Akármennyire elcsépelt.

Isten országa


A közel kétezer bejegyzett keresztény vallás mindenike azt hirdeti, hogy „itt van Isten országának a kulcsa!” Van akinek elég ez a hit, van akinek nem. Nekem nem elég. Nem azért, mert állandóan okoskodni akarok, egyszerűen nem tudom elfogadni a vallások vezérfonalait. Emlékszem, mikor baptista keresztségre készültem, a prédikátor a szentháromságról beszélt. Egy adott pillanatban ezt mondta: „A bibliában ugyan nincs szó a szentháromságról, de mi szentháromságról beszélünk, mert……” És ez a mondat fejbe kólintotta 22 éves kobakomat. Hogyhogy? Nincs szó erről? Mégis minden vallásban megvan ez a hármasság! Persze aztán felfedeztem hogy minden vallás másképpen árnyalja ezt a témát. Semmi értelme ezt sorolgatni, elemezni. Mint egy nagy marha ezt megtettem az elmúlt 22 évben. Mélységes kiábrándulásban ébredtem és rájöttem az emberi okoskodásnak nincs határa. Ha valami abszurd, akkor az az emberi fantázia az, és a sok marha, akik beveszik mások álmait a sajátjuk helyett.
Ahányszor emberi ünnepek vannak, legyenek vallásosak, vagy sem, az embernek az az érzése, hogy fel kell pörgesse magát az ünnephez adekváltan. Ezzel szemben a természet ugyanúgy éli meg mindennapos életét évezredek óta. Első látásra monoton életét. Jobban odafigyeltem, és megállapítottam, hogy a természet egy örökké mozgó optimizmusban, ünnepben él. Minden nap egy ünnep. Ünnep a szél, az eső, a nap, az évszakok. Ünnep az ujjá születés, ünnep a halál. Ünnep a perc, ünnep az örökkévalóság. Nem láttam tökéletesebbet a természetnél, ezért úgy döntöttem, egyelőre Ez Isten országa. Az emberiség meg a pokol, az örök tüzes kemence, aki nem tud öt percet nyugodni és mindent elkövet az Isten országának a szétrombolására.

A pénz útja


„Istenes” körökben a pénz az maga az ördög. Ilyenkor szeretik előhozni a gazdag ifjú példáját, aki nem tudott lemondani a vagyonáról. Miután maga Jézus is elfogadta, hogy a srác betartotta a törvényeket, mármint nem őlt, nem paráználkodott, nem lopott, nem tett hamis tanúbizonyságot, tisztelte atyját, anyját és szerette felebarátját, mint önmagát, azaz a vagyonát nem ezek megszegésével szerezte, és ezt letisztázták, akkor mondja Jézus: „ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat és oszd ki a szegényeknek, és kincsed lesz menyben, és jer és kövess engem”. Oké, betartottál mindent, de ismered a nyuszi sapka sztorit? Erre kiderül, a gazdag ifjú elszomorodott, mert „sok jószága vala”. Én asztalos vala, lehet, hogy nekem azt mondaná Jézus: sok géped, segéded vala, bizonyára sok munkád, azaz nem vagy tökéletes. Add el mindened, oszd ki és jer és kövess engem. A gazdag ifjúnak sok jószága vala, bizonyára tapasztalata is, mert ha nem lopással gazdagodott meg, akkor feltételezem, hogy értett a jószágokhoz, a példában nincs utalás arra, hogy az ifjú a templom mellett nyitott valutabeváltót, vagy bankot, nincs utalás arra, hogy papi főméltóság vagy politikai vezető vala, hanem csupán sok jószága vala, amitől nem akart megválni.
Ha ma vendégem lenne Jézus, bizonyára azt mondaná: Haitiban földrengés volt, sokan meghaltak, éheznek, otthontalanok. Te 180 négyzetméteres lakásodban köszönöd szépen jól vagy. Oszd el és jer és kövess engem. Miután feleségem a hajával a lábait illatos olajokkal kenné be, megkérném: hozzad ide a könyvelésünket. Ide hozná és elkezdenék benne lapozni. És mondanám: Szívest örömest eladnék mindent: 80000 eurós adósságomat ingyen odaadom. Gépeimet odaadom, vigyék. A segédeim vessenek magukra, majd hozzád küldöm tanácsért, van pár gyerekük, éhesek lesznek. Itt van a csarnokom, vigyék, ingyen odaadom, a többi 36 is majdnem üresen áll, senkinek sem kell. És ha minderre vevőt találnék, a semmit kiosztanám, Uram, hova kövesselek? Ha mindenki mindent szétoszt, hova kövessenek?
Egy másik klasszikus pénzpélda az özvegy utolsó két fillérje. Szerintem a szerzetesség erre a példára tette fel a credóját. Levetkőzte ruháit, magára csavarta a pokrócot és mezítláb elindult az Úr után. Ma már inkább csak státuskérdés a pokróc, főképp a két fillér, ebből az a tanulság, hogy látod mi lesz, ha mindened odaadod? Maradsz a morállal.
Ezek a példák olyanok mint valami flash-ek, amik megfagynak: szomorú gazdag ifjú, kétfilléres néni. Top sztorik. És egy éhenkórász nép, aki nézi hol Jézust, hol a gazdagot, hol a nénit: ki adja fel leghamarabb?
És akkor van még egy fantasztikus pénzpélda: a kiosztott tálentumok. Hát gyerekek ez nekem több fejfájást okozott mint bármi más az életben. A fenti példázatokat emésztvén elmémben, Az aki az én tökéletességem kiteljesedését a jószágok szétosztásában látja, aki korbáccsal verte szét a pénzváltókat, a talentumos példázat végén ezt mondja: „El kellett volna tehát helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál, és én megjővén, nyereséggel kaptam volna meg a magamét.” És ez semmi. Figyelj: „Vegyétek el azért tőle (t.i. arról van szó aki elásta a tálentumot, mert dilemmában volt mit is kezdjen vele, tudván, hogy aki adta egy kegyetlen ember, aki ott is arat ahol nem vet) a tálentomot, és adjátok annak, akinek tíz tálentoma vala” Hogy lett annak tíz tálentoma? Emígy: „Elmenvén pedig aki az öt tálentomot kapta vala, kereskedék (nem jószágokat tartott vala) azokkal és szerze más öt tálentomot.” Az a fickó aki a kettőt duplázta meg, négytálentomosan maradt meg a történelemben, az amelyik ette a saját lelkét: az a mindenkori balfasz. Tehát jó és igaz az a román mondás, hogy „si cu p….in cur, si cu sufletul in rai, nu merge.” Vagy vagy, de ezek szerint mégis az megy a „rai”-ba, aki a „cur”-ban matat. Könyvelésileg a fasza gyerek az aki tíz tálentomot szedett össze! Az kapott még egyet! A tanulság: kereskedj, ne lelkizz!
Nekem fiatalon ezekkel szembe kellett nézni. Eljutottam oda, hogy szembe kellett nézzek egy furcsa Istennel, aki életet ad és vesz el. Ezt megértettem. Azt is, hogy adott eszet és kezet, mint megannyi tálentumot. Ötből tizenegyet kell csinálnom. Azt is eldöntöttem, hogy megtartom a „jószágaimat”, azon a címen, hogy nem áshatom el a tálentumot. Lemondok a gazdag ifjú álmáról, hogy tökéletes legyek. Én nem akarok tökéletes lenni. Amíg van két kezem, eszem, nem követem a pokrócosokat. Szeretem Istent hibáival együtt, amint ő is engem a hibáimmal együtt. Ki nem fingott otthon? Csak aki nem vallja be.
Haitiban nagy a nyomorúság. Mit tehetek? Jöjjön hozzám egy sokgyermekes család, fedelet és munkát adok. Ja! Nem erre gondolt senki, ugye? Munkát? KI beszél itt munkáról? Bocsánat, közvetítő intézetnek nem adok segélyt! Puszi! Pá! Előttem lejártak.

Narancs liget.


Jézus megszabadított engem. Ha nem ismerném őt, elfogadnám az emberi társadalom berendezkedését: szegények, gazdagok, soványak, kövérek, lúzerek, szerencsések. Ha nem lenne Ő, azt mondanám, a véletlen műve az élet, nincs szabadság, nincs csak a végtelen rabság és bizonytalanság. Ő számomra a bizonyíték arra, hogy a világot egyenlő esélyekkel birtokoljuk, mindenkinek jut bőven narancs. Ő Benne van a szabadulás. Ő adja nekem az erőt, bizalmat és biztatást, hogy ne adjam fel. A vallások könyörületességre intenek, türelemre, alázatra, míg Jézus azt mondja: harcolj kegyetlenül, ne add fel azt az álmodat, hogy szabad vagy és jogod van neked is a narancsligetbe, nincs kerítés. Az egyházak az államot támogatják, és fordítva. Az embernek pedig mindkettőnek adóznia kell, hitével pedig csak e két intézmény iránt való engedelmességgel tartózik. Istent, a Teremtőt nem ismeri, csak közvetve, eronáltan, nem ismeri a Hatalmat, a Szabadságot. Az Élet vizét Jézus adja, csak úgy egyszerűen. A szabadságot is Ő adja. Mitől lennék rab? Csak olvasnom kell a Bibliát, amit a vallások kivettek a kezemből, olyan értelemben, hogy már kézbe sem merem venni, önállóan olvasni, mint Isten igéjét, amíg nem teszem fel egyik vagy másik vallás szemüvegét, kódlapját, értelmező szótárát. A legnehezebb levetkőzni ezeket a kötelékeket, viszont a tiszta értelmezéshez le kell vetni ezeket a “vezérfonalak”-at, az intézményesített eszméket, igéket, melyek érdekközösségek marketing vonalát, üzleti tervét képezik, és ahogy egy téves tankönyvet nem fognak visszavonni a kiadók, inkább kimagyarázzák a hibát, erénnyé vetítik, úgy az intézményesítés csapdájába esett eszmehirdetők sem fogják belátni hibájukat, legfeljebb megemelik a mércét, több áldozatot kérnek, és mivel az emberiség legtöbbje csak a lelkiismeretének a zakatolását akarja valamivel alább csendesíteni, megelégszik a saját maga becsapásával, abban a reményben, hogy elfogadtatik majd, hogy “hát én nem láttam”, “én megtettem mindent”. Minden ember érzi, hogy nem tett meg mindent, de azzal altatja magát, hogy mindenki így csinálja. Szerintem ez az a mély rabság, a lelki nyomor, az ördögnek gyújtott gyertya. Ez az én harcom, hogy ez nem az a szabadság, amit ígér Jézus. Ez nem a teremtésben való részvétel, hanem a “te Uram ott is aratsz, ahol nem vetsz” pimasz, képmutató hozzáállás. Mert ki szokott váll veregetve dicsérni? Akinek kell valami. Ingyen. Az emberiség azt hiszi, hogy becsapja Istent. Nevetséges. Egyben szomorú is.