Poorbook, a szegénységhez vezető infrastruktúra.


Mániákusan nézem, hogy min tudnék még spórolni? Mindent aprólékosan kiboncolok, elemezem, hogy miből lehetne lefaragni? Egy ilyen találmányom a budi papír. A családom miatt egy bizonyos fajta papírt szoktam venni, de aztán rájöttem, számomra van olcsóbb megoldás. Egy tekercs puha, három rétegű árából megveszek egy tucat olyan egyrétegűt és nem puhát. Egyből felére esett ez a költség. Mostanság azon jár a fejem, a kávéhoz a csokit hogyan vágjam le? Mert csoki nélkül is megiszom a kávét, de az már nem az. Akár le is mondhatom a kávét, csak félek valami más fogja helyét venni. Voltak ilyen próbálkozásaim és nagyon ránéztem a csokikra. Inkább akkor a napi két kávé. De amit megpróbálok, és talán éppen mától kezdve, hogy az egyik kávéból kihagyom a csokit, hogy aztán annál kellemesebb legyen majd a csokis kávé. Most éppen a csokist iszom.

Rengeteg ilyen gondolatom van.

Ma felhívott Péter bácsi. Vagyis a tegnap este. Azt hiszem megtetszett neki a műhelyem, mert állandóan hív. Nem mondja, de szavaiból kiérzem, hogy lelkében vágyódik ide, ahol fontos volt és számba vették. Ahol valaki volt, ahol elsüthette cinikus vicceit, és ahol tudta, hogy bár röhögve, de vicceit komolyan vettük. Péter bácsi mondta, miután kipanaszoltuk magunkból ezt a világot, hogy Attila úr, tudja mi a szar? Mi, Péter bácsi? Hogy a Szaharában víz sincs. Az a szar. Mondja Péter bácsi. Igaza van Péter bácsi. Mondom neki. Igen, igaza van. Én meg itt osztom a budipapírt és a csokit a kávéból.

A valóság az, hogy én nagyon sokat gondolkodom ezen a szegénységen, a Világ szegénységén. Csak már unom leírni. A blogomba is hiába írok erről, a szegénység nem egy elsőbbség még a blogger világban sem. Hamar lelegyintjük és kapunk rá pár magyarázatot. Sors, genetika, miegymás. Biztos van mindenből egy kicsi benne. De nekem mindig ezen jár az eszem. Hogyan lehetne felszámolni a szegénységet? Persze, hogy a bolygónk elbírja az embereket, meg tudna mindenki élni boldogan, de a törvényeket mindig egy elit javára írják, a szegényedő emberek, a napi kis zsaroltságukban élve, elvesztik a hozzászólás jogát és erejét. A napokban magamnak úgy fogalmaztam meg, hogy nincs kiépítve az infrastruktúra a szegénységből a jólétre. Ha lennének is irgalmasok, akik a szegénység felszámolásáért áldoznának, nem találják az utat. Mert arra már sokan rájöttünk, hogy az igazi szegénység felszámolása nem a használt ruha oda ajándékozása, nem a koldus piszkos kezébe hullajtott aprópénz. Fontos dolgok, de nem elég.

Mióta keresek gazdát apró bútor darabjaimra, amik itt porosodnak a csarnokomban, hirdettem több helyen, hogy ha értelmét látom, akár oda adományozom valakiknek, viszont egy kikötésem volna, hogy ne egy másik csarnokban rohadjon tovább, mint statisztika, hanem akarom látni a végfelhasználót. Mert nekem naponta kell látnom, hogyan tüzelnek el egyébként még használható dolgokat, mert már nincs hely a raktárakban. Persze, a szegények nem netteznek. Nincs honnan tudják, hogy egy majomnak vannak adományozni való asztalai. Fizikai időm nincs járkálni ide oda, hogy igazán nem kell ingyen bútor? Ezért mondom, nincs kiépítve a szegénységhez vezető infrastruktúra. Ezért nincs semmiféle kommunikáció, én a gazdag és a más szegény között.

Tiszta röhejes az én állapotom. Olyan lerobbant birtokos vagyok, olyan Rejtő Jenő -féle lepurcant grófféle. Akinek van egy romos fele birtoka és itt ez a hatalmas csarnok. Hány és hány embernek nincs lakása, miegymás? Én őszintén töröm az agyam, hogyan lehetne ezeket a dolgokat infrastruktúrálni?

Az kizártnak tartom, hogy valamilyen alapítvánnyal összedolgozzak, egyrészt mert még nem találkoztam olyan alapítvánnyal, amelyik célul tűzte ki magának a szegénység felszámolását, másrészt én egy más fajta segítségre gondolok, nem csak adományok begyűjtésére és kiosztására.

Az is megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha elkezdenénk egy ilyen multi level szegénység infrastruktúrát? Ahol a dicsőség nem az eladott mosószerek pontszáma, hanem a felfedezett szegények száma és a nekik eljuttatott névre és célra szóló segítség. Például, van nekem két íróasztalom, egy szekrényem, amit egy rászorulónak szívesen odaadok. Másnak van egy 48 as öltönye, stb, stb. Mindezek bekerülnek egy minden tag által látott adatbankba. Közben a felzárkózók az ismerősök által felkeresik azt az egy két szegény családot, akik által benne lesznek a rendszerben. Miért multi level? Mert az egyik leggyorsabb és legszemélyesebb terjedési lehetőség.

Aztán a többi az már mind fantázia kérdése.

Elnéztem ezt a „facebook” -os dolgot, el lehet könnyen képzelni egy „Poorbook” hálózatot.

Azt látom, hogy jó indulat van az emberekben, és valamennyit sokan áldoznának érte, ha látják értelmét. Sajnos a legtöbben már nem hiszünk az átláthatatlan intézményekben, állami rendszerekben. Viszont ha lenne egy nyomon követhető jótékonysági rendszer, szerintem a két ingen túl sokkal nagyobb dolgokra lennénk képesek. Például, ha egy poorbookos profiljában szerepel egy asztal, annak az útját egy másik poorbookos elkísérheti egészen a végfelhasználóig, akinek ugyancsak lesz egy poorbookos profilja, amit az úgynevezett „szponzora”, felfedezője hoz létre.

Mit szóltok? Képesek vagyunk egy ilyenre?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése