Ugye,
van hogy látunk egy öreg nénit, fenn a hegyen egy kunyhóban, se
áram, se wifi, se benti véce. Irigyeljük, ahogy a kutyái, kicsik
és nagyok, ott vannak mellette, fene érti miből élnek, az talán
enigmatikusabb, hogy miért élnek az anyó közelében, de
irigyeljük amikor a macska felugrik az anyóka ölébe és az anyóka
azt cirógatja, és dorombol neki, aztán irigyeljük a rágcsáló,
de minket figyelő kecskét, hogy mit akarunk mi az anyóval
csinálni?
Látjuk
azt az egyszerű képet, az anyóka nyugodtságát, holott talán tíz
éve vesztette el szeretett férjét, de szinte bizseregve visítjuk
lelkünkben, hogy: „AHA!!” . És bölcsen lajstromozzuk, hogy ez
talán a boldogság. Első benyomásunk az, hogy az anyóka
megfejtette a kódot, az élet értelme kódot, a boldogságot.
Azt
a boldogságot, melyet mi imával, meditációval, szegénységi
illetve gazdagodási fogadalmakkal, karrier építéssel, mindenféle
művi eszközzel igyekszünk kipréselni az Élettől, mint valami
nedvet az éretlen narancsokból, egy hegyen lakó öreg anyó valami
titokzatos módon, csak úgy egyszerűen birtokolja.
Látjuk
mi ezt az egyszerűséget és elmélázunk rajta, hogy nosza biztos a
környezet a ludas a dologban.
Ki
kéne költözni a hegyre, beszerzünk egy kecskét, pár kutyát,
kerül macska is, szar kunyhókat lehet semmipénzért kapni. Aztán
milyen jó is lesz, boldogságot fog árasztani a hely, mint a
napelem áramot, vizet szívunk a kútból, fürdőszobát csinálunk,
konyhában szagelszívót, kocsinknak csűrben garázst. Kapunk egy
internetes állást, valami appokat programálni, vagy éppen fake
nyúz csatornákon csettelni, részlet kérdés, de ha már kinn
vagyunk a szabad levegőn, jöhet a boldogság katarzis... Napi két
óra nettes munka, az is két gerenda közé kihúzott lengőágyon
heverve, szipkásan gyömbér teát szürcsölve.
De
még ezt az infantilis látásmódot sem próbálja ki, majdnem
senki. Ott a lelke mélyén, hogy jó lenne, szép lenne, de nem meri
szinte senki meglépni. Sokszor nem is igazán értem, hogy miért,
talán mert fél, hogy a boldogság recept kiköltözős micinje
meghozza a hatását? Talán mert az ember nem is akar boldog lenni?
S
akkor lett egy ilyen fajta szakirodalom a boldogságról, mint a
friss lakberendezési trendek: olyan lakásokat álmodnak meg a
dizájnerek, amikbe emberek nem éreznék jól magukat, azaz olyan
boldogság elméleteket gyártanak, amelyek szart se érnek.
Tulajdonképpen
ezzel az anyókás képpel én ízlelgetek valamit lelkemben.
Nem
szeretek hangzatos szavakkal bölcsködni, de ez most nagyon
kifejező, hogy posztmodern korunkban a New Age szektásodási irány
hordozza az emberiség legnagyobb téveszméjét. A szeretetről úgy
papol, hogy átvesz Buddhától is meg Jézustól is, és ezt a
pszichológia korszerű eszközeivel, mintegy lelki fegyvert szórja
szét papagáj színekbe öltözve, békét integetve mint a hippik.
Az Antikrisztus tökéletes álcája. A CIA azt mondaná, hogy
ugyanmár, néhány torzonborz, beszívott álmodozó. Mondjuk a
CIA-nak kötelessége ezt mondani róluk.
De
miért is látom ezt ilyen vészesnek? Azért, mert ők azok, akik
befele fordulással keresik önmagukat. Annyira befele fordulnak,
hogy az addig barátságos emberek elkezdenek távolodni azoktól,
akik nem élnek ezzel a módszerrel, nem hiába ezek Jézustól
irtóznak a legjobban. Mert Jézus jött és széttárta karjait,
engedjétek hozzám jönni, ha van kettőd, egyiket add másnak. Nem
magamért élek, mondja Jézus, jöttem, hogy megváltsalak titeket.
A
new age pekk ezzel szemben homlok egyenest más csinál. Magába
fordul, csak annyit termel magából, mint a lógó denevér, hogy
éppen önmagát fenntartsa és fennkölten hiszi és vallja, hogy a
boldogság nem egy más személyben valósul meg, hanem a boldogság
önmagad szeretetében valósul meg. Már amennyiben a boldogság nem
egy illúzió, amint talán az életünk is csak egy illúzió, a
megvilágosult szerint.
Nem
véletlen, hogy az összes modernkori szamárság innen fejlődött
ki, ezekből a papagájszínes szektákból, kezdve a szándékosan
félreértett feminizmustól, a multikulturálison át a gender
megfogalmazásokig. Az ember azt hinné, hogy ezek a világmegváltó
folyamatok és kurzusok szükségszerűen alakulnak, valamiféle
intellektuális evolúciós folyamat gyanánt, de hatalmas tévedés.
Ha valaki egy cseppet is belelát a divat iparba, legyen az
öltözködés, lakberendezés, ergo életvitel, hit és gondolkodás
rendszer, tisztán látja, hogy ezek nem organikusan alakulnak, hanem
egyértelműen az ipar, a tőkésrendszer alakította divat
diktátorjain keresztül valósítja meg bevételeit.
Ezzel
szemben a keresztény alapú szekták sem kivételek. Keresztény
alapú szektákhoz sorolom a történelmi egyházakat is, nemcsak a
neoprotestánsokat, mert azoknak is ugyanúgy beépült a minden
napjaikba a templomban elhangzottak, kezdve az életmódtól, a
kulturális megnyilvánulásukon át, az egymáshoz viszonyulásig, a
politikán át, minden, tehát nyugodtam nevezhetem szektásoknak
őket is. Történelmi szektások.
Minden
keresztény szektának megvan a pontos definíciója a tagjaira
nézve, amit mindenki így vagy úgy elfogad. Titokban meghág, de
nem kürtöli szét, vagy mereven tartja magát hozzá, de nem megy
messze a tűz melegétől.
Azt
amit én ízlelgetek a számban az a következő:
Találkoztam
egy idegennel, és első pillanattól kezdve volt egy kémia köztünk.
Tartott kb három napot ez az érzés, amíg az illetőt fel nem
világosították rólam. Amint éreztem a kémia jelenetét, úgy
éreztem az elpárolgását is.
Nem
releváns, hogy mennyire volt igaz, vagy hamis ez az érzésem, én
tudom, hogy megtörtént és tudom, hogy megszűnt részéről.
A
kulcs a dologban bennem van, nem benne.
Néztem,
amint háttal áll velem, bennem a vágy, hogy beszélgethettünk
volna egy jót. Kíváncsi lettem volna, mit gondol Istenről, a
tulipánokról, a művészetről? Nem akartam megdugni. Nem flörtölni
szerettem volna, csak megtudni, mit lát? Miben tudnánk közöset
alkotni? Mert iszonyatosan alkotói válságban vagyok.
Ahogy
néztem, ahogy háttal áll velem, éreztem, hogy elengedem. El kell
engednem. És elengedtem. Na ez az én „Ahám”. Azt hiszem,
megértettem egy picit Isten lényegéből.
Megjegyzem,
ízlelgetem a gondolatot, nem defineálok.
Az
Istennek nincs semmiféle terve! Isten csak azt szeretné, ha barátok
tudnánk lenni. De mi elfordulunk tőle, elfoglaljuk magunkat
mindenféle pótcselekvéssel, bármivel, csak ne kelljen kötődnünk
senkihez. Istenhez sem. Pláne nem emberhez.
És
itt van az Antikrisztus lényege, hogy elhitette velünk, hogy nincs
boldogság, ha van is mintegy illúzió, az extralelken kívűl lelhető meg, de semmi, de semmi esetre sem egy másik ember
személyében lelhető az meg.
Ha
visszamegyünk az anyókához és elbeszélgetünk vele, nemcsak
nézzük a néznivalót, rájövünk, hogy életének értelme és
boldogsága a férje köré fonódik, aki már tíz éve nincs. Nem a
hely varázsa, nem az elmélyült tudatosság, hanem egyszerűen a
szeretet.
Nincs
nagyobb fájdalom Istenben, mint néznie ránk, epekedik szeretetünk
iránt, de mi kikérjük magunknak, hogy engedjen el minket, ne
foglalkozzon velünk. És Isten elenged minket. Szakad meg a lelke,
de úgy szeret, hogy elenged. Tudja, hogy tudatlanságunk miatt
gondolunk és érzünk úgy.
Erre
mi, perverz módon, ha beszartunk, felhívjuk: Isten segíccs! Most
az eccermég! Isten úgysegéljen.
Én
komolyan nem értem, mit gondol magáról az ember? Mit gondol
Istenről?
Egy
csepp fantázia kell hozzá, hogy Az Aki megalkotta ezt az önműködő
rendszert, benne mi, az érző, gondolkodó embert, az istenség
mintájára, abban élvezkedik, hogy néha audenciára szólítjuk
Őt? Lássuk ezt a Muzsit mi a szentszarba lépett, nosza szedjük ki
őt onnan? De a következő percben szarik Rám, megy és űzi a
saját dolgait? Mintha mi sem történt volna?
Ízlelgetésem
summája pedig ez:
Mi
van, ha felfuvalkodottságában az ember Istennek olyan célt adott a
szájába, amihez se inge se gatyája? Holott Istennek egyetlen vágya
lehet, hogy megszeressük egymást? Miből gondoljuk, hogy egy
hatalmas Isteni gépezetnek vagyunk az építői, és nekünk valami
iszonyatosan nagy elhívatásunk és tisztünk van ebben a
rendszerben? Holott egyetlen értelmünk talán az, hogy egymásban
boldogok legyünk?
Miből
gondoljuk, hogy Isten kegyetlen, amikor mi kérjük, hogy elengedjen
minket? Miből gondoljuk, hogy cselekedeteinknek nincs következménye,
amit a mi két kezünkkel és megvilágosodott elménkkel valósítunk
meg? Holott meg van ígérve, hogy a hibáknak harmad, negyedíziglen
lesznek kihatásai, amíg azokkal akik Őt szeretik, azokkal
ezeriziglen irgalmaz?
Én
nem értem, hogy nem látjuk? Egyedül az ember képes maga alá
hajtani az egész Világot, és még Istent is.
Ne
csodálkozzunk, hogy boldogtalanok vagyunk. Nem isteni büntetés ez,
hanem a saját magunkra olvasott varászigék által
boldogtalanodunk el, nap mint nap.
Én
szerintem cinikus létünkre már nincs orvosság. El vagyunk veszve,
és hiába gondoljuk balgaságunk eredményeképp, hogy lesz egy új
megváltás, nem lesz semmi.
Szerintem
Istennek nincs semmiféle terve. Egyszerűen ránk vár. Mi meg
basszuk itt a legyet és filózunk mint az idióták. Olyan ruhákkal
öltöztetjük Istent, amihez nekünk éppen kedvünk szottyan.
Amikor
normális embereknek elmegy az eszük, az ember csak néz és ácsorog
és nem tud mit tenni, mint elengedni.
A
magam felé feltett kérdésem az, hogy vajon rám ki és mennyit
várt, vagy vár? Szeretet receptoraim mindig hegyezték csápjait,
de történhetett velem is, hogy elbambultam, meghülyültem,
elfilóztam, elaludtam.
Új
fényben keresem tovább Istent: legyünk barátok. Beszélgessünk.