Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Legyünk barátok


Ugye, van hogy látunk egy öreg nénit, fenn a hegyen egy kunyhóban, se áram, se wifi, se benti véce. Irigyeljük, ahogy a kutyái, kicsik és nagyok, ott vannak mellette, fene érti miből élnek, az talán enigmatikusabb, hogy miért élnek az anyó közelében, de irigyeljük amikor a macska felugrik az anyóka ölébe és az anyóka azt cirógatja, és dorombol neki, aztán irigyeljük a rágcsáló, de minket figyelő kecskét, hogy mit akarunk mi az anyóval csinálni?
Látjuk azt az egyszerű képet, az anyóka nyugodtságát, holott talán tíz éve vesztette el szeretett férjét, de szinte bizseregve visítjuk lelkünkben, hogy: „AHA!!” . És bölcsen lajstromozzuk, hogy ez talán a boldogság. Első benyomásunk az, hogy az anyóka megfejtette a kódot, az élet értelme kódot, a boldogságot.
Azt a boldogságot, melyet mi imával, meditációval, szegénységi illetve gazdagodási fogadalmakkal, karrier építéssel, mindenféle művi eszközzel igyekszünk kipréselni az Élettől, mint valami nedvet az éretlen narancsokból, egy hegyen lakó öreg anyó valami titokzatos módon, csak úgy egyszerűen birtokolja.
Látjuk mi ezt az egyszerűséget és elmélázunk rajta, hogy nosza biztos a környezet a ludas a dologban.
Ki kéne költözni a hegyre, beszerzünk egy kecskét, pár kutyát, kerül macska is, szar kunyhókat lehet semmipénzért kapni. Aztán milyen jó is lesz, boldogságot fog árasztani a hely, mint a napelem áramot, vizet szívunk a kútból, fürdőszobát csinálunk, konyhában szagelszívót, kocsinknak csűrben garázst. Kapunk egy internetes állást, valami appokat programálni, vagy éppen fake nyúz csatornákon csettelni, részlet kérdés, de ha már kinn vagyunk a szabad levegőn, jöhet a boldogság katarzis... Napi két óra nettes munka, az is két gerenda közé kihúzott lengőágyon heverve, szipkásan gyömbér teát szürcsölve.
De még ezt az infantilis látásmódot sem próbálja ki, majdnem senki. Ott a lelke mélyén, hogy jó lenne, szép lenne, de nem meri szinte senki meglépni. Sokszor nem is igazán értem, hogy miért, talán mert fél, hogy a boldogság recept kiköltözős micinje meghozza a hatását? Talán mert az ember nem is akar boldog lenni?
S akkor lett egy ilyen fajta szakirodalom a boldogságról, mint a friss lakberendezési trendek: olyan lakásokat álmodnak meg a dizájnerek, amikbe emberek nem éreznék jól magukat, azaz olyan boldogság elméleteket gyártanak, amelyek szart se érnek.

Tulajdonképpen ezzel az anyókás képpel én ízlelgetek valamit lelkemben.
Nem szeretek hangzatos szavakkal bölcsködni, de ez most nagyon kifejező, hogy posztmodern korunkban a New Age szektásodási irány hordozza az emberiség legnagyobb téveszméjét. A szeretetről úgy papol, hogy átvesz Buddhától is meg Jézustól is, és ezt a pszichológia korszerű eszközeivel, mintegy lelki fegyvert szórja szét papagáj színekbe öltözve, békét integetve mint a hippik. Az Antikrisztus tökéletes álcája. A CIA azt mondaná, hogy ugyanmár, néhány torzonborz, beszívott álmodozó. Mondjuk a CIA-nak kötelessége ezt mondani róluk.
De miért is látom ezt ilyen vészesnek? Azért, mert ők azok, akik befele fordulással keresik önmagukat. Annyira befele fordulnak, hogy az addig barátságos emberek elkezdenek távolodni azoktól, akik nem élnek ezzel a módszerrel, nem hiába ezek Jézustól irtóznak a legjobban. Mert Jézus jött és széttárta karjait, engedjétek hozzám jönni, ha van kettőd, egyiket add másnak. Nem magamért élek, mondja Jézus, jöttem, hogy megváltsalak titeket.
A new age pekk ezzel szemben homlok egyenest más csinál. Magába fordul, csak annyit termel magából, mint a lógó denevér, hogy éppen önmagát fenntartsa és fennkölten hiszi és vallja, hogy a boldogság nem egy más személyben valósul meg, hanem a boldogság önmagad szeretetében valósul meg. Már amennyiben a boldogság nem egy illúzió, amint talán az életünk is csak egy illúzió, a megvilágosult szerint.
Nem véletlen, hogy az összes modernkori szamárság innen fejlődött ki, ezekből a papagájszínes szektákból, kezdve a szándékosan félreértett feminizmustól, a multikulturálison át a gender megfogalmazásokig. Az ember azt hinné, hogy ezek a világmegváltó folyamatok és kurzusok szükségszerűen alakulnak, valamiféle intellektuális evolúciós folyamat gyanánt, de hatalmas tévedés. Ha valaki egy cseppet is belelát a divat iparba, legyen az öltözködés, lakberendezés, ergo életvitel, hit és gondolkodás rendszer, tisztán látja, hogy ezek nem organikusan alakulnak, hanem egyértelműen az ipar, a tőkésrendszer alakította divat diktátorjain keresztül valósítja meg bevételeit.

Ezzel szemben a keresztény alapú szekták sem kivételek. Keresztény alapú szektákhoz sorolom a történelmi egyházakat is, nemcsak a neoprotestánsokat, mert azoknak is ugyanúgy beépült a minden napjaikba a templomban elhangzottak, kezdve az életmódtól, a kulturális megnyilvánulásukon át, az egymáshoz viszonyulásig, a politikán át, minden, tehát nyugodtam nevezhetem szektásoknak őket is. Történelmi szektások.
Minden keresztény szektának megvan a pontos definíciója a tagjaira nézve, amit mindenki így vagy úgy elfogad. Titokban meghág, de nem kürtöli szét, vagy mereven tartja magát hozzá, de nem megy messze a tűz melegétől.

Azt amit én ízlelgetek a számban az a következő:

Találkoztam egy idegennel, és első pillanattól kezdve volt egy kémia köztünk. Tartott kb három napot ez az érzés, amíg az illetőt fel nem világosították rólam. Amint éreztem a kémia jelenetét, úgy éreztem az elpárolgását is.
Nem releváns, hogy mennyire volt igaz, vagy hamis ez az érzésem, én tudom, hogy megtörtént és tudom, hogy megszűnt részéről.
A kulcs a dologban bennem van, nem benne.
Néztem, amint háttal áll velem, bennem a vágy, hogy beszélgethettünk volna egy jót. Kíváncsi lettem volna, mit gondol Istenről, a tulipánokról, a művészetről? Nem akartam megdugni. Nem flörtölni szerettem volna, csak megtudni, mit lát? Miben tudnánk közöset alkotni? Mert iszonyatosan alkotói válságban vagyok.
Ahogy néztem, ahogy háttal áll velem, éreztem, hogy elengedem. El kell engednem. És elengedtem. Na ez az én „Ahám”. Azt hiszem, megértettem egy picit Isten lényegéből.
Megjegyzem, ízlelgetem a gondolatot, nem defineálok.
Az Istennek nincs semmiféle terve! Isten csak azt szeretné, ha barátok tudnánk lenni. De mi elfordulunk tőle, elfoglaljuk magunkat mindenféle pótcselekvéssel, bármivel, csak ne kelljen kötődnünk senkihez. Istenhez sem. Pláne nem emberhez.
És itt van az Antikrisztus lényege, hogy elhitette velünk, hogy nincs boldogság, ha van is mintegy illúzió, az extralelken kívűl lelhető meg, de semmi, de semmi esetre sem egy másik ember személyében lelhető az meg.

Ha visszamegyünk az anyókához és elbeszélgetünk vele, nemcsak nézzük a néznivalót, rájövünk, hogy életének értelme és boldogsága a férje köré fonódik, aki már tíz éve nincs. Nem a hely varázsa, nem az elmélyült tudatosság, hanem egyszerűen a szeretet.

Nincs nagyobb fájdalom Istenben, mint néznie ránk, epekedik szeretetünk iránt, de mi kikérjük magunknak, hogy engedjen el minket, ne foglalkozzon velünk. És Isten elenged minket. Szakad meg a lelke, de úgy szeret, hogy elenged. Tudja, hogy tudatlanságunk miatt gondolunk és érzünk úgy.
Erre mi, perverz módon, ha beszartunk, felhívjuk: Isten segíccs! Most az eccermég! Isten úgysegéljen.
Én komolyan nem értem, mit gondol magáról az ember? Mit gondol Istenről?
Egy csepp fantázia kell hozzá, hogy Az Aki megalkotta ezt az önműködő rendszert, benne mi, az érző, gondolkodó embert, az istenség mintájára, abban élvezkedik, hogy néha audenciára szólítjuk Őt? Lássuk ezt a Muzsit mi a szentszarba lépett, nosza szedjük ki őt onnan? De a következő percben szarik Rám, megy és űzi a saját dolgait? Mintha mi sem történt volna?

Ízlelgetésem summája pedig ez:
Mi van, ha felfuvalkodottságában az ember Istennek olyan célt adott a szájába, amihez se inge se gatyája? Holott Istennek egyetlen vágya lehet, hogy megszeressük egymást? Miből gondoljuk, hogy egy hatalmas Isteni gépezetnek vagyunk az építői, és nekünk valami iszonyatosan nagy elhívatásunk és tisztünk van ebben a rendszerben? Holott egyetlen értelmünk talán az, hogy egymásban boldogok legyünk?
Miből gondoljuk, hogy Isten kegyetlen, amikor mi kérjük, hogy elengedjen minket? Miből gondoljuk, hogy cselekedeteinknek nincs következménye, amit a mi két kezünkkel és megvilágosodott elménkkel valósítunk meg? Holott meg van ígérve, hogy a hibáknak harmad, negyedíziglen lesznek kihatásai, amíg azokkal akik Őt szeretik, azokkal ezeriziglen irgalmaz?

Én nem értem, hogy nem látjuk? Egyedül az ember képes maga alá hajtani az egész Világot, és még Istent is.

Ne csodálkozzunk, hogy boldogtalanok vagyunk. Nem isteni büntetés ez, hanem a saját magunkra olvasott varászigék által boldogtalanodunk el, nap mint nap.
Én szerintem cinikus létünkre már nincs orvosság. El vagyunk veszve, és hiába gondoljuk balgaságunk eredményeképp, hogy lesz egy új megváltás, nem lesz semmi.
Szerintem Istennek nincs semmiféle terve. Egyszerűen ránk vár. Mi meg basszuk itt a legyet és filózunk mint az idióták. Olyan ruhákkal öltöztetjük Istent, amihez nekünk éppen kedvünk szottyan.

Amikor normális embereknek elmegy az eszük, az ember csak néz és ácsorog és nem tud mit tenni, mint elengedni.

A magam felé feltett kérdésem az, hogy vajon rám ki és mennyit várt, vagy vár? Szeretet receptoraim mindig hegyezték csápjait, de történhetett velem is, hogy elbambultam, meghülyültem, elfilóztam, elaludtam.

Új fényben keresem tovább Istent: legyünk barátok. Beszélgessünk.