Írni kéne. Jó lenne.
Lucsog bennem a gyóccer. Vágni jópofát
hozzá. Holott ködösen nézek ki a fejemből, mintha homályos
képernyőn érthetetlen filmet néznék. Avagy csak nézném, de
úgysem értem.
Ugrik a cukrom, gyógyszerész dilemma:
minek akkor a vérnyomást korrigálni, ha a gyógyszerek növelik a
cukrot? Melyik a rosszabb? A nagy cukor, mely már dupla dózissal
sem megy le, vagy a nagyobb vérnyomás? A nagy cukrot is csak
félvállról veszem, vállaimra ötféle gyógyszer nehezedik,
mintha béklyói húznák a földre, és a határidős munkákra is
érdektelenül nézek. Ki a faszt érdekli, hogy a másiknak nincs fa
védője a vas korlátján?
Kezdem érteni az öregek apatikus
tekintetét, letargikus nemtörődömségét: Be vannak narkózva. Az
életet az értelmetlenség másvilágjából látják, a gyógyszerek
átlátszó fém burkot képeznek, mintegy fekete lyukba préselve az
emberi létet.
Ildikó küldi nekem a kínai
lófaszságokat, hogy azért helyeztem a szívemet zsír párnába,
mert nem akarok tudomást szerezni a valóságról, legyek adakozóbb,
nyitottabb.
Há bassza meg a kínai szarságokat. Én
vagyok a valóságtól elrugaszkodva? Hova a picsába legyek
adakozóbb? Nyitottabb? Én nem voltam eléggé nyitott? Hát tudod,
öreg haver (mondám pediglen magamnak), ilyen marhaságokat nem
küldök olyannak, akiről feltételezem, hogy ismerem. Az jutott
eszembe, amit Jézus mondott: Basszam, itt voltam köztetek és még
mindig nem ismertek? Kurva szar érzés ez.
Egy a száznál, írja a gyógyszerek
mellékhatásainál, hogy egy a száznál megtörténhet, hogy
felmegy a cukra a betegnek, illetve cukorbajt idézhet elő, annak is aki azelőtt nem volt az. Én fix a századik vagyok. De mindenben
az életben én a századik voltam, aki kilógott a statisztikákból,
illetve rontja a statisztikákat. Nem fogja a szívorvos
megváltoztatni a nézeteit azért az egy százalékért. Meg is
mondta előre. Vagy gyógyszer, vagy semmi. És igaza van.
Mondtam a feleségemnek, hogy vannak
emberek, akik kialakítják a saját “look”-jukat, nemcsak
öltözetileg, sztájlilag, hanem mentálisan is. (Sok ilyen keleti
balfaszság van, mely elbolondít pirula nélkül is). Ezek
meghatározzák magukat és ezekben a definíciókban élnek, mintegy
lyukas kártya. Mely lyukon nincs fény, az a device pass away.
Százból egynek nem jó, ki a faszt érdekli? Meghal húsz, ott van
nyolcvan dicsőítésnek.
Csak én sajnálom az eltaposott patkányt.
Világos: Bevállalom, hogy hamarabb
meghalok, viszont tiszta fejjel, vagy ködben halok meg valamikor
később. Mennyivel később? Húsz proczenttel később?
Variálnom kell a könyörtelen
orvostudomány és kínai bölcselet között, vagy simán bízzam
magam a Sorsra és esetleg némi aszpirint vegyek? (Magtáp kizárt).
Különös boldogság fogott el, és úgy
éreztem, hogy sokkal jobb hatással volt rám, mint bármilyen
csodapirulia a fiammal való beszélgetés. Elmondtam neki frankón,
hogy az élet már ilyen, az ember hisz és remél, de van olyan,
hogy az ember elfárad, elgyengül és egy éjjel végleg elalszik.
Történnek ilyenek a nap minden percében.
Tudja, hogy miféle bajaink vannak, hisz
nem titkolunk semmit előle, inkább tudjon többet, mint kéne, mert
nem érhetik meglepetések.
Mondtam neki, a halált leszarom, inkább
attól izgulok, hogy mit hagyok vagy se hátra. Például a bankokat.
Muszáj volt azokat felvenni, mert az utat meg kellett csinálni. A
kijárathoz a telket megvenni, és nem utolsó sorban egy jobb
állapotú autót venni. Ez három az egyben csomag, ami
elkerülhetetlen volt.
Viszont, ha bármi történik, az asztalos
gépjeim fedezik a bankokat úgy, hogy áron alul adják el. Ami
efelett van, azt viszem a sírba. Mint a sikkasztáson kapott
könyvelő, ki főbe lövi magát. De nem sikkasztottam, és nem
lövöm főbe magam. Ez csak egy par example volt.
A fiam tök nyugodtan mondta el az ő
meglátását és én végleg megnyugodtam, hogy noha bajsza még
nincs, de tulajdonképpen felnőtt ember és nem lesz vele baj.
Sokkal erősebb, mint amilyen gyenge vagyok én.
Azt is elmondtam neki, hogy a csarnokot
jól eladni nem lehet, úgy nem, hogy abból külföldön vegyen
valamit. Viszont, ha megnősül, a világ arányaiban leszűkül, és
egy családos életnek tökéletes hely ez. Hiába lesz a London good
bye felemelő, nagyon fontos, hogy az ember nyugodtan le tudja
hajtani a fejét.
Engem a vállalkozás tett tönkre. Se
nyugdíjam, se szociális biztosítás. Ne kövesse ezt az utat. Lám
Steve Jobs és Czukkemberg tele vannak (vóutak) lóvéval, de biztos
nem volt egy nyugodt éjszakájuk. Ezt a részét megértette vagy
se, nem tudom, de elmondtam.
Egyelőre örvend, hogy meghívták
szilveszterre a suliban tartott felnőtt bulira felszolgálni.
Lelkesedik. Volt a dévai magyar napokon egy nap önkénteskedni,
azóta más szemmel nézik a tanárok. Bekaszált egy pár jó jegyet
is, mint mellékjövedelem.
Elkezdtem olvasni Bohumil Hrabal románra
fordított regényét, “Túlságosan zajos magány”, régebb
meghallgattam felolvasva, de most olvasva sokkal élvezetesebb.
Ilyenkor jön rá az ember, hogy sem hangosan, sem filmben nem
élvezhető valami úgy, mint olvasva! Mikor olvasok valamit,
ízlelgetni tudom a szöveget, míg másképp visz magával az idő
és nem tudom újra gondolni. El is nézek a részletek fölött.
Elfelejtem.
Néztem Henry Charriere Pillangóját
filmben, régit is, újat is, de messze, messze, messze nem éri utol
a könyvet. A filmekben a Zoraimás részt teljesen átugorják,
holott a történetnek egyik mérföldköve szerintem. A film, sajnos
nem hagy helyet a fantáziának, mindent sűrítve, megrágva tálal,
de azt sem tudod mit eszel. A könyv bezzeg kinyitja a fantáziád
kapuját és olyan tengerpartot álmodsz oda, amilyet csak akarsz.
Hiába az író leír minden részletet, mert a vizualizálás rád
marad. És ettől sokkal jobb élmény egy könyv. Több ideig tart
elolvasni, így többet tudsz foglalkozni vele. Ha egy este megnézek
három filmet, reggel már azt sem tudom ki melyikben mit játszott.
Csak kábulok tőle, de nem élvezem.
Sajnos mostanság egyre többet kábulok,
mint élvezek... Ezen változtatnom kell.