A halászat

Úgy vagyok ezzel az írással, hogy amíg nem írom le amit kigondoltam, nem érzem jól magam. Mint egy olyan munkával, amit be kell fejeznem, akkor is ha az jelentéktelen, csekély munka. Ott van az agyamban és ketyeg. S akkor gyűlnek ezek a ketyegések. S hogy ne kettyenjek meg, inkább leírom. Még ha egy csepp haszna sincs.
Isten ments, hogy szüleimet ócsároljam ezekkel a gyermekkori visszaemlékezésekkel. Legfeljebb egy letűnt világ mentalitását ócsárolom. Nem mintha a jelen világban több lenne az érték, értelem. Nincs, de nem is volt.
Hogy mi volt? Az volt, hogy az ember felvette a legjobb ruháját, kihúzta magát, hasát be, vágott egy komoly képet és ő volt a megtestesült komolyság, rendes ember. Ami érték volt, az már régről mind jól le volt fektetve. Az egyik az volt, hogy mi kölykök ne legyünk már oly kényesek. Ha szendén elmélkedtünk, azt mondták, na nézd ezt a pápőláptyét (tejzabálót), nincs benne élet. Semmi nem ragad rá, se munka, se tudás, se tisztelet. Legalább tisztelet lenne.
Nagyon szerettem szüleimet. Nem akartam sose megsérteni őket, főleg apámnak voltak némi elvárásai, de nem kommentálhatok, nem voltak azok nagyok. Mivel a munka, a tudás nem voltak számomra érdekfeszítőek, igyekeztem más oldalamat értékbe hozni, a jó fiúságot. Apámmal szemben elő kellett hoznom minden jó fiúságomat. Mert volt neki egy nemtetszés kinyilvánítása, ami engem jobban bántott mindennél, hogy ne lássam megbántott arccal. Nem vert sosem, pedig párszor megbántottam. És ez nekem a legnagyobb büntetés volt, amikor megbántott arcát láttam. Inkább feladtam magamból, semmint bántva lássam. Hisz igaza volt mikor csak nagy általánosságban beszélt az akkori “mai” fiatalokról, hogy pápőláptyék, mert valóban egy tejzabáló finom lélek voltam én mindig. Aki aztán örökségrészként kaptam a hamar megbántódást. De isten lássa füstös lelkem, ezzel is harcoltam magamban, bűnként kezeltem magamban ezt a megbántódást, mert ezt is hamar megtanultam, hogy nem jó dolog ez a sok megbántódás.
Talán négyszer voltam horgászni életemben. Egyszer Titikével, a Mobra motorjával (“Mobra motor drága kincs, Jó ha van, de jobb ha nincs”-akkori szállóige), elmentünk hajnalban a kajáni tóhoz, ahol egész nap egyebet se fogtunk mint a botok végét, mert zavaros volt, mert hullámzott, meg egyebek. Aztán elmentem magam a györgyfalvi tavakhoz, ott két délelőtt fogtam három négy öt centis halat és a halász karrierem csúcsát a Szamos parti gátnál, fent a grigoreszku negyedben értem el.
Az úgy volt, hogy reggel kimentünk, asszem Güzüvel. Hogy halászunk egy keveset és délig, ebédre hazamegyünk. Güzü be is tartotta a tervet, délben hazament, mert megéhezett. Én ott maradtam még egy kicsit, elvarázsolt engem a gáton lezuhogó víz, ebédre nem sok értelme volt hazamenni, de gondoltam amíg apám hazaér, négy felé, én is hazaérek. Nézegettem a palókát, a hídról figyeltem a sodródó habokat és órákig elméláztam ott magamban, az én virtuális világomban. Nem érzékeltem az idő folyását. Csak arra lettem figyelmes, hogy esteledik. Nosza megijedtem s majdnem futva mentem hazáig. Le a Szamos partján végig, a séta téren át, egészen a központig, a Sora üzlettel szembe, ahol laktunk. Már sötétség volt, mire a kapun befordultam, a nagy fogást, három kis halat egy zacskóban eldugtam a pince lejáratánál és ablakunk alá osontam és hallgatóztam. Hallottam, hogy apám ideges. Csapkodott. Pedig nem szokott sosem. Bátorságot vettem és bementem, mert a megbántottsága az egeket verte. És ez fájt nekem. Hirtelen az egész napi kiruccanásom, a jóleső, kábító elmélázás ellenem fordult és borzasztó lelkiismeret marcangolásom támadt.
Annyit tudtam mondani, hogy bocsánat, halászni voltam és valahogy eljárt az idő, nem vettem észre.
Nem vert meg apám, de láttam ideges. És akkor elhatároztam, többé nem akarom így látni, és bármibe fogtam délelőtt, még délután négyre otthon voltam.
Elég sokáig élt bennem aztán ez a megfelelési hajlam, elég volt csak ráncos homlokára néznem és le tudtam mérni rajta, hogy bántottam e aznap vagy sem.
Csak hát persze én se voltam különb mint más, lavíroztam a lehetőségek közt, a határokat feszegettem, mert tanulni attól nem tanultam jobban és talán több haszontalanságot műveltem életemben, mint az átlag szokott. Csak éltem mint a kiengedett tyúk, innen onnan kimagozva némi hulladékot, kacérkodva a veszedelmekkel. Vitt az ár, nem én csináltam a medrét, megfelelésre, túlélésre voltam szetálva.
Ez még nem baj, mert valóban túléltem az elszotyogtatott dolgok összekuporgatásából, de nem lettem ama híres árpádsávos nagy Atilla, ki nemzetfőként bátran kivont karddal kiáll és mittommi.

Reggelre a zacskóból eltűntek a halak, talán valami halcsontokat véltem arrébb felfedezni, biztos egy a nyolc macskából belakmározott. Csak menet közben tudtam felmérni a terepet, mert a pince lejáró pont Pista bácsiék ablaka alatt volt, és Bözsi néni nem szerette, ha az ablaka alatt ólálkodunk mi kölykek, rögtön küldte Pista bácsit, aki aztán jó hangosan kiáltotta, hogy “az anyátok is volt egy asszony!”
Úgyhogy azóta sem voltam többet halászni, a világ legértelmetlenebb dolgának tartom ma is, hisz el tudja csábítani az embert a víz zubogása, annyira, hogy étlen is képes estig ott ülni és fogni a nagy semmit.

A halászati karrieremnek volt egy elő epizódja, pár évvel azelőtt, amikor nagytatámmal voltunk a hidegszamosi pataknál, vágott egy hosszú botot, rákötött egy zsineget, horoggal s palókával, és a patak partján halásztunk. Szép nagy pisztrángok sétáltak lustán a kristálytiszta vízben, hiába tettük a szájuk elé a csalit, nem kapták be.
Csalódott és egyben elbűvölt is voltam.


Így a halászatról.