Inaskérdés

Gábor mondta, hogy jól jönne nekem egy inas ide ebbe a műhelybe. Jól jönne, tudom én azt. De nincs pénzem egy inast kifizetni. Mondtam is neki. Há de miért? Csak segítene, nem? Hát igen, mondtam, elméletileg egy inas segítene, de a valóságban nem így van. Meg aztán manapság nem úgy van az inastartással, mint régen. Mert ma már nincsenek szakmák csak kenyérkereseti lehetőségek. És abban a pillanatban, hogy egy dolgozó, mindegy milyen szintű dolgozó, beteszi a lábát a műhelybe, a törvény védi az én zsarnok túlkapásaim ellen. Olyan feltételeket kell biztosítsak neki, hogy orrába por nem mehet, szálka a kezébe nem szúródhat. Meg aztán bármilyen munkát sem adhatok neki. Takarítást, faaprítást, udvarpucolást nem lehet adni neki, mert méltóság aluli munka lenne. Merthogy nem tartózik a szakma elsajátításához. Mert asszondja, hogy az inas azért jön a műhelybe, hogy elsajátítsa a szakmát. Nem a munkát, hanem a szakmát. Én meg nem vitatkozom. Ráhagyom a dolgokat az okosokra. De nem is fogadok inast. Nincs nekem ahhoz pénzem. Meg jogi keretem sincs hozzá. Nem alkalmazhatok, mert nincs hozzá kondícióm. Nem olyanok a kondícióim, hogy inast fogadhassak be. Nincs takarító robotom. Azt is én szoktam csinálni. És hihetetlen rendetlenség tud támadni az asztalos műhelyben. A munkaidő egyharmada csak takarításból áll. És mindamellett, hogy rendmániás vagyok, mindig tele vagyok szeméttel.
Meg aztán ott van a csiszolás. Ha az inas egy órát csiszol, fájnak a kezei. Azt kérdi nincs esetleg más munka neki? Na jó, ha fizetem az óráját, akkor talán csiszol, de nem egész nap. Azaz nyolc órát. Illetve a szüneteket levonva hat órát. De takarítani pénzért sem takarít. De hogy is képzelném azt el? A percenként kapott esemeseit hogyan olvashatná el poros környezetben? Egy zsír új telefonnal? Az telefon, nem tégla, hogy porosodhat!
Meg aztán van ennek az inaskérdésnek egy másik vetülete. Egy társadalmi vetülete is van ennek. Hogy a Muzsi bizniszét inasok viszik. Semmipénzért dolgoztatja őket és a hátukon gazdagszik meg, folynak az ezresek euróban a zsebébe. És minden szar munkát elvégeztetnek vele. Ő meg csak sétál egész nap. Amíg alszik, jön neki a lóvé.
Emlékszem, amikor két orvos bejött a szakiskola műhelyébe és szétnéztek csodálkozva, azt mondták, na itt aztán lehetne profitot termelni. Lehetni éppen lehetne, csak nem mint iskola, mondtam én akkor alázatosan, már amennyire tudok én alázatos lenni. Hogy há miért, az a sok inas csak csinálna valamit, nem? Mit tehettem volna? Egy asztalos csak nem veszekszik két orvossal meg egy szerzetessel. De addig csesztették azt a profit kérdést, hogy a végén az egész műhelyt felszámolták és csak az Isten tudja mi lett az egész felszereléssel. A Muzsi nem tudta profitábilissá tenni. De ezek szerint az orvosok sem és más okosok sem.
Van egy ilyen vetülete is a dolognak, hogy akkor mi lesz a szakmákkal? Mi legyen a szakmákkal? Semmi. A szakmák kérdése semmiképpen nem az úgynevezett mesterek dolga. A politikusok és a papok dolga. A világhatalmak és annak csecs és egyéb szopóinak a dolga eldönteni, hogy mi legyen a szakmákkal. Mit tud egy muzsiféle tenni a szakma érdekében? Semmit. Nem tud a Muzsi sem százhuszonöt lejbe kihozni egy ajtót. Hogy azzal teljen el az élete a Muzsinak, hogy örökké bizonygassa miért jobb az ő négyszáz lejes ajtója, semmi értelme. Nincs értelme, mert az igényeket nem a Muzsi generálja. Meg aztán, az olcsó ajtó is ajtó, az ember ne legyen finnyás mindjárt. Én mindig is mondtam, miért kell mindjárt kidobni egy ajtót? Lehet azt még taknyolni. Az igaz, hogy attól még csak taknyolt lesz, de nem sokkal jobb lesz az új ajtó.
Meg aztán az inasok sem gyúródnak, hogy mondjam? Kinek van kedve egy életre szóló fejlődésre, tanulásra vállalkozni? Poros, bizonytalan környezetben? Egyszerűbb országból országba vándorolni, itt-ott mosogatni, kiszolgálni, targoncázni, jobban megvan fizetve és biztosabb.
Nem. Az asztalosság, ebben a formában ahogy én művelem, az életforma, vallás. Nem munkahely. Hogy éltet, az kiváltság. De ne tudja meg senki mennyi az a sok lóvé, amit bezsebelek belőle. Egy fajta szerzetesség ez is, egy elzárkózás a világtól. Egy hely, ahol közelebb vagyok Istenhez.
Meg aztán nemrég dobtam ki az utolsó inast, akiből nem lett egy rendes ember, hanem egy pálinkás, hazug, kártyás, családkerülő ember lett. Ha ilyen embereket termel ki az asztalos műhelyem, akkor inkább jobb az emberiségre nézve, hogy ne legyen inasom. Nincs kinek az agyát csesszem egész nap és az én agyamat sem cseszi egész nap senki. Jobb ez így mindenkinek.
De nem kell búsulni. Majd mások jobban fogják csinálni. Oda menjenek az inasok tanulni, törvényes keretek közt pénzt keresni. Ha meg még sincs ilyen hely, sebaj majd a seggfejek elrendezik az inasok sorsát. A magam piszkát meg elseprem én. Nekem jogom van hozzá saját felelősségemre bízva.
Így az inaskérdésről.