Tavaszias cover

Kibújtak a földből a virághagymák. Azaz dehogy. Nem a hagymák másztak ki a földből, hanem...szerintem az első levelek. Kerestem, hogy annyi virágos év után, hogyishíjják azokat a micsodákat amik kibújnak legelőször? Úgy szoktuk mondani, hogy kibújtak a tulipánok. Végül is nem mondunk hülyeséget. Mert ha a Fiú egy az Atyával, akkor mondhatjuk, hogy köztünk van az Isten. Levél formájában. Aztán a virág nyújtja a szárat is.

Aki látta ősszel, hogy Cézárral itt milyen szorgosan dugosgassuk a hagymákat, azt mondhatta magában, hogy de hülyék. Mármint a hülyeség szerzői jogviselője énbennem reprezentáltatik. Mert Cézár szegény csak dugta a hagymát mert én mondtam. Ő pisztolygolyókat is ugyanolyan lelkesen dugott volna, ha valaki mondja neki.

Most meg minden nap kimegyek pár percre a kertbe, mikor kicsit kimelegszik, szemügyre venni mi hajtott még ki tegnap óta. Öröm nézni, hogy napról napra egyre több levél kandikál ki a földből. Most már látszanak a sorok. Még azok a sok kicsi mütyür tulipán hagymák is hajtanak. Egy egy öreg tulipa két három fiókát is szokott termelni. Már amelyik honosodik a kertemben.

Általában úgy volt, hogy vettem szép, ritka tulipánokat, de ezek a kigyúrt, hormonkezelt hagymák ritkán élik túl a második telet. Bitang szépen virágzik az első tavasszal, és ha az virágzás évében nem veszem ki mihelyt száradni kezd, nagy eséllyel tavaszra el is tűnik a hagyma. Valószínű kimegy a drog hatása és nem tud önmagában túlélni. Elveszti az ösztönét. Vagy nem tudom mi történik.

Amely hagymát úgymond ide szoktatok, azzal aztán nem lesz több baj, nyomja a purdékat ezerrel. Fele akkora lesz mint elődje, kisebbek lesznek a virágok, de tulipánok azok is.

Örvendek én azoknak is, nem kell nekem ide a nagy felhajtás.

A jácinttal még kínlódok, most kipróbálok valamit, sóder keverékes földbe ültettem és ilyen rácsos ládával ültettem a földbe, hogy virágzás után mindjárt kivegyem és nyugovóra tegyem.

Na de jóérzés látni, ahogy a természet él és virul.

Ezért az érzésért ültettem vissza a több ezer hagymát.

El akartam adni valakinek, valami kertészetnek potom pénzért, azt válaszolta, hogy azok már úgyse nyílnak ki, mert elszáradtak. Nem vitatkoztam vele, most megnézhetné őket, de arra sem méltatom, hogy beolvassak neki. Egy konstancai kertész csajjal leveleztem, hogy küldök ilyen fehér nárciszt, állítólag az én fajtám nagyon ritka és védett, hármat is ha visszaküld egy jácintot fejébe. Azaz nagyobb tételben, mert ott lent Konstanca környékén homokos a talaj és nagyon szereti a jácint. Azt is ígérte, hogy elmondja mit hogyan csináljak, hogy szépek legyenek a jácintjaim. Mikor el akartam küldeni az ezernél több nárciszt, tette az angolt. Nem válaszolt többet.

Hiába, nincs üzleti érzékem, nem is tudok nyomulni, én csak ültetem, ültetem, aztán minek, majd kiderül.

Írtam egy román régi rádiós csoportba, hogy szerintem nincs rendjén, hogy olyan olcsón árulják a régi rádiókat. Ecseteltem, hogy csak a dobozok milyen mesterművek, hát még a régiség, és netán ha működik is. Kaptam legalább 15 főlehengerlő kommentet, és alájuk aztán több tucat csúfság hozzászólást.

Szóval nem értem, hogy mi a bajuk? Azt hittem tudunk egyet diskurálni az értékről és a régi dolgok iránti tiszteletről.

Szóval az mindenkinek rendben van, hogy egy egy okostelefon a piacon üti már némely a 3000 lejt, és egy régi, működő lámpás rádióért sokallják a 100 lejt, holott, mint mondtam, egy olyan dobozt ma talán 500 lejért ha elkészítenék!

Ugyanez az értékrend szerint rendezkedik be a világ minden szegmense, legyen az bármi: anyagi vagy szellemi termék.

Az a pimasz, infantilis válaszrengeteg, hogy: kérelem és ajánlat kérdése az egész.

Hát nem. Ez a hülyeség kérdése az egész.

Mindegy, én továbbra is szorgosan mentem le a feltöltött régi rádió képeket, hogy ha mégis lesz időm vele foglalkozni, elkészítenék egy két miniaturizált, stilizált régi rádió dizájnú usb, bluethoot erősítőt, hifi hangszórókkal. Vita részemről kimerítve.

Ilyen olyan munkákat fejeztem be megint, ezek azok a nem dicsőséges munkák, mint például: nálam telelt bútorok elhordása, felcipelése az ember új házába, a rendörszoba ajataja, kis dobozkájával, amik persze megint jól lebénítottak, rettenetes izomlázak, nyak, hát fájások, enyhe depressziós tünetekkel, hisz ilyenkor érzem azt a mérhetetlen mély lúzerséget, tehetetlenséget, hogy nem tudom ezeket visszautasítani.

Most is minnyá megyek egy németbe vándorolt orvosnak, örökölt házába pinceajtót mérni. Mondom neki, nem bírom már, sok a munkám, aszongya, csak félig ígérjem meg, és jobban fog bennem megbízni, mint aki teljesen megígéri és sosem csinálja meg.

Közben már vettem egy darab méregdrága plexiglasst, hogy hallám hogy lehet vele dolgozni, Kolozsvárra futurista ékszerüzletet kéne berendezni, egy újabb Ildikó projekten keresztül. Teljesen plexiből akarták, de egy: nagyon de nagyon drága, kettő: senki nem csinál plexiglassból bútort, három: nem hoznak Romániába Magenta színű plexit. Úgyhog pár órás beszélgetés, rajzolgatás után, kialakult az úgynevezett meghekkelt futurizmus, amiben elég sok a fa és kevesebb a plexi, noha abból is lesz bőven. Hogy mi sül ki belőle? Érdekes lesz.

Mondjuk azért is érdekes, mert ha beválik az üzlet, úgy néz ki, hogy láncra fejlesztenék és akkor mi lennénk a bútorarc. Vajon miért nem tudok ilyeneknek lelkesedni?

Közben megszakadt két napig az írás.

Ha ledolgozom a napi hat órát, végem van. Persze ebben nincs az, hogy hajnali ötkor már talpon vagyok, kazánt takarítok, begyújtok, majd a meleg vízért gyújtok be a fürdőben, reggeli készítés, uzsi csomagolás, motor melegítés, mert hidegen nem akar menni egy tapodtat sem az autó, iskoláig elmenni és vissza, és elmúlt nyolc óra. Igaz ebből húsz perc a saját időm, amikor megiszom a kávém bambulva naná hol: a facebukkon. Én mondom, hogy egyszer s mindenkorra le kéne zárjam aztata fészbukkot.

Na és az is igaz, hogy délután még legalább háromszor lemegyek kazánt rakni. Ha így összerakom, talán kijön a napi kilenc, tíz óra úgymond munka. Ilyenkor számít, hogy nem négy órát dolgozom effektív a műhelyben, mert elmarad mindenféle más: írás, stúdió, rajz, stb.

Marad a nyögés, a fájdalom.

Közben rájöttem, a plexiglass az a modernizmus címen való sznobok átverése. Arra hivatkoztak klienseim, hogy a plexiglass nem veri vissza a fényt, sokkal rezisztensebb az üvegnél... és nemtom még mi. Mikor érdeklődtem a raktárban, hogy van e és mennyi a plexiglass, a néni azt mondta, kevés van raktáron, mert nem kérik. Inkább traktorosok szoktak vágatni egy egy ablakot, mert noha ötször drágább a rendes üvegnél, de még mindig olcsóbb mint megrendelni a szélvédőt (ezt utóbbit sajnos a zsebem megtapasztalta a decemberi autó vizsgáztatáskor). Kicsit viccesnek hangzott nekem, hogy inkább a traktorosok veszik, hisz mi éppen egy elit üzletet szeretnénk beplexizni.

Megvettem egy méter szer méteres darabot, hogy hallám hogy lehet vele dolgozni? Vágás, csiszolás, fúrás. Mikor szerelem össze vitrin ajtó modellnek, látom, hogy visszaverődési tulajdonsága fix olyan mint az üvegé. Le is fotóztam, elküldtem Ildikónak. Hogy tulajdonképpen mely tulajdonságáért akarják a plexit? Mert ha csak körömmel megkarcolom, ott marad a nyom. Szikével ha csak simogatom, karcok keletkeznek rajta. Az eleganciáról meg állíthatom, hogy semmiféle nemesség nem rejlik benne, lengedezik mint egy útszéli kurva.

Végül is nekem mindegy. Ha ez trend... ahogy mondta az öreg székely: „tőőlem!”

Akkor legyen plexi.

Csakhogy amint mondtam a fiamnak is, hozzátéve, hogy valószínű nem kéne figyelembe vegye amit mondok, mert a lerobbant roncs, depressziós ember beszél belőlem, hogy megúntam mindig megfelelni, bólogatni, azt csinálni amit más akar, hogy ha egy módja lesz az életben, kerülje az olyan helyeket, ahol azt szajkózzák neki, hogy a „cég élete, az előremenetel, a bizonyítás, a teljesítés, a megfelelés, a ráhúzás, a csapatmunka, stb..stb..” mert rá fog menni az élete. A szónak a szoros értelmében.

Ha mód van rá.

A német is megkettyent, pincébe tölgyfa tokra üveg ajtót akar szereltetni. Csak néztem ki a fejemből, és néztem a cipőm fűzőjét, hogy ilyennel még nem foglalkoztam. Erre elkezdett nekem bókolni, hogy mit csinálok, hogy nem öregszem. Hmm. Ennyit mondtam.

Mondtam, hogy utána nézek üvegajtónak.

Befejeztem az Europe együttestől a „Final Countdown” átdolgozást. Itt mind izélek magamban, hogy merhetem e átdolgozásnak nevezni, nem e dölyfös megközelítés? De hát egy vers fordító nem e aláírja a fordítását? Most tudtam meg, hogy Patricia Kaas vagy ki, nem is ő írta azt a számot, hogy „Men's World” Dehogyis. Egy pasas írta azt, már régen, ez a fehérnép csak koverolta. Arra ügyelt, hogy jó feministásan hangzódjon, mintha a férfi, a mindenkori vadállat, nem elég, hogy vadállat, de nincs is meg a nő nélkül...bezzeg bezzeg. Na de ezt a számot James Brown írta 1966-ban és az ő éneklésében teljesen más értelmet kap az ének. Elégazhejzzá, hogy én ettől a Patriciától mind hallottam ordítani a „nathinggg ö natthing...”-ot és mindig olyan furán szólt tőle, éreztem, hogy valami nem stimmel. Na most megvilágosodtam. Előszeretettel szeretik refrénolni a csalódott fehérnépek. Hogy ezek a rohadék férfiak...

A Végső leszámolást átfogalmaztam. Lehet, hogy blaszfémia amiket művelek ezekkel a darabokkal, de azt hiszem egyre inkább kevésbé érdekel ez a része.

A szám éneke nekem mindig is kétségbeesettnek tűnt. Kár azért a szólóért, meg a trombita menetes refrénekért. Ezt kevertem meg egy kicsit, az éneket majdnem intróba vittem, de aztán inkább egy későbbi kötő elemet hoztam előre. Az ének szánalmasságát lecsapoltam a leszámolós hangulat előkészítésére. Aztán megjelenik a katonás pergetés, mely átvált a rohamba, a trombitás díszmenetre.

Mondhatni a bekezdő morgás nem utal klasszikus hangszerekre, viszont onnan tovább minden az. Két virtuális dob szettet hoztam létre, egy klasszikus koncert dob felhozatalt és egy rendes rock szerkót. Nagyon szépen szólnak nálam a stúdióban, viszont lehozva mp3-ba, teljesen lehangoló. Meg ezek a streamelő oldalak is átpasszírozzák valamin, hogy teljesen megváltozik a hangzás. Például a trombitás menet utolsó szakaszában még egy rend trombita gazdagítja a hangzást, viszont itt nem is érződik.

A modern zenehallgatási kultúra a béka segge alatt van, hiába ennyi cucc és szerkó, soha ilyen szarul nem hallani zenét, mint ma. Azért van az, hogy a modern zene olyan agresszív. Mert ha nem agresszív, senkit nem érdekel.

Akit mégis, itt van:

A varjú

A varjú

Hogy járt egyszer ez a Muskóczi?

Az iskolában kitalálták, hogy vasárnap természet fotós kirándulásra mennek, aki úgy érzi magában, hogy fotós vénája van, az mindenképpen legyen vasárnap reggel nyolc órára a tízes busz megállójában, hogy aztán azzal kimenjenek a Bükkbe.

Muskócziban hirtelen felébredt a fotós vénája, annak is főleg a természeti része.

Az is igaz, hogy Muskóczinak ennél kevesebb ok is elég lett volna, hogy bármikor egy közös kirándulásban részt vegyen. Szerencséjére, akkori osztályfőnöke, Kiss Lajos magyar irodalom és nyelv tanár úr is szerette a természetbeni sétákat, és az ez alkalmakkal rendezett szalonna sütéseket is, és hogy, hogy nem, de Muskóczinak a szalonna sütés is nagyon tetszett. Így aztán ahányszor alkalom adódott rá, Muskóczi is jelentkezett az ilyen kirándulásokra.

Fotózni tényleg szeretett Muskóczi, volt egy nagyon egyszerű kis fényképező gépe, melyen igaz, nem mindig találta el a beállításokat, a távolságokat, a fényerőt, de azért viszonylag elég jó képek szoktak kijönni a film előhívása után.

Azt nem is kell mondani, hogy voltak olyan osztálytársai Muskóczinak, akiknek sokkalta jobb fényképező gépük volt, de voltak olyanok is, akiknek egyáltalán nem volt.

Muskóczinak is úgy lett ez a “Smena” orosz fényképező gépe, hogy egy ismerőse más gépet vett, és ezt a régit Muskóczinak adta egy szimbolikus összegért, ami szó köztünk maradjon, Muskóczinak azért elég soknak számított. De ebben a történetben nem is ez a fontos.

Nem is szaporítom a szót, a kirándulás alatt mindenki mindent fotózott, ágat, bokrot, felhőt, repülő madarat, volt aki esküdött rá, hogy gyíkot fényképezett le, de nem tudta bebizonyítani, amíg a filmet elő nem hívja és a képet meg nem csináltatja majd.

Egyszer csak Muskóczi csődületre lett figyelmes, állítólag valami érdekes lencsevégre való került és azt tárgyalták. Hát látja Muskóczi, hogy egy varjú fiókát vettek körbe osztálytársai és azt fotózták jobbról is meg balról is. Az osztályfőnök megtiltotta, hogy bárki bántsa a pórul járt madarat, mely valamiért nem tudott elrepülni. Azt is mondta az osztályfőnök, hogy nem segíthetnek a madárnak, mert ők csak megfigyelők, nekik most az a feladatuk, hogy fotózzák a természetet, nem hogy beleavatkozzanak a természet dolgaiba.

Miután a kis madár elvesztette a téma népszerűségét, és a többiek tovább álltak, Muskóczi még ott maradt egy darabig a madárral, és szomorú pislogásait nézte.

Eszébe jutott Muskóczinak, ahogy a kis varjú fiókát nézte, hogy hallott egy bácsiról, aki épített egy várat, aminek a neve Varjúvár volt. Állítólag volt valami rejtelmes kapcsolata ennek a várúrnak a varjakkal.

Mit gondolt, mit nem Muskóczi, fogta a madarat, elhelyezte a szatyrában, mert igazi hátizsákja, ugye nem volt, főleg olyan csövese sem volt, arra ügyelt, hogy levegőhöz jusson a madár, eldöntötte, hogy hazaviszi és megmenti.

Senki nem is sejtette, hogy Muskóczi mit visz a szatyrában, igaz a madár sem árulkodott a természet elleni összeesküvésről.

Annyi azért megjárta Muskóczi kobakját, hogy miért nem lehetne jót is tenni a természettel, ha már rosszat igen? Fákat tördelni, virágokat letépni, füvet taposni, macskák után dobálózni, netán vadászni lehet, de állatot menteni nem? Ez sehogy se fért Muskóczi kobakjába, és ezen elmélkedett hazáig, miközben izgalommal leste a szatyrát, nehogy a madár elkezdjen izegni, mozogni, netán csipogni, hogy felfedje a helyzetet.

A madár hazáig egy csipogásnyit sem nyikkant, csendben és békében ült a szatyorban, mintha tudná, hogy érdekében van. Talán mégis okosak ezek a madarak?

Otthon aztán Muskóczi elengedte a madarat az udvaron. Volt egy farakás, oda elvánszorgott a madár és elbújt a farakásban. Kenyérmorzsákat szórt neki Muskóczi és vizet is tett a madárnak egy kis cserép tányérban.

Így lett aztán este, Muskóczi jól elfáradt a sok eseménytől, aznap sem kellett esti mesével altatni, mint általában soha.

Reggel izgatottan kiment az udvarra, hogy mi lett vajon a madarával?

Hát a morzsák eltűntek, víz sem volt már a tálkában, de a madár sem volt sehol.

Muskóczi az egész farakást átrakta, csakhogy megbizonyosodjon, hogy nincs ott a madár. Nem volt ott a madár.

Akármennyit nézte az udvart, sehol nem találta a madarat.

Hirtelen arra gondolt, talán egy macska megette, de sehol nem talált tollakat a földön, ahogy lenni szokott, ha macska madarat lakmározik.

Nem volt más magyarázata a dolognak, minthogy a madár kipihente magát, megette a morzsákat, megitta a vizet és aztán elrepült.

Hogy ebből mi az igazság, talán sosem lehet rájönni, hisz csak azután jutott eszébe Muskóczinak, hogy még le sem fényképezte a madarat. Sőt, mi több, az egész kirándulás alatt egyet sem kattintott, mert azt már megtanulta, hogy nem érdemes minden ágat, minden repülő madarat vagy egyéb égi jelenséget lefényképezni, mert azok a papíron úgysem látszanak rendesen. Annyira izgalomba jött a madár megmentésével, hogy nem törődött a továbbiakban a természet fényképezésével.

Így az egész csak egy emlék maradt Muskócziban a varjú fiókás eset, amiről nem is beszélt senkinek, mert szégyellte, hogy noha nem szép dolog beleavatkozni a természet dolgaiba, ő mégis megtette.

Muskóczi nagyon remélte, hogy ez a varjú megmenekült és sokáig élt még. Ahogy a varjak szoktak.

Na így járt egyszer ez a Muskóczi.

Míg megpihenek

Megpihenek egy írásra. Elfáradtam a napokban.

Druzsba.

Még van a télből elég. Összegyűltek az eltüzelni való gyümölcsfák. Nem tudom már körfűrésszel feldarabolni a vastagabb ágakat, törzseket. Azon spekuláltam, hogy be kéne indítsam a druzsbát (láncfűrész). De azt amióta egyedül dolgozom, nem indítottam be. Négy-öt éve. Nem volt miért. Emlékszem, hogy a fiúk akkoriban csak káromkodással tudták beindítani, nekem sosem volt kedvem megnézni mitől csak káromkodással indul az a druzsba? De most nem volt kiutam. Már azért sem, mert amikor Cézárral behordattam a Sanyitól hozott fákat és a gyümölcs fáimat, amiket ki kellett vágjak a „Senkiföldjéről”, ami aztán hirtelen nem lett a senkié, mind odabaszta fix a cirkula mellé, hogy nem lehetett hozzáférni.

Elővettem hát a druzsbát, benzint tettem bele a megfelelő olajjal, kicsit kihúztam a láncot is, mert nagyon lötyögött, az elején nekem sem akart indulni. Gondoltam, mielőtt elkezdek káromkodni, megnézem a levegő szűrőt, gyertyát. Kis piszok volt mindegyiken, de nem nagy ügy. Viszont észrevettem egy gumi bigyót, amiről rájöttem, hogy valószínű benzin pumpa az. Elkezdtem nyomkodni és látom lassan feltelik. Elég sokat nyomtam, pár percig, amíg hallottam, hogy sziszeg valami, valószínű már a karburátorba nyomta a benzint. Simán beindult, káromkodás nélkül.

Valószínű a benzin feltelik a kézi pumpa nélkül is, ha elég kitartóan húzzák is a spárgát, miközben káromkodnak. De én még Dácsiás (3 darab) korszakomból tudom, hogy a káromkodás nem segít, ha valami nem megy. Sem az addig indítás, amíg leég az indító motor, vagy lemerül az akkumulátor.

Majdnem két tartályt ürítettem ki, míg felvágtam a fákat és megállapítottam, hogy nincs amiért szégyenkezzek a láncfűrész miatt, hiába tettem eddig. Egy sima Budget druzsba, de szerintem ha én fogok vágni vele, sokáig fog menni. Kezem alatt sosem vinnyogott semmiféle szerszám vagy autó. A szerszám nekem hűséges barátom, ügyelek rá, amíg csak lehetséges és tőlem függ.

Ez a druzsba a Gábor csomagból testálódott rám. Fogta magát kiment németbe, és nálam helyezte el, hogy ne prédálódjanak el a cuccai. Aztán egyszer csak szólt, hogy jól megy neki és nincs rájuk szüksége, tartsam meg őket. Így lett egy pöpec alumínium létrám is, azt mondta, legyek komoly, mit kezdjen németben egy pöpec alumínium létrával? Igaza van, nekem jól fogott, mikor szereltem a Pui ablakokat.

Politika.

Rákerestem jobban a guglival, hogy ki is ez az általam is felfedezett dévai író, akinek a „Morfondírok” című könyvét olvasom. Kiböngésztem, hogy negyedik könyvén túl volt még 2015 ben, és jelöltette magát az erdélyi magyar néppártban, valami vezető funkciót töltött be ott. Olvastam pár történelmi jellegű cikkét román nyelven, főleg a bukovinából elszármazott magyarok sorsával foglalkozik a cikkeiben. Érdekesek, mert én semmit nem tudtam a bukovinai helyzetről. Hát csúnya a történelem, sosem volt szép, és sajnos nincsenek ebben fehérek és feketék. Olyan ez mint a Ray Donovan társadalmában: Én eltemetem ezt a hullát, te felmosod a vért. Kéz kezet mos.

Elgondolkodtam, hogy a morfondírozóból pártelnök lett. Hogy az írás előbb utóbb elvisz az „A”-ból a „B”-be?

Amikor az Erdély mában írogattam a blogom, akkor még bennem volt a vadnemzetes fillung, akkor jó voltam nekik. Mikor feleszméltem, hogy a nemzeti elborulás soha nem gondolt hanyatlásnak, félreértésnek indult, melyet szándékosan meglovagoltak és indukáltak a jelen kor menő és hitelesnek imádott politikus sztárjai, megundorodtam a magam elborulásától is. Rájöttem, hogy ez csak egy veszélyes gyűlölet spirálba vezet és nem végződik csak egy háborúban. És a háborúk kimenetelét láttam filmekben.

Amikor elkezdtem kételkedni nemzetességem útjáról, hirtelen geci liberális lettem az erdély mán. Akkoriban volt egy beszélgetésem egy ma már Rmdszes elölülővel, hogy hunyadi lapfélét kéne indítsunk. De aztán hirtelen csend lett. Hát hogyne, mert közben kiderült, hogy pártatlan vagyok. Azaz geci liberális.

Úgyhogy az írás engem nem vitt az „X”ből „Y”ba. De nem is volt szándékomban. Elég ez a blogom, szerintem aki akart, megtalált, aki meg nem akart, nem talált meg.

Szeretném az evolúciómat (legyen az bármilyen) valamennyire függetlenül megélni.

A politikus morfondírozót már nem fogom követni. A könyve jó. Azt kiolvasom.

Orrunk hossza. Cézár.

Cézár le van vadulva. Hogy megy az anyját evangélizálni. Most ez az agyára ment. Az Úr küldi őt németbe az anyja lelki üdvösségét megmenteni.

Ezt a küldetését én nem tárgyalom, vele, csupán az utazás technikai részletei miatt volt egy beszédem vele. Hogy a testvérei nem válaszolnak a telefonjára, de biztos várni fogják és befogadják. Mondom neki, a busz letesz valahol németbe, tegyük fel abba a városba, ahol az anyja is kórházban van, hogy jut el a testvéréhez, ha az nem várja?

Nem válaszol, valószínű azért, mert hiszi, hogy az Úr majd küld oda neki egy angyalt. Látom rajta a küldetés tudatot. Meg van zakkanva a gyermek.

Zűr van a nyugdíjával is, a címcsere miatt késik a nyugdíja. Hiába mondom neki, hogy ez eltarthat pár hónapig, amíg a papírok egyik megyéből a másikba vándorolnak, ő egyre jár a posta fejére, hogy kijön e 13-án a nyugdíj, mert neki 14ikén menni kell.

Hiába beszélek vele, megy előre mint a gőzös.

Az én privát fájdalmam ezzel az, hogy Cézárt nem az anyja állapota inspirálja útnak eredni, hanem a saját üdvösség kérdése. Hogy meghal az anyja és ő nem próbálta megtéríteni őt, ezért az Úr nemtom mit fog csinálni vele. Kitagadja a mennyek országából, or something?

Hagyom, hogy menjen, minden embernek megvan a saját ördöge.

De azért elgondolkodtatott, hogy ő születésétől szellemi fogyatékos, mi meg a normálisak, állítólag nem vagyunk fogyatékosok. De sokszor ugyanúgy hajtjuk a magunkét, mint Cézár. Ugyanúgy vívjuk a magunk keresztes háborúját, mint ez a balga Cézár.

Ez is arra tanított engem, hogy az ember tanulja meg bemérni az orra hosszát és ne gondolja, hogy hosszabb a kelleténél.

Hiába vannak megváltó ötleteim, csak egy csirkefarmi, faluvégi asztalos vagyok. Amit én jól tudok csinálni, az egy kidobott ajtó felújítása, egy kis kulcsos szekrény összeállítása. Nem hiába keresett fel a helyi rendőrszobáról az újdonsült rendőr kisasszony, hogy nincs nekem egy régi, de még jó ajtóm? És egy kis bezárható szekrénykém? Dehogynincs csókolom, mondom a rendőr kisasszonynak. És a háta megett álló két egyenruhás vitéz úrfinak. Dehogynincs.

Így működik a közösség. Ki templomépítésre kéretik, ki rendőrszoba ajtó készítésre.

Ez a való világ, és ez az ember igazi feladata, hogy közvetlen közösségét kiszolgálja. Pláne ha önzetlenül és szépen megkérik az embert rá. A szoba előtti pad is az én mesterművem volt valamikor, biztos amikor a régi rendőr nyugdíjba ment és átadta a stafétát a fiatal generációnak, a megbízható, becsületes polgárok listáját is átadta.

A fogasokat, cipős és ruhás szekrényeket igaz nem a szobába kérették valamikor, de Isten látja füstös lelkem, soha nem volt bajom velük, igaz nekik sem velem.

Ha a béke ebbe kerül, én ezt az árat kifizetem. Bármibe jön a béke, fizetek.

Amit megtanultam Cézártól az az, hogy nem kell minden keresztes háborúba belemászni. Van mit gyomlálni itthon is eleget.

3D Stúdió.

Csalódtam a dupla kvadro hatásában. Azért még nem adom fel. Energiát gyűjtök a továbblépéshez, ami még nem tudom mi az. Talán a surround effekten érdemes elgondolkodnom. A fej köré több hangszórót elhelyezni. A magasság fíling nem jött be.

De ez egy másik lelkes alkalommal.

Egyelőre ráálltam új mixelésekre. Most éppen a Europe „Final countdown” számát vágom szét. Párszor nekifogtam, kóstolgattam, de nem jött meg a hangja. El is keseredtem egy adott pillanatban, napokig nem mentem a stúdióba.

Hogyne, hisz az iskolát is lemondtam. Egyelőre annyit elárulhatok, hogy elengedhetetlen ingatlan fejlesztés miatt célszerűvé vált lemondanom a hangmesteri iskoláról. De örömmel nyugtáztam, hogy 25 jelentkező volt 16 helyre. Ezek szerint van jövője ennek az ágnak.

Csak amikor így bogban jönnek a kudarcok, az ember kicsit elbizonytalanodik, hogy talán mégsem?

Aztán egy este csak úgy bementem a stúdióba, és egyből meghallottam a fájnölkántdáun hangját. És az ami borzalmasan zavaros volt, egyszerre kitisztult és szépen sorbaálltak a dolgok. Ez feldobott.

Érdekes megfigyelnem, hogy alakul ez a „Rising Soul” mix albumom. Még számomra is érdekesek azok a levont esszenciák, amiket levonok a számokból. Azt tettem fel magamnak, hogy miként lehet klasszikus hangszerekkel megszólaltatni ezt az energikus számot? Megmarad e a lényeg?

Ahogy én hallom, megmarad. Aztán nem tudom másban mi hangzik lényegnek. Ahogy egyre nem érdekel, kinél hogy van ez, egyre bátrabban kezelem a saját hangzásvilágomat. Már azért is érdekes, mert engem is érdekel a magam útja és hogy hova vezet.

Update.

Írt Cézár, hogy testvérei nem érnek rá, úgyhogy nem megy Németbe az anyjához.

Bölcs belátás. Megmondom majd holnap neki, hogy imádkozni lehet attól még az anyja üdvösségéért, mert az Úr megígérte, ha valamit hittel kérünk, megadja azt.

A zöld hagyma és a retek

A zöld hagyma és a retek

Egyszer Muskóczi részt vett egy kalákában. A kaláka az egy olyan tevékenység, ahol sok jó ismerős összeáll és segítik egymást. Együtt a munka élvezetesebb, hamarabb is megy, nem unja meg az ember hamar, mintha csak egyedül dolgozna.

Egy ilyen kaláka alkalmával egy háznak az alapját kellett kiásni. Nosza mindenki, kicsitől nagyig szerszámot ragadott, ki csákányt, ki ásót, ki lapátot, vagy kapát, attól függött kinek mihez volt kedve és ereje. Egymást közt viccelődtek, hogy ezek a szerszámok tulajdonképpen kézi meghajtású exkavátorok, aki viszont talicskázott, megkérdezték tőle, hogy van e sofőrkönyve a talicskához.

Azon versenyeztek, hogy ki tud szellemesebb viccet kitalálni a másik munkájára vagy szerszámjára. Jó nagyokat mulattak, nevettek, nem is érezték hogy telik az idő, csak a ház alapjának a gödre alakult szépen és a sok elhordott földhalmokon látszott, hogy derekas munkát végeztek közösen.

Igen ám, de dél felé aztán mindenki elfáradt és megéhezett.

Ilyenkor aztán a feleségek, a lányok jöttek elő remekelve az elkészült ebéddel, finom sütikkel, amiknek finom illata csak úgy terjengett a levegőben, és folytak össze a nyálak az elfáradt férfi emberek szájában.

Szó ami szó, Muskóczi is rendesen megéhezett, hisz kivette részét rendesen mindenből: csákányolásból, lapátolásból, talicskázásból, és még vizet is vitt a szomjas társainak, kik az alap gödrében ástak, hogy ne még másszanak onnan ki.

Az udvarra kitett asztalokhoz ültek a munkások, amíg tálaltak ott is folyton viccelődtek. Meg is kérdezte Muskóczit a vele szemben ülő István bácsi, hogy szereti e a zöld hagymát és a retket? Muskóczi kissé félénken, vonakodva válaszolt, azon lavírozott, hogy bevallja e vagy sem, hogy ő bíz nem szereti sem a zöld hagymát, sem a retket, és azt mondta, hogy nem nagyon szereti a zöld hagymát és a retket.

István bácsi rögtön rávágta, hogy látszik, hogy nem szereti a zöld hagymát és retket, mert hiányzanak a karjain a békák, azaz a dudorodó izmok. Erre persze mindenki jót derült.

Igenám, de ez elgondolkoztatta Muskóczit. Mert annyit már észrevett, hogy ezekben a népi szólás mondásokban azért rejlik némi igazság.

És láss csudát, az asztalon a kenyér és a szalonna közt ott virítottak a friss zöld hagymák és pirosló retkek. Kicsit csalódott is Muskóczi, mert azt hitte valami egyéb finomságok fognak előételnek felsorakozni.

Egy rövid imádságot mondott el az asztalfőn ülő, az az ember, akié lesz a ház, megköszönte, hogy ennyien összegyűltek a segítségre és hogy van mit tenni az asztalra. Ki összekulcsolt kézzel, ki behunyt szemmel, ki a cipője orrát nézve vett részt a rövid imában, Muskóczi az imádkozó embert figyelte.

Az ima alatt mindenki csendben volt.

Aztán újra felszabadultan viccelődtek evés közben.

Muskóczi figyelte ki mihez nyúl, mit pakol a tányérjára és latolta, miből is egyen. Vett egy szelet kenyeret, két fasírtot és azt majszolgatta, miközben István bácsit figyelte, ahogy eszik.

Hát kérem szépen, az az István bácsi mit sem hederített a sült húsokra és fasírtokra, szelt magának egy jókora szalonnát, azt mondta nincs az a hús, amiért a jó füstölt szalonnát adná, a kenyér mellé pedig a tányérjára tett pár retket és zöld hagymát és elkezdett olyan jóízűen falatozni, mintha három napja nem evett volna semmit. Viccelődött is, hogy a héten még nem evett és ő most nagyon éhes.

Muskóczi csak nézte, ahogy kézzel eszik István bácsi, a szalonnát a kés hegyére szúrva viszi a szájába, a hagymát sóba mártva jó nagyokat harap belőle és a retek is csak úgy ropog a szájában, hogy Muskóczi rögtön megkívánta a zöld hagymát és a retket.

Bizonytalanul elvesz egy zöld hagyma szálat és kóstolgatja, látván István bácsi a habozást, azt mondta Muskóczinak bizalmasan, félretéve a viccet, hogy az étellel is úgy kell csinálni, mint a pálinkával, egyből felhajtani, nem nyalogatni, mert nem cukorka. Jól bele kell harapni, határozottan rágni, hogy folyjon szét a szádban az íze, igazán csak úgy lehet élvezni.

Nosza Muskóczi nem sokat teketóriázott úgy tett ahogy István bácsinál látta, jó nagyot harapott a hagymából, egy fél retket is bekapott és elkezdte őrölni a szájában. Az igazság az, hogy a kenyér és a fasírt csak úgy üresen száraz, és nehezen megy le az ember torkán szárazon. Viszont hagymával és retekkel vegyítve, fenségessé válik az étel íze.

Rájött Muskóczi, ezennel megtanulta, hogy az ételt enni tudni kell. Ne csak piszmogja ott az ember egy kanállal vagy villával, ne csak kapirgálja mi tetszik mi nem tetszik belőle, hanem határozottan meg kell enni. Jóízűen neki kell látni. És persze ildomos előtte fizikai munkával kifáradni.

Úgyhogy így történt, hogy Muskóczi megszerette a zöld hagymát és a piros retket, noha azelőtt azt hitte nem szereti. De az igazság az, hogy nemcsak a munkát lehet mástól eltanulni, hanem az étvágyat is.

Megtanulván pedig az étvágyat, Muskóczi előtt már nem volt többé rossz étel vagy jó étel, mindet megette jó étvággyal.

Köztünk szólva, nem a pletyka miatt, de maradjon köztünk az a való igazság is, hogy noha Muskóczinak lett ereje a hagymától és a retektől, abban kétség nem merült fel, viszont a békái azoktól sem nőttek meg sosem. Ezek szerint a békák mástól nőhetnek.

De később már nem foglalkozott Muskóczi a békákkal, elég volt neki, ha ereje van, mert arra aztán sok szüksége volt. Mert azt is megtanulta később, hogy minek a béka, ha nincs benne erő? Nemde?

Dinamix

Dinamix. Mugomix. Atomix.

Végre valamire jó lett az egyik almafám: felmenekült rá egy tarka macska az éjjel, miközben a kutyák kergették. Mert a gyümölcs sosem ért be rajta, mindig éretlenül lepotyogott és ott hamar meg is romlott.

Tegnap eltemettünk egy fehér macskát, ez a két mélymagyar idióta kutya elharapta a gerincét. Szegény macska szó szerint a fűbe harapott. Kínjában egy jókora fűcsomóra harapott mielőtt kimúlt volna. Nincs egy hónapja, hogy egy fekete macskát adtak a dögevő madaraknak ajándékba, gondoltam, ebből nem esznek azok.

Nem hiába az ember legjobb barátja a kutya. Csak úgy sportból megöl egy másik állatot. Mert ha megenné, de nem eszi meg. Pedig a macska az egyik legjobb haszonállat a térségben, pontosan a két idióta kutya tulajdonosának pajtái tele vannak egerekkel, patkányokkal. A két mafla, azon túl, hogy hogy állítólag valami magyar kutyakeverék, semmire sem jó, felőlük a cigányok nagybőgősen énekelve hordhatnak el mindent.

Én többet egy morzsa élelmet nem adok nekik.

Most már a kertembe költözött a tehénpisi. Magasról leszarja a nagy magyar gazda, hogy fáim égnek ki a tehénpisitől. Valószínű jövőre valamit ki kell találnom. Addig is átmentem és ásóval eltérítettem a pisi útját, ne ömöljön a kertem felé. És táblát hagytam neki, hogy megkérem ne irányítsa a kertemre a pisit. De hát a legjobb elnéző indulattal is tiszta a kép, hogy a hanyagság szándékos. Majd még erre is visszatérek.

Nézek a napokban egy permetező ágyút. Itt „Atomizor”-nak híják. Ezzel a kézi permetezővel nem megyek semmire. Az ilyen nyolc paradicsom palánta kertezésre jó. De én az idén rendesen be akarok flittelni itt mindennek. A bio cucc az jó ott ahol örököltek öt hektár gyümölcsöst, és a hatezer fából csak megmarad két kosár gyümölcs. De én szeretnék örvendeni a két almafámnak, barackomnak, meggyfámnak, kis szőlőmnek. De amennyi légy mennyiség összegyűl itt az állatok miatt, az a pár gyümölcsös fa nem bír velük harcolni. Meg a mindenféle egyéb nyavalya. Felment a kávém. Ha idén sikerül valamire menni permetezéssel, talán még folytatom a kertezést, egyébként csak vesződés. Láttam a paradicsomon, hogy ha rendesen permeteztem és nyestem, volt paradicsom, ha nem, nem volt paradicsom.

Kicsit rákerestem a könyv adományozás dolgában, a mindenféle egyesületek, alapítványok dugig vannak könyvekkel, nem kérnek belőlük. Akik megszabadulnának a könyvektől, azok úgy szeretnék, hogy pénteken du négy ötvenkor ráér, gyere utána. Ha nem, a lomtalanítók viszik a kukába. Alapítványok már csak feltételesen fogadnak el könyveket. Legyenek jó állapotban és nem olyan korokból amikor a könyvnyomtatás mindenféle rendszerhez volt kötött. Ipari szinten zajlik a kultúra pusztulása. És ezt nem rovás írásos táblák elégettetésével zajlik, hanem a mobil internet nyomulásával. Azzal az ember önként veti tűzbe a rovásos táblákat. És csak idő kérdése, hogy a könyvholokauszt meddig tart. Sok idő volt azokat kinyomtatni, kell egy kis idő a megsemmisítésre is.

Ez az úgynevezett uniós 13-ik cikkely sem tudni még mit hoz, de biztos szidni fogják az amatőr könyvfelolvasókat is, mondván, hogy olyan tartalmat osztanak meg, ami nem az övék. Majd meglátjuk. Érdemes belehallgatni egy jutubos felolvasásba, Bohumil Hrabaltól. (https://www.youtube.com/watch?v=RG2xGzg1tkU&t=20208s) Könyvek megsemmisitéséről ír. A felolvasás minősége elég silány, számomra ösztönző, hogy ha már megvan ez a stúdióm, valami haszna is lehetne belőle a nemzetnek, annyira dadogó én is vagyok, hogy felolvassak pár könyvet. Ha beteszem a protézisemet is a számba, az „sz” és „v” betűket is elég jól ki tudom ejteni.

Persze nem arra gondolok, hogy versenybe szálljak egy tizennyolcadik Jókai beolvasással, hanem olyan könyvekre gondolok, mint például Mollináry Gizella könyvei, melyeket már könyv formájában is nehéz találni, sem digitális, sem hangos formában nem létezik. Az utolsó könyve kizárólag árverésen szokott elkelni, sajnos mind a két alkalommal, amikor részt vettem benne, éppen pillanatnyi készpénz deficitben voltam és nem mertem rácsapni. Elég jól fel szokták vinni az árát. De megfogadtam, hogy legközelebb rácsapok és közkinccsé teszem, ha már annyira keresik és nincs.

Biztos, hogy disputa tárgya lehet Gizella élete, munkássága és írásai, én eltekintek az úgynevezett történelmi jellegétől, engem az emberi része fogott meg és a kifejezés módja Gizellának.

Szóval nem könnyű. Zajlik a macska, légy kergetés, pisi vezetés, könyv darálás és a gángámsztájlizmus közben nyomul ezerrel.

Megvilágosodásos élményeim egyike volt, mikor lecseréltem az autóban a hangszórókat. Kivettem a (kétesen) három utas hifi hangszóróimat az autómból, és betettem helyébük két régi tévés hangszórót. Olyan oválisat. Azt hittem irtó bádog hangja lesz, de kellemesen csalódtam. Nem lett hifi a hangja, de más lett. Nem tudtam betelni vele, és ma sem értem a jelenséget.

Nem értek a dinamikához, az én időmben nem tudták mi az a kocka has. Meg a bő mell. A szimpátia volt a fontos, kémiával nem foglalkoztunk, ha volt miről közösen beszélgetni. Nem rajzoltuk görbékbe a dinamikát. Nem magyaráztuk ki a tökéletlenségünket. Elfogadtuk egymást szeretettel. Legalábbis nálam ez volt a dinamika.

Nem kételkedem a szakma szekta tagjainak dinamikus hétszentségében, de én néha akarva akaratlanul vissza kanyarodok a saját dinamikus világomba, ahol a hétszentség az ami nekem tetszik.

Mosogatás közben zenét szoktam hallgatni és mióta a nagy erősítő és hangládák stúdióbeli átrendezéseim kollaterális áldozataiként bekerült a lakásba is egy hifi szett, azon hallgatom. Már az autóban megfigyeltem, hogy hosszú úton, mikor monoton hangon búg a motor, és háttérzajként szól a zene az autós hifiben, inkább csak a lábcin hangja szűrődik ki és valami nagyon távoli ének nyekergés, de ha nem ismerném a darabot, nem tudnám, hogy éppen mi szól. Mosogatás közben is csak a dumm dummot hallom, valami távoli nyekergés, de az alap a dumdumm.

Rájöttem, a hifi berendezés egy adott hangerő tartományban élvezhető. És egy adott keverési stílusnak a fül és kézjegye teszi úgymond modern dinamikussá. Tulajdonképpen az zajlik, hogy hangszereket olyan frekvencia tartományokba erőltetnek, amelyeken azok a valóságban nem szólnak. És ezért tetszik nekem a két ovális hangszóró régi dinamikája. Mert ezen szépen hallszik a basszus, a lábdob, a cin, a gitár, az ének.

A korszerű hangzásvilág agresszív. Ha nem agresszív, azt mondják szar a keverés, nincs dinamikája. Hogy miért szól jól a Beatles? Azért, mert a dalok egyszerűek, nincsenek agyon turbózva dinamikával, a dallam a fő vonal, és a többi alátámassza azt. Ha ma próbálnánk ugyanolyan hangzást előidézni mint a Beatles, arra azt mondanánk, hogy szar mix. Érdemes meghallgatni a hangszereket külön, hogy mennyire „mai” füllel, a jelentőség teljes hiányában vannak jelen az összhangban, nincsenek felturbózva. A lábdob, a pergő, a cinek ott vannak, de nem robbannak.

Az én véleményem az, hogy a hifivel tulajdonképpen affektálni akarunk, eltussolni a tehetségtelen zeneírást. A zenének elvesszük az értelmi, szellemi és lelki vonatkozását és egy fizikai élményt csikarunk belőle.

Érdemes belehallgatni a régi Beatlesbe és rögtön belehallgatni Lennon saját lemezeibe, ahol már a klasszikus Beatles hangot felváltja a dinamizáló hangzást, átmegy a whitneyhoustonizmusba.

Szóval, azért nem tudom kikeverni rendesen a Stonecropsot, mert noha a dalok jók, a zenei koncepció számomra nem megfelelő. Ők úgy akarnak szólni mint egy vintázs zenekar, dinamikus értelmezésben. Szerintem ez valamennyire Frankenstein.

A vintázst értem, de hogy ehhez hogy jön az az erőteljes kick és egyáltalán agresszív dobolás, ritmus szekció? Nem értem. Egyszerűen nem tudom kihozni. Mert ha korhű dinamikát akarok, akkor az ének kárára megy. És ezt nekem igazolja a vásárhelyi stúdiós keverése is, hogy dübörög minden, de a hang a béka segge alatt van. S akkor mi a cél? Az ének szöveg átadása, vagy a dinamika? Ebben az esetben nem tudsz egyensúlyt kihozni. Hacsak nem nigger zenét csinál az ember, ahol harminc csörgő-börgő szól és nyolc torkaszakadtából üvölti extázisban, hogy hárékrisnya, ott már mindegy, ott hadd dübörögjön a cucc, mert másra úgyse jó.

De ahol gyermekkorról énekelsz, enyhe lírai beütéssel, az a sok break futam, beütő fill és kick, bele lehet szédülni. Hogy Jimmy Hendrix. Jójó, de meg kell figyelni, hogy mit csinált Zsimmi a hendrix. Három, négy hangszeren improvizált. És ugyancsak meg kell figyelni az akkori zene dinamikáját. Ma úgy nem szólhat kick, ahogy akkor szólt. És ha ma nem szólhat úgy kick, ahogy akkor szólt, akkor Zsimme de Hendrix sem szólalhat meg. Szóval ezzel legyünk világosban.

Ezért nem kompatibilis a telefonmánia a papír könyv olvasással. Két teljesen más világ, és két teljesen más igény.

És legyünk belátók. Ha éppen felszabadul egy ötszáz darabos könyvtár Budapesten, és ha péntek du öt és hat között nem viszi el valaki, irány a kuka.

Ez ilyen egyszerű.

Nemzeti megőrző

Kiszámoltam, hogy nagyjából 1000 négyzetméter üres a 2000 négyzetméteres csarnokomból. Ha négyzetméterenként számolok egy hat soros könyvespolcot, és minden polcon legalább 35 könyvet tudok elhelyezni, az kb 210000 darab könyvet jelentene. Tehát ennyi könyvet meg lehetne menteni a Nemzetnek.

Honnan ez a gondolat futtatás? Onnan, hogy látom felrobbant a net attól, hogy Kanadában állítólag kihajítottak több mint 2000 magyar könyvet egy közösségi házból és erről a biztonsági kamera árulkodik, amit közzé is tettek. A filmet én is megnéztem, és szerény véleményem szerint ott nem 2000, hanem inkább 20000 könyvről lehetett szó, legalábbis a konténer mérete és a könyvek méretéhez viszonyítva, nekem így jött ki. Mert az én szerény házi könyvtáram is hoz a Nemzetbe 2000 könyvet, és az a konténernek legfeljebb az alját bélelte volna ki.

Szóval a net felrobbant, főleg a fakebukk. Hogy micsa aljasság. Nemzetgyilok s ilyenek.

Az első benyomásom bennem is felkavart némi indulatot, a kispolgárság ösztöne bennem is megvan jócskán, mi tagadás, de megtanultam már, hogy az első huszonnégy órában ne kommenteljek semmit, amíg nem gondolom át. És ha reggel is úgy látom, mint este, akkor legfeljebb. Szerintem ez nevezhető valamennyire megfontoltságnak.

Persze, hogy reggel már másképp láttam a helyzetet.

Ha nem lettem volna tanúja többször is a Magyar könyvek megsemmisítésének, nem szólnék semmit, ez van, kell a hely. Jön a jövő generáció, új eszmék, új programok, semmi sem kompatibilis a múlttal, leszámolunk a belénk rögzött (egyesek szerint) rossz programokkal, hogy újaknak adjunk teret, helyet.

Mi sem igazabb, hogy újat kezdeni egy jól kisöpört házban lehet.

Az első magyar könyv kálváriát még fiatalon éltem meg, a Cipőgyár hátánál volt a papír begyűjtő, a munkahelyem pedig tőle egy köpésre volt. Mikor vasárnap is dolgoztam, ami nagyjából a víztisztító állomás épségének megőrzése volt fő dolgom, ami nem volt nehéz, hisz akkoriban nem loptak motrokat a vasért, órákat szoktam kapirgálni a papír hegyekben. Akkoriban főleg Ludas Matyikra vadásztam. Könyv is került bőven, de azokra akkor még nem vadásztam.

Aztán a nagy felszabadulás után elkerültem a Szent Mihály Kftbe, azóta elmúlt minnyá harminc év, azt hiszem feltárhatom anélkül, hogy lekaraktergyilkoljanak, noha ez újdonsült városomban már rég megtörtént. Ott éppen egy effendi átvette az egyház által működtetett kegytárgy és magyar könyv bolthelyiségét és a több ezer könyvből álló állományt elhordatta velünk, alkalmazott fekákkal valami effendi bérelte házba. A pincét is kiürítettük. Napokig hordtuk a magyar irodalmat. Az első napokban nem tudtuk mi zajlik, de aztán rájöttünk. Effendi megvette az összes magyar keresztény irodalmat és valószínű megsemmisítette. És ez aktus előtt egy nappal megvettem egy új nyomtatású originál katolikus Bibliát, kibaszottul drága kötésben, noha akkor nagyon de nagyon szegény voltam, ahhoz, hogy aztán pár napra rá ömöljön rólam a víz a hordástól.

És ha már a pöcébe megy, spekuláltunk a munkatársammal, hogy meg kéne fújni pár dolgot. De annyi effendivel voltunk körbevéve, hogy ez lehetetlen volt. A dubában, amivel vittük, kettő darab effendi volt, amikor pakoltunk, lepakoltunk mindenhol effendi, és mivel az üzlet is már az ö bérletükben volt, effendi volt effendi hátán. Hogy, nem hogy, valahogy egy duba magyar meselemezt elvittünk az akkoriban még hármas számú magyar iskolába, ami ma asszem a Báthory iskola. Emlékszem, hogy a tanáriba hordtuk a lemezeket, senki nem tudta mi történik, csak oda lepakoltuk a rakományt. Már nem emlékszem, kinek volt a döntés keze benne, de az ötlet egyértelműen az enyém volt, és a társaimmal felháborodván, hogy mi nem vihetünk belőle haza egyet sem, legalább valami magyar intézetbe kerüljenek. Emlékszem, hogy cirkusz is volt belőle, de az akkoriban Czirják mittommilyen funkciójú, talán később pispek sem nagyon ugrált, azokban a napokban nemigen volt a láthatáron. Reggel későn szoktak effendiék jönni és egy másik dubával megejtettük. Hatalmas összeesküvés volt a muszlimokkal szemben, mert mondom, napokig hordtuk a szajrét, a vége felé már mindenki ideges volt és fáradt. És már azon voltunk, hogy ha mass murder is, de essünk már túl rajta.

Aztán mint lakberendező asztalos, amikor még Kolozsváron éltünk, sok lakás ürítésnek voltam a tanúja, ahol hagyatékokat egy az egyben kidobtak. Pár száz régi könyvet már senki nem visz az új lakásába, egyébként sincs hol tárolni, amíg szétverik és átalakítják az örökölt lakást. Albérletekben laktunk, kilátszott a rongyos bugyink a lyukas gatyánkon, nemhogy bárhová is menthettem volna bármit.

Aztán volt még egy messzmurderes eset, amiről csak inkognitó írok, mert nem telt le a harminc év és nem szeretnék senkit rossz hírbe hozni. Még nem illik. Azt mondják a holtakról jót vagy semmit se beszéljünk. De hát próbáljunk meg az élőkről bármi rosszat feltételezni.

Amikor megpillantottam a több kamionnyi könyvrakományt, és hogy hónapok óta senki nem látogatta a patkányokon kívül, megtettem én. Nagy csodálkozásomra a raktár ajtaja nyitva volt. Válogattam legalább ötszáz könyvet úgy egy hónap alatt és azt szó szerint elloptam. És a lelkiösmeretem sűrűn bántott.

De aztán eljött a megvilágosodás napja, amikor azokat a sok hegy könyveket elvitték a papír begyűjtőbe. És én mennyit ettem a lelkem miatta.

Megjegyzem ezen könyvek már eleve olyan könyvek voltak, amikről az örökösök lemondtak, hogy vagy elviszi valaki, vagy kuka. S akkor jön az alibi, hogy küldjük szegény erdélyi magyaroknak. Ha mi nagy anyaországi magyarok nem olvasunk, ők ott aztán biztos olvasnak. A szegény, elnyomott erdélyi magyarok. Hát és minő meglepő, az erdélyi szegény magyarok sem olvasnak már.

Olyan ez már mint a Béres csepp: senki nem szedi már. Elmúltak azok az idők. Akkor volt érdekes, mikor csempészni kellett. Ma már a Himalájából hoznak agyagot. Most az megy. Naná. Kultúrával együtt hozzák.

De most képzeljük el. Kihirdeti az egyház, hogy vasárnap könyv osztogatás van, mert effendi kibérelte az üzletet. Elmegy mondjuk 30 magyar és mindegyik kipiszmog legfeljebb 30 könyvet, amit úgysem fog kiolvasni sosem, majd haláluk után, ami nem fénylik, kuka. Évekig lehetne nyitott fosztogató napot rendezni, a magyar könyv ingyéé sem fogyna. Ez az igazság. A fent említett raktár fosztogatás ügyében is az volt a helyzet, hogy már nem volt több szegény erdélyi egyesület, aki ne lett volna telis tele olvasatlan könyvekkel.

Tehát legyen világos, nincs igény magyar könyvre a végfelhasználónak, így az intézmények sincs mit kezdjenek velük.

Csak hát felmerül bennem egy kérdés. Hogy ha a lakosság meg akar szabadulni a könyvektől, mondván, hogy már ott a digitális, ami persze álszent hazugság, mert az sem érdekli? Az intézményeknek nincs pénzük raktározni, meg ha évekig nem kell senkinek, minek? Meg aztán az intézetekben is már a beépült fiatal gárda adminisztrál, akik csak telefonon olvasnak már ilyen neoszkriptunokban kifejezett üziket, ők már eleve halottnak tekintik a nyomtatott irodalmat?

Ezzel párhuzamosan felmerült az a feltevésem is, hogy Károli Gáspár idejében és tőle errefele, senki nem írt le gondolatokat? Hol vannak ma az akkori bloggerek írásai, gondolatai? Nem hiszem, hogy csupán azok a valahogy fennmaradt írók írásai voltak azokban az időkben. Tehát sem a mezei polgárok sem az intézetek nem voltak érdekeltek megőrizni bármit is a múltból.

Érdekes téma. Azért is érdekes, mert per pillanat, annyi egymásnak ellentmondó történelem irányzat van eredetünkről, és nemcsak, hanem a modern történelmünkben sem látunk tisztán, hogy egyszerűen állíthatom, hogy nincs hiteles magyar történelmünk.

Ki így, ki úgy látja, nem számít, hogy doktor docens, homlok egyenest egymásnak esnek és teljesen másról beszélnek.

Na de kérdezném én ettől a felrobbant internettől, hűséges fakebukk szektásoktól, hogy hajlandó lenne azért a kanadai húszezernyi könyv raktározására havi tíz centet áldozni?

Mert ha igen, én bevállalom. Havi egy euróval, meg lehetne menteni legalább 500 könyvet. Tehát befogadnék az ezer négyzetméteres csarnokomba majdnem 500000 magyar könyvet, amit mások kidobnak.

Ezt szépen polcokra teszem, osztályozom, és nyílt internetes lajstromot vezetnék róla, hogy látsszék, mi van a Nemzet vagyonában a harisnyába téve.

Nekem is jó volna ez a jövedelem, és azt hiszem a Nemzet is jól járna vele.

Nagyon szépen össze lehetne kombinálni a kidobott nagymama bútorokkal és a könyvekkel.

Nahát ezen még kell agyaljak. Ha meg tudok menteni még pár doboz gyűjtőnek ítélt könyvet, el is kezdem a „Nemzet megőrző” programot.

„Ne dobja el! Én megőrzöm! 500 könyv csak egy euró havonta. Most. Rögtön. Tegnaptól!”

Énekelhetem én is az Omegával: „Tíz ezer lépés kéne csak...” azaz tízezer lelkes magyar, akinek nem fáj havi tíz eurócent a Nemzeti megőrzőbe fektetni.

Szerintem ennél több felháborodott komment folyt le a fakebukkon...

A sakkmester

A sakkmester

Egy alkalommal úgy alakult Muskóczi élete, hogy egy hétig Józsi bácsiéknál lakott. Ennek a Józsi bácsinak volt egy kertje is, meg egy felesége is, kit Anna néninek hívtak és volt egy kutyája, kit Rexnek hívtak. Ez a Rex nagyon mérges kutya volt. Anna néni nem annyira, de neki is volt elég sok hangosan kifejezett mondanivalója.

Józsi bácsi egy nagyon nyugodt ember volt. Sosem volt mérges. Csak mindig el volt merengve. Hallgatott nagyokat és a messzibe merengve el volt gondolkodva.

Napközben Muskóczi mindig elkísérte Józsi bácsit a kertbe. Két busszal kellett volna menjenek, hogy hamarabb odaérjenek, de mikor Anna néni nem ment velük, egy darabon gyalog mentek, utána már csak egy busszal mentek ki a kertig.

Ilyenkor Józsi bácsi csak hallgatott és Muskóczinak nem volt ellenében a csendes sétálgatás, utazás.

A kertben előbb Józsi bácsi megetette Rexet, aztán nekiláttak kerítést építeni.

Az volt a terv, hogy Muskóczi ássa az oszlopok gödreit és Józsi bácsi beállítja az oszlopokat. Mindent a terv szerint csináltak. Mikor Anna néni is ott volt, olyankor nehezebben haladtak a kerítéssel, mert Anna néninek örökké volt fontosabb, amit tenni kell és a munka kiosztáshoz nagyon értett. Józsi bácsi csak csendesen szót fogadott.

De mikor maguk voltak, csak Józsi bácsi és Muskóczi, nagy szorgalommal építették a kerítést. Olyankor mintha Rex sem mérgelődött annyit.

Ahogy ott a nagy csendben dolgozgattak, csak a madarak csipogása és a fa levelek suhogása vegyült az ásó és kalapács hangjához, egyszer Muskóczi megkérdezte Józsi bácsit: „Józsi bácsi, min tetszik folyton gondolkodni?”

Józsi bácsi óvatosan körülnézett, és bizalmasan azt felelte: „Hát én biza sakkjátszmákon gondolkodom folyton, de ezt el ne mondd Anna néninek, mert nem szereti, ha folyton sakkjátszmákon gondolkodom.”

Nem is firtatta tovább Muskóczi Józsi bácsit, soha senkinek nem mondta el, hogy min gondolkodik folyton Józsi bácsi.

Dolog végeztével, ebédre mindig haza mentek. A busz megállóig egy erdős részen kellett menjenek egy darabig, egyszer csak Józsi bácsi megáll egy nagy odvas fánál, és egy műanyag zacskóból kivesz egy lapocskát, nézegeti, majd ráír valamit, és szépen vissza csomagolja a lapocskát és visszarejti az odúba. És tovább álltak.

Ahogy mentek Józsi bácsi elmosolyodott, és annyit mondott: „A lovat az F 6 ra küldte, okos húzás, de amit én most léptem, az meglepetés lesz”. És elégedetten mosolygott. Muskóczi csak nézett ki a fejéből, nem sokat értett a dologból.

Aztán a busz megállóban egy másik öreg emberrel találkoztak, aki üdvözölte Józsi bácsit és annyit mondott: „Bástya A 4”. Józsi bácsi meglepve: „Hogy mit?” A bácsi csak annyit mondott kárörvendve, hogy: „Igen, igen, bástya A4!”

Hazáig csendesen mentek, nem volt kedve többet beszélni Józsi bácsinak, nagyon lesújtotta a bástya dolog.

Otthon Anna néninek eszébe jutott, hogy elfelejtett tejfölt venni, és amíg kifut az üzletbe, addig mosakodjanak meg. Igen ám, de ahogy Anna néni kiment az ajtón, Józsi bácsi honnan, honnan nem előrántott egy kis dobozkát, ami alig volt nagyobb egy gyufás skatulyánál, de amikor azt ketté nyitotta, egy icipici sakktábla lett belőle, és benne a sakkfigurák egészen pici méretben. Hamar, nagy sebtében kirakosgatta a sakkfigurákat, össze vissza tette a táblán őket, és nagy gondba merült. És egyre mondogatta félhangosan, hogy: „Bástya A4...” Két perc nem volt az egész, hamar vissza is csomagolta a mini sakktáblát és újból elrejtette. Mire Anna néni visszajött a tejföllel, már meg is mosakodtak.

Semmit nem sejtett meg Anna néni.

Abban az egy hétben igaz, hogy Muskóczi nem tanult meg sakkozni, de megtanult két másik dolgot: oszlopnak gödröt ásni és nagyokat hallgatni.

Viszont azt sohasem tudta meg, hogy Józsi bácsinak miért kellett titokban sakkozni? És azt sem tudta meg Muskóczi, hogy Józsi bácsinak honnan volt az a képessége, hogy egyszerre több emberrel fejben sakkozni tudjon?

Nem volt más magyarázata a rejtélynek, minthogy valamikor Józsi bácsi híres sakkmester lehetett és valamiért neki ezt el kellett titkolnia.

Aztán hogy, hogy nem, de az élet úgy rendezte Muskóczi sorsát, hogy sosem volt szüksége a sakkozás tudományára, viszont a gödör ásás tudományát nagyon sokszor kellett használnia, és életében ahány gödröt ásott, mindig eszébe jutott neki Józsi bácsi, a titkos sakkmester.