Kibújtak
a földből a virághagymák. Azaz dehogy. Nem a hagymák másztak ki
a földből, hanem...szerintem az első levelek. Kerestem, hogy annyi
virágos év után, hogyishíjják azokat a micsodákat amik kibújnak
legelőször? Úgy szoktuk mondani, hogy kibújtak a tulipánok.
Végül is nem mondunk hülyeséget. Mert ha a Fiú egy az Atyával,
akkor mondhatjuk, hogy köztünk van az Isten. Levél formájában.
Aztán a virág nyújtja a szárat is.
Aki
látta ősszel, hogy Cézárral itt milyen szorgosan dugosgassuk a
hagymákat, azt mondhatta magában, hogy de hülyék. Mármint a
hülyeség szerzői jogviselője énbennem reprezentáltatik. Mert
Cézár szegény csak dugta a hagymát mert én mondtam. Ő
pisztolygolyókat is ugyanolyan lelkesen dugott volna, ha valaki
mondja neki.
Most
meg minden nap kimegyek pár percre a kertbe, mikor kicsit
kimelegszik, szemügyre venni mi hajtott még ki tegnap óta. Öröm
nézni, hogy napról napra egyre több levél kandikál ki a földből.
Most már látszanak a sorok. Még azok a sok kicsi mütyür tulipán
hagymák is hajtanak. Egy egy öreg tulipa két három fiókát is
szokott termelni. Már amelyik honosodik a kertemben.
Általában
úgy volt, hogy vettem szép, ritka tulipánokat, de ezek a kigyúrt,
hormonkezelt hagymák ritkán élik túl a második telet. Bitang
szépen virágzik az első tavasszal, és ha az virágzás évében
nem veszem ki mihelyt száradni kezd, nagy eséllyel tavaszra el is
tűnik a hagyma. Valószínű kimegy a drog hatása és nem tud
önmagában túlélni. Elveszti az ösztönét. Vagy nem tudom mi
történik.
Amely
hagymát úgymond ide szoktatok, azzal aztán nem lesz több baj,
nyomja a purdékat ezerrel. Fele akkora lesz mint elődje, kisebbek
lesznek a virágok, de tulipánok azok is.
Örvendek
én azoknak is, nem kell nekem ide a nagy felhajtás.
A
jácinttal még kínlódok, most kipróbálok valamit, sóder
keverékes földbe ültettem és ilyen rácsos ládával ültettem a
földbe, hogy virágzás után mindjárt kivegyem és nyugovóra
tegyem.
Na
de jóérzés látni, ahogy a természet él és virul.
Ezért
az érzésért ültettem vissza a több ezer hagymát.
El
akartam adni valakinek, valami kertészetnek potom pénzért, azt
válaszolta, hogy azok már úgyse nyílnak ki, mert elszáradtak.
Nem vitatkoztam vele, most megnézhetné őket, de arra sem méltatom,
hogy beolvassak neki. Egy konstancai kertész csajjal leveleztem,
hogy küldök ilyen fehér nárciszt, állítólag az én fajtám
nagyon ritka és védett, hármat is ha visszaküld egy jácintot
fejébe. Azaz nagyobb tételben, mert ott lent Konstanca környékén
homokos a talaj és nagyon szereti a jácint. Azt is ígérte, hogy
elmondja mit hogyan csináljak, hogy szépek legyenek a jácintjaim.
Mikor el akartam küldeni az ezernél több nárciszt, tette az
angolt. Nem válaszolt többet.
Hiába,
nincs üzleti érzékem, nem is tudok nyomulni, én csak ültetem,
ültetem, aztán minek, majd kiderül.
Írtam
egy román régi rádiós csoportba, hogy szerintem nincs rendjén,
hogy olyan olcsón árulják a régi rádiókat. Ecseteltem, hogy
csak a dobozok milyen mesterművek, hát még a régiség, és netán
ha működik is. Kaptam legalább 15 főlehengerlő kommentet, és
alájuk aztán több tucat csúfság hozzászólást.
Szóval
nem értem, hogy mi a bajuk? Azt hittem tudunk egyet diskurálni az
értékről és a régi dolgok iránti tiszteletről.
Szóval
az mindenkinek rendben van, hogy egy egy okostelefon a piacon üti
már némely a 3000 lejt, és egy régi, működő lámpás rádióért
sokallják a 100 lejt, holott, mint mondtam, egy olyan dobozt ma talán
500 lejért ha elkészítenék!
Ugyanez
az értékrend szerint rendezkedik be a világ minden szegmense,
legyen az bármi: anyagi vagy szellemi termék.
Az
a pimasz, infantilis válaszrengeteg, hogy: kérelem és ajánlat
kérdése az egész.
Hát
nem. Ez a hülyeség kérdése az egész.
Mindegy,
én továbbra is szorgosan mentem le a feltöltött régi rádió
képeket, hogy ha mégis lesz időm vele foglalkozni, elkészítenék
egy két miniaturizált, stilizált régi rádió dizájnú usb,
bluethoot erősítőt, hifi hangszórókkal. Vita részemről
kimerítve.
Ilyen
olyan munkákat fejeztem be megint, ezek azok a nem dicsőséges
munkák, mint például: nálam telelt bútorok elhordása,
felcipelése az ember új házába, a rendörszoba ajataja, kis
dobozkájával, amik persze megint jól lebénítottak, rettenetes
izomlázak, nyak, hát fájások, enyhe depressziós tünetekkel,
hisz ilyenkor érzem azt a mérhetetlen mély lúzerséget,
tehetetlenséget, hogy nem tudom ezeket visszautasítani.
Most
is minnyá megyek egy németbe vándorolt orvosnak, örökölt házába
pinceajtót mérni. Mondom neki, nem bírom már, sok a munkám,
aszongya, csak félig ígérjem meg, és jobban fog bennem megbízni,
mint aki teljesen megígéri és sosem csinálja meg.
Közben
már vettem egy darab méregdrága plexiglasst, hogy hallám hogy
lehet vele dolgozni, Kolozsvárra futurista ékszerüzletet kéne
berendezni, egy újabb Ildikó projekten keresztül. Teljesen
plexiből akarták, de egy: nagyon de nagyon drága, kettő: senki
nem csinál plexiglassból bútort, három: nem hoznak Romániába
Magenta színű plexit. Úgyhog pár órás beszélgetés,
rajzolgatás után, kialakult az úgynevezett meghekkelt futurizmus,
amiben elég sok a fa és kevesebb a plexi, noha abból is lesz
bőven. Hogy mi sül ki belőle? Érdekes lesz.
Mondjuk
azért is érdekes, mert ha beválik az üzlet, úgy néz ki, hogy
láncra fejlesztenék és akkor mi lennénk a bútorarc. Vajon miért
nem tudok ilyeneknek lelkesedni?
Közben
megszakadt két napig az írás.
Ha
ledolgozom a napi hat órát, végem van. Persze ebben nincs az, hogy
hajnali ötkor már talpon vagyok, kazánt takarítok, begyújtok,
majd a meleg vízért gyújtok be a fürdőben, reggeli készítés,
uzsi csomagolás, motor melegítés, mert hidegen nem akar menni egy
tapodtat sem az autó, iskoláig elmenni és vissza, és elmúlt
nyolc óra. Igaz ebből húsz perc a saját időm, amikor megiszom a
kávém bambulva naná hol: a facebukkon. Én mondom, hogy egyszer s
mindenkorra le kéne zárjam aztata fészbukkot.
Na
és az is igaz, hogy délután még legalább háromszor lemegyek
kazánt rakni. Ha így összerakom, talán kijön a napi kilenc, tíz
óra úgymond munka. Ilyenkor számít, hogy nem négy órát
dolgozom effektív a műhelyben, mert elmarad mindenféle más: írás,
stúdió, rajz, stb.
Marad
a nyögés, a fájdalom.
Közben
rájöttem, a plexiglass az a modernizmus címen való sznobok
átverése. Arra hivatkoztak klienseim, hogy a plexiglass nem veri
vissza a fényt, sokkal rezisztensebb az üvegnél... és nemtom még
mi. Mikor érdeklődtem a raktárban, hogy van e és mennyi a
plexiglass, a néni azt mondta, kevés van raktáron, mert nem kérik.
Inkább traktorosok szoktak vágatni egy egy ablakot, mert noha
ötször drágább a rendes üvegnél, de még mindig olcsóbb mint
megrendelni a szélvédőt (ezt utóbbit sajnos a zsebem
megtapasztalta a decemberi autó vizsgáztatáskor). Kicsit viccesnek
hangzott nekem, hogy inkább a traktorosok veszik, hisz mi éppen egy
elit üzletet szeretnénk beplexizni.
Megvettem
egy méter szer méteres darabot, hogy hallám hogy lehet vele
dolgozni? Vágás, csiszolás, fúrás. Mikor szerelem össze vitrin
ajtó modellnek, látom, hogy visszaverődési tulajdonsága fix
olyan mint az üvegé. Le is fotóztam, elküldtem Ildikónak. Hogy
tulajdonképpen mely tulajdonságáért akarják a plexit? Mert ha
csak körömmel megkarcolom, ott marad a nyom. Szikével ha csak
simogatom, karcok keletkeznek rajta. Az eleganciáról meg
állíthatom, hogy semmiféle nemesség nem rejlik benne, lengedezik
mint egy útszéli kurva.
Végül
is nekem mindegy. Ha ez trend... ahogy mondta az öreg székely:
„tőőlem!”
Akkor
legyen plexi.
Csakhogy
amint mondtam a fiamnak is, hozzátéve, hogy valószínű nem kéne
figyelembe vegye amit mondok, mert a lerobbant roncs, depressziós
ember beszél belőlem, hogy megúntam mindig megfelelni, bólogatni,
azt csinálni amit más akar, hogy ha egy módja lesz az életben,
kerülje az olyan helyeket, ahol azt szajkózzák neki, hogy a „cég
élete, az előremenetel, a bizonyítás, a teljesítés, a
megfelelés, a ráhúzás, a csapatmunka, stb..stb..” mert rá fog
menni az élete. A szónak a szoros értelmében.
Ha
mód van rá.
A
német is megkettyent, pincébe tölgyfa tokra üveg ajtót akar
szereltetni. Csak néztem ki a fejemből, és néztem a cipőm
fűzőjét, hogy ilyennel még nem foglalkoztam. Erre elkezdett nekem
bókolni, hogy mit csinálok, hogy nem öregszem. Hmm. Ennyit
mondtam.
Mondtam,
hogy utána nézek üvegajtónak.
Befejeztem
az Europe együttestől a „Final Countdown” átdolgozást. Itt
mind izélek magamban, hogy merhetem e átdolgozásnak nevezni, nem e
dölyfös megközelítés? De hát egy vers fordító nem e aláírja
a fordítását? Most tudtam meg, hogy Patricia Kaas vagy ki, nem is
ő írta azt a számot, hogy „Men's World” Dehogyis. Egy pasas
írta azt, már régen, ez a fehérnép csak koverolta. Arra ügyelt,
hogy jó feministásan hangzódjon, mintha a férfi, a mindenkori
vadállat, nem elég, hogy vadállat, de nincs is meg a nő
nélkül...bezzeg bezzeg. Na de ezt a számot James Brown írta
1966-ban és az ő éneklésében teljesen más értelmet kap az
ének. Elégazhejzzá, hogy én ettől a Patriciától mind hallottam
ordítani a „nathinggg ö natthing...”-ot és mindig olyan furán
szólt tőle, éreztem, hogy valami nem stimmel. Na most
megvilágosodtam. Előszeretettel szeretik refrénolni a csalódott
fehérnépek. Hogy ezek a rohadék férfiak...
A
Végső leszámolást átfogalmaztam. Lehet, hogy blaszfémia amiket
művelek ezekkel a darabokkal, de azt hiszem egyre inkább kevésbé
érdekel ez a része.
A
szám éneke nekem mindig is kétségbeesettnek tűnt. Kár azért a
szólóért, meg a trombita menetes refrénekért. Ezt kevertem meg
egy kicsit, az éneket majdnem intróba vittem, de aztán inkább egy
későbbi kötő elemet hoztam előre. Az ének szánalmasságát
lecsapoltam a leszámolós hangulat előkészítésére. Aztán
megjelenik a katonás pergetés, mely átvált a rohamba, a trombitás
díszmenetre.
Mondhatni
a bekezdő morgás nem utal klasszikus hangszerekre, viszont onnan
tovább minden az. Két virtuális dob szettet hoztam létre, egy
klasszikus koncert dob felhozatalt és egy rendes rock szerkót.
Nagyon szépen szólnak nálam a stúdióban, viszont lehozva mp3-ba,
teljesen lehangoló. Meg ezek a streamelő oldalak is átpasszírozzák
valamin, hogy teljesen megváltozik a hangzás. Például a trombitás
menet utolsó szakaszában még egy rend trombita gazdagítja a
hangzást, viszont itt nem is érződik.
A
modern zenehallgatási kultúra a béka segge alatt van, hiába ennyi
cucc és szerkó, soha ilyen szarul nem hallani zenét, mint ma.
Azért van az, hogy a modern zene olyan agresszív. Mert ha nem
agresszív, senkit nem érdekel.
Akit
mégis, itt van: