A varjú

A varjú

Hogy járt egyszer ez a Muskóczi?

Az iskolában kitalálták, hogy vasárnap természet fotós kirándulásra mennek, aki úgy érzi magában, hogy fotós vénája van, az mindenképpen legyen vasárnap reggel nyolc órára a tízes busz megállójában, hogy aztán azzal kimenjenek a Bükkbe.

Muskócziban hirtelen felébredt a fotós vénája, annak is főleg a természeti része.

Az is igaz, hogy Muskóczinak ennél kevesebb ok is elég lett volna, hogy bármikor egy közös kirándulásban részt vegyen. Szerencséjére, akkori osztályfőnöke, Kiss Lajos magyar irodalom és nyelv tanár úr is szerette a természetbeni sétákat, és az ez alkalmakkal rendezett szalonna sütéseket is, és hogy, hogy nem, de Muskóczinak a szalonna sütés is nagyon tetszett. Így aztán ahányszor alkalom adódott rá, Muskóczi is jelentkezett az ilyen kirándulásokra.

Fotózni tényleg szeretett Muskóczi, volt egy nagyon egyszerű kis fényképező gépe, melyen igaz, nem mindig találta el a beállításokat, a távolságokat, a fényerőt, de azért viszonylag elég jó képek szoktak kijönni a film előhívása után.

Azt nem is kell mondani, hogy voltak olyan osztálytársai Muskóczinak, akiknek sokkalta jobb fényképező gépük volt, de voltak olyanok is, akiknek egyáltalán nem volt.

Muskóczinak is úgy lett ez a “Smena” orosz fényképező gépe, hogy egy ismerőse más gépet vett, és ezt a régit Muskóczinak adta egy szimbolikus összegért, ami szó köztünk maradjon, Muskóczinak azért elég soknak számított. De ebben a történetben nem is ez a fontos.

Nem is szaporítom a szót, a kirándulás alatt mindenki mindent fotózott, ágat, bokrot, felhőt, repülő madarat, volt aki esküdött rá, hogy gyíkot fényképezett le, de nem tudta bebizonyítani, amíg a filmet elő nem hívja és a képet meg nem csináltatja majd.

Egyszer csak Muskóczi csődületre lett figyelmes, állítólag valami érdekes lencsevégre való került és azt tárgyalták. Hát látja Muskóczi, hogy egy varjú fiókát vettek körbe osztálytársai és azt fotózták jobbról is meg balról is. Az osztályfőnök megtiltotta, hogy bárki bántsa a pórul járt madarat, mely valamiért nem tudott elrepülni. Azt is mondta az osztályfőnök, hogy nem segíthetnek a madárnak, mert ők csak megfigyelők, nekik most az a feladatuk, hogy fotózzák a természetet, nem hogy beleavatkozzanak a természet dolgaiba.

Miután a kis madár elvesztette a téma népszerűségét, és a többiek tovább álltak, Muskóczi még ott maradt egy darabig a madárral, és szomorú pislogásait nézte.

Eszébe jutott Muskóczinak, ahogy a kis varjú fiókát nézte, hogy hallott egy bácsiról, aki épített egy várat, aminek a neve Varjúvár volt. Állítólag volt valami rejtelmes kapcsolata ennek a várúrnak a varjakkal.

Mit gondolt, mit nem Muskóczi, fogta a madarat, elhelyezte a szatyrában, mert igazi hátizsákja, ugye nem volt, főleg olyan csövese sem volt, arra ügyelt, hogy levegőhöz jusson a madár, eldöntötte, hogy hazaviszi és megmenti.

Senki nem is sejtette, hogy Muskóczi mit visz a szatyrában, igaz a madár sem árulkodott a természet elleni összeesküvésről.

Annyi azért megjárta Muskóczi kobakját, hogy miért nem lehetne jót is tenni a természettel, ha már rosszat igen? Fákat tördelni, virágokat letépni, füvet taposni, macskák után dobálózni, netán vadászni lehet, de állatot menteni nem? Ez sehogy se fért Muskóczi kobakjába, és ezen elmélkedett hazáig, miközben izgalommal leste a szatyrát, nehogy a madár elkezdjen izegni, mozogni, netán csipogni, hogy felfedje a helyzetet.

A madár hazáig egy csipogásnyit sem nyikkant, csendben és békében ült a szatyorban, mintha tudná, hogy érdekében van. Talán mégis okosak ezek a madarak?

Otthon aztán Muskóczi elengedte a madarat az udvaron. Volt egy farakás, oda elvánszorgott a madár és elbújt a farakásban. Kenyérmorzsákat szórt neki Muskóczi és vizet is tett a madárnak egy kis cserép tányérban.

Így lett aztán este, Muskóczi jól elfáradt a sok eseménytől, aznap sem kellett esti mesével altatni, mint általában soha.

Reggel izgatottan kiment az udvarra, hogy mi lett vajon a madarával?

Hát a morzsák eltűntek, víz sem volt már a tálkában, de a madár sem volt sehol.

Muskóczi az egész farakást átrakta, csakhogy megbizonyosodjon, hogy nincs ott a madár. Nem volt ott a madár.

Akármennyit nézte az udvart, sehol nem találta a madarat.

Hirtelen arra gondolt, talán egy macska megette, de sehol nem talált tollakat a földön, ahogy lenni szokott, ha macska madarat lakmározik.

Nem volt más magyarázata a dolognak, minthogy a madár kipihente magát, megette a morzsákat, megitta a vizet és aztán elrepült.

Hogy ebből mi az igazság, talán sosem lehet rájönni, hisz csak azután jutott eszébe Muskóczinak, hogy még le sem fényképezte a madarat. Sőt, mi több, az egész kirándulás alatt egyet sem kattintott, mert azt már megtanulta, hogy nem érdemes minden ágat, minden repülő madarat vagy egyéb égi jelenséget lefényképezni, mert azok a papíron úgysem látszanak rendesen. Annyira izgalomba jött a madár megmentésével, hogy nem törődött a továbbiakban a természet fényképezésével.

Így az egész csak egy emlék maradt Muskócziban a varjú fiókás eset, amiről nem is beszélt senkinek, mert szégyellte, hogy noha nem szép dolog beleavatkozni a természet dolgaiba, ő mégis megtette.

Muskóczi nagyon remélte, hogy ez a varjú megmenekült és sokáig élt még. Ahogy a varjak szoktak.

Na így járt egyszer ez a Muskóczi.