Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Hauszos projekt




Eredetileg a pergő dobra vert china (csájná) cintányérra figyeltem fel.
A Dr. House sorozat bekezdő zenéje fogott meg mostanában. Megtetszett a ritmikája. Nem csoda, hisz ritmusember vagyok. Én a ritmikát nem a dörgedelmes csörömpölésekben hallom szépnek, hanem a képletében.
Letöltöttem a bevezető zenerészt és a stúdióban elkezdtem tanulmányozni. Az akkordokért valami chordos oldalt faggattam, de utólag kiderítettem, hogy a C dúron kívül a többi akkord nem volt eltalálva. A helyes akkordokra úgy jöttem rá, hogy előbb hallás alapján megtaláltam az alap hangokat, utána kipróbáltam, hogy moll e vagy dúr e. Azt hittem komplikált dolog, de a kizárásos modellel sikerült beazonosítani őket.
Amint az akkordok megvoltak, midiben megrajzoltam az akkordokat, amikből aztán fejlesztettem ki a többit.
Igaz, hogy a zenét elektronikusan és szoftver úton hozom létre, de ez nagyjából olyan, mint a tervező programban dolgozni, hogy tudni kell mit akar az ember megrajzolni, tudni kell annak méreteit, formáit és főképpen, hogyan kell a programban megalkotni, így a zenében is nagyjából tudni kell mit mivel lehet megszólaltatni, azt hogyan lehet elrendezni, alakítani, nem utolsó sorban a kreativitás jelenléte, ami nálam úgy működik, hogy munka közben jön meg a kedv és ihlet. Ennek a minőségét, értékét most nem vitatom. Amatőr mivoltomat sosem próbáltam szépíteni, illetve művészi rangra emelni, noha sok befutott művészben kevés leletét véltem felfedezni ama nagybetűs művészetnek.
Nagyon sok híres mixnek nem több az erénye, minthogy jó hangos.

Jelen munkámra visszatérve, reggel rajzolni szerettem volna, de valami nyugtalanított és abba hagytam. Elindultam a műhelybe, de eszembe jutott, hogy van a doktor House zene, amit pár napja letöltöttem. Kikötöttem a stúdióban. Hogy csak belehallgatok, létrehozom a mappát, hogy majd azzal is előrébb legyek.
Aztán hogy csak az akkordok legyenek meg. Aztán hogy csak a basszust írjam meg. Kis billentyűs Akai midi vezérlőmön kipötyögtettem a részeket. Élvezem megjátszani a szintis csávót. Az igazság az, hogy sokszor könnyebben megírok valamit, ha azt bejátszom. Aztán midiben helyre rakom.
Azért is jó bejátszani, mert ha már párszor az akkordon belül vagyok, elkap a nyomogatás heve, élvezem a csinált hangot, és megszületik a dal vonala. Ez esetben a basszus képlete.
Noha dobban szeretek gondolkodni, előbb inkább a basszust szoktam megcsinálni. A basszus képlet adja nálam a dob képletét.
A keverés érdekessége, igaz csak a nuanszokban érzékelhető, hogy kétféle lábdob hangzást, külön képletben használok, az egyik a fő lábdob ütéseket nyomtatja meg, a másik inkább csak pulzál, hogy a szívdobogás effektust a tudatalattiban sztereóban éreztesse. Oda kell figyelni, egyébként csak fíling marad, de elvégre az is a cél.
Aztán nem hagytam abba. Pisiltem párszor, bekaptam valami ételt, és délutánig főztem a dalt, amíg belefáradtam és befejeztem. Lezártam. Lehetne még fejleszteni a gondolatát, de hagyok energiát majd más projektre is.
Ami lelkesít ebben a Hauszos projektben, hogy nem használtam félkész elöterméket, illetve midibe csomagolt szerkezetet, hanem magam kellett kidolgozzam.
Van benne belőlem is, eredetileg nem éppen így szól a film kezdőzenéje. Nem lehet az én szerzeményem, mert egyértelműen inspirálódtam, másoltam, de hozzátettem, odagondoltam.
Ez a gyakorlat azért esett jól nekem, mert egy újabb rávilágosodás arra a tényre, hogy megfelelő időben, megfelelő energiával még lehettem volna zenész.
Most sem riadnék vissza egy Mintia Chiken Blues Band alakításától, ha arra lenne bármilyen hangszeres jelölt, de sajnos nincs.
Helyi internetes csoportok kimerítve, hirdettem nem is egyszer, pár lájkon túl nem volt érdeklődés.
Zeneileg ez is a furcsaságok közé számláltatik, nem alkalmas esküvőkre, partykra, de nem alkalmas sem hasonszőrű elektronikus zenész társaságban sem megosztani, így szerény blogomnak hivatott a hátán hordani ezt is.

Angyal szól


Lehetne jobb dolga is az asztalosnak, mint itt firkálgatni.
Kinéztem a hajnali éghasadásba, légvonalban talán két kilométerre, az autópálya feljáratán több kocsi fénye jelzi az élet pörgését. Része voltam ennek a pörgésnek, most meg lelkiismeret furdalásom van, hogy vissza kell fognom a pörgést.
A pörgés visszafogásának egyik kamu tevékenysége a firkálgatás.

Végül a gallyakat mégis elégettük. A fiammal ráncigáltuk őket a tűzrakásokra.
Olyan szitu alakult, ahol a kontrollt elvesztettem. Az enyhe túlzás lenne, hogy átadtam a kontrollt. Egy közös vállalkozásban bárhogy variál az ember (lehet jogokról beszélni, akárcsak a zebrán elütött járókelőnek) az erősebb átveszi a főnökséget. Állítólag az okosabb enged. Én nem okosságból, hanem kényelemből adtam át a kontroll részemet.
Megegyeztünk, hogy a 400 méteres útszakasz gépmunkáit kettesben finanszírozzuk.
Az útépítésben társam szerezte a gépészt, ő járt-kelt hivatalban, minden, ha át is fog verni valamennyire a számolásban, meglesz az út.
Van amikor az ember el kell vesszen egy egy pozíciót, hogy túlélje. Egyértelmű, hogy sok mindent másképp csináltam volna, főleg nem rohangáltam volna le s fel idegesen folyton kiabálva és telefonálva, főleg nem szedtem volna fel a vegetációt húsz centi mélyen, csupán kicsit kiegyengettem volna s egy réteg köves kavicsot bedöngöltettem volna a földre, hogy majd aztán jövőre még egyet. Így hatalmas földtömeg gyűlt össze, amit el kellett hordatni. A hab a tortán az lesz, hogy ez a hiányzó húsz centi fix a mező földszintje alá került, nem nehéz kitalálni, hogy lucsogni fog az esővíztől.
Általában ha van hajlandóság, szívesen leülök megbeszélni a dolgokat. De amikor mások mindent jobban tudnak... ehhez már nincs idegem. Az útbeli társam amúgy is ideges típus, nekem is hamar felszökik a pumpám, tapasztalatból tudom, jobb fenghshujbeli állapotból nézni a folyamatot.
Nem az, mert a dolgok jó irányba mennek, de túl nagy a felhajtás, az idegesség, és sokba fog kerülni. Mint általában a demokráciák.
A legfontosabb, hogy higgadtan átláttam, ha én is idegeskedek, nem lesz olcsóbb az út. Sőt. Lehet, hogy amennyit lealkuszik a másik az építőtől és megvastagítja a ceruzát felém, még mindig jobban fogok kijönni, mintha velem alkudozna bárki.
Nem az alkuban vagyok jó, hanem a szerény körülmények elfogadásában.
Ilyen karakter disszonanciák miatt mondtam le a főnökség  rám eső részéről, ami igaz meg sem volt kérdezve.
Maradjunk abban, hogy rábíztam a másikra. Akkor is, ha ennek ára van.
Én másképp fogom fel a dolgokat. Egy olyan vállalkozásba fektetek, ami hosszú, hosszú évekre, örökre biztosít egy jókora bejövetelt, azaz egy olyan kiadástól mentem fel magam, amit az elmúlt tíz évben fizettem mint egy gyarmat. Mára már havi 250 eurónyira duzzadt az úgynevezett kapupénz, ami jogos ki és bejárásomat biztosította (volna). Volna, mert így is állandóan zaklattak, kifejezték nemtetszésüket, hogy idegenként hágom meg udvarukat. Sajnos évekig nem volt senki hajlandó megengedni nekem ezt a kijárati lehetőséget, mert körbe voltam zárva telkekkel.

Amint húzogatjuk ott a gallyakat a tűzre, Hunor, a fiam mutat egy kis szobrocskát a kezében. Messziről nézem, hogy ismerős a színe, még úgy földesen is. Közelebbről felismertem, apámnak egy kis angyalos szobrocskája volt. Bronzzal festette le, mivel az időtől szürke lett és ráragadt a piszok. A sok kátrány a cigitől.
Amikor született a fiam, és a szülész orvosnő megmutatta nekem őt, néztem a ráncos arcát és egy pillanatra látni véltem benne apámat, anyámat, magamat, feleségemet és így tovább. Szerintem ezek a pillanatok azok, amik villantásnyira kinyitják az Élet titkai című fejezetet. Van rá magyarázat, de az emberben az érzés azt sugallja, hogy ezekben a pillanatokban rejlenek az Élet válaszai. Lehet az ember életében több ilyen paranormális villantás, de nem elég ahhoz, hogy folyamatosan éhezze azt. Meg aztán ezek se olyan dolgok, hogy csak úgy elő lehet őket idézni. Hogy nosza még több ilyen kell és valamivel előhívni őket. Szerintem ki kell élni ezeket a jeleket. És ha jönnek ezek a jelek, érdemes rajtuk elmélkedni, szívben melengetni, mert talán egyetlen kötelékeink a másvilággal.
Ez az út sztori már évek óta egy mérgező szálka bennem, és bármennyit remegtettem az asztalt, nem jött semmi jel a túlvilágról, hogy mi a franc a teendő. Az a hosszú, kínos csend, se csipkebokor, se magától rajzolódó jel a falon, de még egy épkézláb gondolat sem jött. Ezekben a helyzetekben érzi az ember, hogy egyedül van a Világban.
Aztán egyszer csak jött az alkalom, kihasználtam, fogalmam sem volt, hogy lavinát indítok el vele. Mikor néztem a bozóttal telenőtt 400 méteres útszakaszt, azt mondtam magamban, te örült vagy Muzsiúr. Most az egyszer bekapod az élettől.
Őrültség vagy sem, de az Életnek az útja csak ezen vezethetett tovább.
Magamban azt mondtam, ha kell tíz évig építem, de muszáj elindulni ebbe az irányba.
Nem úgy alakul, mert hirtelen megváltoztak az érdekeltségek. És most csak szemlélője vagyok a helyzetnek, dolgom csupán annyi, hogy Icignek még egyszer rendesen eladósodjak. Ehhez már van tréningem, és talán pont jól jön egy kis seggbe rugódtatás, hogy önsajnálatomból dologra kényszerítsem magam.

S akkor ebben a metafizikus pillanatban kiborul az exkavátor talpai alól ez a kis szoborféle, amit apám bronzzal befestett, hogy a piszok ne látsszék rajta. És ezt a szobrot a fiam a kezébe vette és mutatta nekem. Bennem meg megvillant apám, hogy: „jó úton vagy pasi!” Hogy ebbe a szoborba nem én, hanem a fiam botlott bele, nagyobb üzenetértékkel bír.
Elmeséltem aztán a szobor történetét a fiamnak, hogy valószínű amikor megkaptuk a csarnokot, és ide hordtam az összes dolgainkat, azokat is amik a szüleinktől még megmaradt a hányattatott életünk során, egyéb haszontalansággal együtt kidobtam a törmelék halomba, amit az idő aztán eltemetett és elfelejtett.
Elméletileg nagyon kevés volt az esélye annak, hogy ez a szobor abból a végtelennek tűnő, eltemetett törmelékből tizenöt év múlva majd a fiam kezébe kerüljön. De úgy látszik a Sorsnak igen jó a humor érzéke és van akinek csipkebokrot gyújt meg és van akinek szobrot küld.
Azt is elmeséltem a fiamnak, hogy az életemben noha elég ritkán, de átlagba véve elég sokszor jöttek ilyen paranormális jelek, hogy az élet nem csak evés és ivás, és sosem tudtam könnyelműen a véletlennek számolni.
Meghatottságomat azzal lepleztem, hogy talán ideje lottót vennem, ha már a véletlenek ennyire közrejátszanak az életemben.

Nem szeretném cinizmussal leverni a pillanat feghshuját, megadom a lehetőségét annak, hogy az egész egy véletlen, nincs benne semmi földönkívüli, viszont megadom annak is a lehetőségét, hogy üzennek nekem. A dagonya húsba fog vágni ezért az útért, kapok majd érte szögeket a tenyerembe, de ha van valami több is mint ez, néha jó emlékezni rá.

Magunk mögött hagyva az eget


Már rég vágytam ilyen égelhagyó fílinget kikeverni.
Rájöttem, hogy nem elvont világban élek, hanem kivont világban.
A Világ esszenciájából kivontam egy másik féle esszenciát és abban élek.
Ezért nem passzolnak a dolgaim az alapesszenciás világban élőkkel.
A hangok is engem sajnálnak, ezért szeretem hallani őket. Azok megértik kusza és kivonó létformámat, ha csupán egy akkordról is van szó.
Az akkordok olyanok mint a kulcson a fogak: csak egy ajtózárat képesek nyitni. Azért szól kevés emberhez egy egy akkord kombináció. Az én záramat egy dróttal is ki lehetne nyitni, de minek azt?
Nincs semmi új az ég alatt. Talán az ég fölött. Meglátjuk.

Történet híján


Olvastam egy Ukrajnáról szóló, jelen helyzetet felvázoló, amateurnek számító elemzést Natália Bálint operaénekestől és ami rám nem jellemző az ilyen elemzéseknél, hogy egyszerűen nem tudom végig olvasni őket, ezt elolvastam. És egy adott ponton úgy éreztem, hogy talán még meg is fogom tudni mi van Ukrajnában, sőt be is fogom tudni azonosítani a fejemben levő térképben Kárpátalját is.
Szégyen kategória az, ha az ember valamiféle színvakság vagy autizmus miatt az ilyen dolgokat nem tudja beazonosítani, nem tud rá fókuszálni és elveszlődik az értelmezések közt és áll nagy bután a téma előtt, mint én mikor bemegyek a finánchoz és közlik velem, hogy a bevallásokat ezentúl csak onlájn lehet végezni. Az viszont nem tűnik olyan egyszerűnek, mint megtanulni a Cubase virtuális keverő programot vagy a Studio Max 3D animációs programot, mert előre megmondta a néni, hogy a szájt (honlap) úgysem működik. Folyton leblokál.
Az olyan embert mint én, hiába teszik oda megérteni a Világ társadalmi és politikai, netán történelmi (melyben mostanában a zavaros elméletek teljesen feldúlták a képet) helyzetét, ha folyton politikai irányzattól ittas magyarázatokkal akarnak traktálni.
Mit tudok én? Milyenek az én problémáim?
Nézem a sok levágott ágat, gallyat, amit a tehenész maga mögött hagyott, mert azt már nem tartja értékesnek, eltüzelni sok vele a babramunka, nosza félrehajítja, de azt is csak úgy, hogy éppen kiférjen a kivágott fa törzsével.
Az volt az egyezség, hogy a készülő útról, amit benőtt a sok akác, fosos szilva s ilyen vad fák, kivágja őket, mert eltüzeli, de a szóbeli szerződés apró betűs részeként nem volt ott, hogy de mi lesz a maradékkal. Így az ott maradt. S akkor nézem, hogy mi legyen? Meggyújtani barbárság lenne, sok van és sokáig fog lángolni, és nem biztos, hogy a magasfeszültségű kábeleknek jó lesz. S akkor gondolkodom, hogy menjek oda a kis cirkulámmal és kezdjem feldarabolni a helyszínen. Lehet, hogy elbabrálok vele pár napig, ami miatt a világgazdaság el is akad, a tőzsde meginog, de jó darabig lesz mivel a meleg vizes kazánba gyújtsak, ami mostanában eléggé probléma.
A helyzet nézőpontja az, hogy az ilyen gallyakat nem szokás felaprózni, általános nézet miszerint nem gazdaságos, tehát hagyni vele megtelni a mezőt, aztán vagy elkorhad, vagy magától kigyullad és ha szerencsés a helyzet, nem gyújt fel egy fél falut például.
Viszont nincs egy hónapja, hogy pont a környéken jött ki a tűzoltó sereg, mert egy marha meggyújtotta a köpésnyi földjén levő kukorica szárait, csak éppen belekapott egy ilyen halom elhanyagolt gallyba és szépen elkezdett égni egy kis gyümölcsös. Az még nem fájt volna senkinek, de akkora füst támadt, hogy a nyugatról keletre (és vicseverza) özönlő forgalom (éppen a hiányzó autópálya szegmensében), hogy teljesen leállt a forgalom (irtózatos füst, bűz és megannyi dühös dudálás).
Nekem ezek a Világ problémái, és ha nem ebben a regiszterben tudok meglátni egy kárpátaljai magyart, egyszerűen elmosódik a Földgömbön.
Elgondoltam, hogy ha egy kárpátaljai magyar egy erdélyi magyart szeretne megérteni, és beüti a gugliba az Erdélyt, hát kijön neki a legtöbb hivatalos média és ha azt olvassa, az az érzése, hogy az erdélyi magyar egy természetes nyúlványa a magyarországi Fidesznek. Mert az erdélyi magyar politikai vonal tökéletes nyomata a gerinctelen állatnak, aki siklik ide-oda, főleg a sötétben, és olyan mint az alzheimeres öreg az intézetben, mindenre azt szajkózza, hogy: „minden rendben”, és itt mindenki természetesen követi az ősmagyar szálat, azaz Orbán Viktor feltétel nélküli hívei.
Viszont, ha a politikai hatáskörön kívül (ami elég nehéz, mert ott van a közéletben mindenhol, kezdve az iskola kapusától a takarítón keresztül...) beszélek emberekkel, a helyzet más.
Rajzolok egy képet. Éppen ablakot szerelek egy magyarnélküli falu templomába. Pályázati pénzből. Nem én pályáztam, engem csak eléggé kacifántos módon rávettek, hogy piaci ár alatt vállaljam, hivatkozva magyarságra és ilyen bullsittokra. Mit ad a fenvaló (csupán hogy engem ugrasson) megjelenik egy magyar busz, tele ilyen fényesarcú nagymagyarral. Vallásos mélymagyarral. Ezt a megannyi magukra aggatott kokárdával, ilyen olyan nemzetre célzó eszközökkel, Trianon trikókkal s ilyenekkel félreérthetetlenek voltak. Persze a helyi panziós (már multivá kinövő) és az egyébként jámbor pap vezette őket és érezhető volt a magyarizmus szelleme ami átjárta őket, mint amikor elmegy a mosdatlan tehenész előttem, hogy a levegőben még sokáig úszik a pisi és szarszag. És valamiért engem is besoroltak (természetesen) a nagymagyar örömbe, holott meg se szólaltam, hagytam Sanyit virítani, aki ilyenkor szokta kiélni a társadalom esztétikai hiányait. Hallom, amint dicsérték becsületes magyar mivoltát és igen dicsérték az asztalos szakmaiságáért. Én meg egy síron ülve kértem a fenvalót, hogy ne sokat pálinkázzanak itt, mert ma be akarom fejezni.
Ez a busznyi magyar valamiért feltételezi, hogy érzelmeim alá vannak rendelve érzelmeiknek (idáig a kép).
Hiteles erdélyi magyar bloggert én még nem találtam, aki be merte volna vállalni esendőségét, mint jómagam. Ahány erdélyi magyar blog kezdeményezésre bukkantam, mind, mind fülei voltak valamilyen felekezetnek, politikai irányzatnak vagy érdekközösségnek (értsd: maffia). Nem hiába a főző bloggerek közül is keveset tudok olvasni, mert a főzők aztán abszolúte nem keverednek a mindennapos dolgokba. Ők főznek. Olyan, mintha én csak asztaloskodnék azzal a képmutatással, hogy hű de kitölt engem ez a szakma és természetesen minden új kötés egy elszalaszthatatlan kihívás és lehetőség érzelemdús életemnek.

A kárpátaljai Balla D. Károly író blogjaiba be szoktam nézni, de az nekem az a dzsezz műfaj, ami biztos hogy értékes, de néha nem értem. A minap is hallgattam munka közben valami nagyon bonyolult dzsessz számot, de egy idő után nem tudtam követni és nem bírtam hallgatni. Úgy éreztem értem, de nehéz volt nekem. Nekem úgy tűnik, hogy Károly valami ködbe rejtett Parnasszusról szól le, hallszik mennyei hangja, de nem látom azt a kárpátaljai magyart, akinek ugyanolyan gondjai lennének, mint nekem ezekkel a gallyakkal. A gallyak (gajjak?) révén pedig felemnek számító ellenségeimről, kik megennének egy kiskanál mézzel, kik féltéglával hungarista mellett verve űznének ki otthonomból, ha nem volna ez a nyomorult liberális világ, ahol esetleg az átlag, békés polgárok javait és (amugy lecsonkított) jogait is nem védené.
Szerintem a szétszakadt Magyarország cafatrészeinek a magyarjai nem kommunikálnak, mert noha megvan hozzá a lehetőség, ennek eszmei és valós lehetősége bannelve van.
Amíg a magyar szemlélet ketté van szakítva a vadmagyarra és a vadnyugatra, a közép meg se mer szólalni, mert közvetlen családtagja innen vagy onnan eszi a kenyerét és így tagja lesz a Hare Khrisna szektának és szivárványos aurákat képzeleg maga köré és azt hazudja magának, hogy egyetemesen boldog. Ez aztán nem ír, nem zenél, nem csinál semmit, hanem békésen dagassza a multit, akár vegásan, zölden, hisz ő már csak lélekben ember, fizikálisan csak frekvenciálisan van. A nem létező valóságban egy hologram.
Ha nem olvasom Natália facebookos bejegyzését, talán el sem gondolkodtam volna ezen. Egy ideje olvasom miket ír az utazásai során és érdekesnek találom őket, habár néhol megüt egy egy bonyolultabb dzsessz akkordot, de alapjában elkap egy egy jó életfelvételt, amit talán nem tudatosan közvetít.
Nem tudom mit akar a csaj, be van indulva, talán feltette magában, hogy befolyásolni akarja az (enyhe elit) úgymond értelmiségi embereket, sokszor érzem azt, hogy nem engem szólít meg, néha nem tudom miért is olvasok el nagyjából mindent amit ír, talán nincs más amit olvassak.

Nem véletlen az sem, hogy a mai írásoknak nincsenek történetei. A régi irodalom tele van történettel. Ma minden sziporkázik, mindenki sztár, csak elvek vannak, mainstream van, de történet sehol. Imázs van. Csendélet. És nem lehet tudni mi van az orgonavirágos csendélet mögött. Egyben nevetséges is. Kinéz az ablakon egy szomorú, de jóképű és irtó sovány nő. És ez valami rejtett értelmű kultúra. Biztos mély, de történet híján akár egy levágott nyakú liba is lehetne az asztalon.
A mai megnyilvánulás el akar vinni A-ból a B-be. Erre vagyunk szetálódva (mert hiszem, hogy önként tettük). Ráhangolódtunk és átvettük a mainstreamet.

Locsolóvers remix


Énkis kertész legény vagyok,
virágokat öntözni már csak lélekben járok,
hallom, egy fonnyadt rózsaszál virulni akar,
kapok egy puszit ha megöntözöm?



Dühmentesen alkotni?


Fura helyzet, hogy amikor frissen még a dühvel bennem írogattam, akkoriban írogattam egy egy bejegyzést. Most, hogy megfontoltan szeretnék írni, ami azt jelenti hogy alszom egyet a félig megírt bejegyzésre, ami másnapra elhalványul, harmadnapra teljesen elszáll: értelmét, idejét veszti.
De most legalább a bölcsek kategóriájába leledzem. Aki hallgat az bölcs.
Maholnap veszek én is egy csészét, ha tekintélyes pockom megengedi és hátam kitámasztom, még talán törökülésbe is ülhetek és ölemben a csészével (természetesen gyömbér és menta teával), komoly messzenézéssel aláírom a hallgatag bölcsek státusát.
Valahogy mégis jobban tetszettem magamnak amikor nagy meggondolatlanságban és mélységes hozzáértés nélkül, téma dilettánsan írogattam.
Ez a messzenéző bölcs hallgatás tulajdonképpen az undor és a meguntság művészi szinten űző spiritualitása. Amikor az ember megundorodik attól, hogy igyekezete kuka, szava zörej a száradt őszi levelek megannyi zizegése között és élete több energiafelvétel, mint energia teremtés.

Például itt van ez a Notre Dámé cucc. Teljes civilizációs összeomlás. Nekem, mint örök és gyógyíthatatlan fatalista, eszembe jutott Jézus alattomos szándéka, hogy három nap alatt lebontja a jerzusálemi templomot. Persze csak viccelt, egy köve se mozdult meg áldozatával, de igen elgondolkodtam rajta, még azelőtt, hogy elkezdtek itt az istenek egymás ellen robbantgatni: ne fektessetek olyan dolgokba, amit a moly megeszik, a rozsda felemészt és a tolvajok ellopnak.
De hiába gondolkodtam el ezeken, ma mégis ott vagyok, hogy moly és rozsda táplálékot termelek, idézzek egy öncenzúrázott, publikálatlan recent írásomból: „Félreértés ne essék, ezerszer kihátráltam volna a boldog nincstelenségbe, valami boldogfalvás nihilizmusba, szertartásos vissza a csóré természetbe, de egyszerűen nem lehetett.
Az, aki azt mondja hagy csapot és papot, annak tulajdonképpen nincs mit hagynia és csak a pofája jár.
Az úgynevezett Jézustól plagizált keresztény cucc amúgy rég kiégett az európai kultúrából. Ami most van, lehet, hogy nevezhető valami kultúrának, de hogy Jézushoz semmi köze nincs, az biztos. Legfeljebb annyi, mint az antikrisztusnak Istenhez.
(Így az egyik gonoszságom).

Imádom Kálmán Olga stílusát, amíg az Atv-nél volt szoktam nézegetni műsorait, jók voltak kérdései, fintorai. Mérsékelt, unott balosokat pátyolt, Bayertől azért fényévekkel kulturáltabb Olga. Bayernek olyan mocskos a gondolat világa, hogy nincs az a mély állapotom, amit gyomorilag be tudom venni. Pedig az én asztalos kispolgárságom ugyancsak a mélységben fetreng, de Bayernek annyira malefikus a világképe, hogy az isten mentsen ettől az irányzattól bármiféle álkeresztény kultúrát. Bayer az egészséges nacionalizmus lejáratója, leértékelője. Bayer sok kárt tesz az egészséges nacionalisták lelkében, Magyarország megint szívni fog egy csokorba gyűjtött ökör miatt.
A Bayer típusú embert sajnos ismerem, ólálkodik itt körülöttem egy kettő és Isten óvja meg ezektől az emberiséget, ha nem volna állami jog, ami valamennyire védi a polgárait, ezek képesek lennének erőszakkal házaikból kitúrni a lakókat, csupán birtoklási vágyból.
Mostanában látom Olga néni kolléga lett. Blogger lett Kálmán Olga is.
Ez abból a szempontból érdekes, mert ha ugye reggel a piacon mindketten állunk, tréning szerelékben egy áprilisi hűvösben és várjuk, hogy a Fresh kinyisson, igyunk egy jó meleg kávét és elbeszéljük a világ dolgait, kiderül, hogy sok különbség nincs köztünk.
Valószínű, ha protkomat is beteszem a képembe, egészen jó interjú alany is lehetek, vágva talán én is összehozok pár extrém és hasznavehetetlen okosságot. Ezért érdekes a dolog.
Adnék egy tunningolt kapucsinót Olgának, ha az asztalnál megismételné ugyanazt a fintort amikor azt mondja, hogy: „a mindenféle bloggerek...”. És lám, szubjektivitásom okán, mivel mint nőt is bírom Olgát, Bayerrel el se mennék egy hűvös április kora reggeli kapucsinóra a piaci Freshez. Úgy sem, hogy ő fizeti. (I make my own beat).
(Ez a gonoszság number kettő...)

Az útépítés kapcsán (amit még nem merek leírni, mert noha okos nemzetmegmentő gazdasági okosságaim nem kerülnek az arra hatható illetékes kezeibe, félek az igenis szubjektív okozó elemekhez eljutna tényfeltárásom a valóságról, és ezek a pókot úgy tapossák el, hogy észre sem veszik maguk után a vízcseppnyi hullát...) adódott egy helyzet: Több kamionnyi csirketrágya állja az utat. Az egyik bayerközeli kolléga szólt, hogy diplomáciája csödöt mondott a román embernél, akinek parancsolta, hogy a szarát hordja el. Menjek beszéljek a fejével. Mert egymást küldték az anyjuk picsájába.
Egész éjjel nem aludtam, hogy ilyen dolgokba kevernek, de elmentem a magyarevő románhoz, kinek neve egyébként Roman volt.
A szokásos kutyaugatás és kitartó kopogás hatására kijött egy öreg néni, és óvatosan kérdezet: „Igen?”
Mondtam neki, csókolom, Román úrral szeretnék beszélni. Előjön a román öreg hátulról a kertből és ő is óvatosan méricskélt. Én bemutatkoztam és elkezdtem dadogva mondani jövetelem célját. Az öreg erre azt mondta, hallja uram, maga más ember, magával lehet beszélni. Azt mondta, már a pofámon látta, hogy teljesen más ember vagyok.
Negyed óra nem telt és elmentünk, megmutatta hova kell átköltöztetni a szart. Megköszöntem neki, ő is nekem. Mert egyértelmű, hogy ő hetven évesen nem fogja áthordani a szart egy olyan útról, ami ezelőtt öt éve teljesen használatban kívül volt. Egy gépnek pár óra munka. Ahhoz képest mennyibe fog kerülni a 400 méteres útszakasz egyengetése, kövezése, ez nem fog akkorát nyomni a latba.
Ellenségeskedéssel minden marad az anyjapicsája szintjén.
Röviden: saját kijárat érdekében, földi hatalmassággal közbenjárva másik földi hatalmasságnál, megvettem egy keskeny földcsíkot, hogy a bayeristák közt egérutat nyerjek a világfele, mely szándékos elzártsága előlem egyértelműen a halálomat kiböjtölve volt a cél. Ez az államilag akkreditált szabadvilág egy 400 méteres mezei úton vezet, amit le kell köveztetni.
Mikor ebbe belevágtam egyedül voltam. Ez volt az a pont, ahogy elnéztem a fákkal benőtt hepehupás útszakaszt, hogy azt mondtam: ezt csak valami örült hittel lehet bevállalni. És itt volt az a pont, hogy üzentem Istennek: te jössz.
Mit intézett, mit nem, de jött a mérges szomszéd és neki is érdekévé vált az útépítés. Nosza egyből 50 %-kal lealkudta a mennyei közbenjáró a kiadást. A polgármester is ígért valami kavicsot.
Hát ennyit a fekete-fehér világról, nem csoda, hogy benne mint életét féltő szürke kisegér cikázok ide-oda.

A végkövetkeztetés: ha elkezdek itt semleges lenni és ebből kifolyólag cenzúrázni magam, átgondolni miket írjak vagy se, az eredmény az lesz, hogy nem írok. Így is eléggé visszafogom magam.
A karikatúrákkal is így van, ha azt kell rajzoljam, ami menő (volt pár téma gondolatom), oda jutok, hogy nem lesz kedvem rajzolni.
A zenével is, ha erőteljes kickes dübörgéseket várnak el tőlem, megutálom a hangkeverést is. Így is az Europe Final Countdownjában a végleges keverésben át fogom gondolni azt a sok dübörgő ütőst. Borzalmasan zavar.

Új meglátásom: Zseni mama...(ez sem egy kommersz nézőpont..)


Bach mix



Tulajdonképpen nem tudtam mibe nyúlok bele, mikor letöltöttem Bach „Toccata és Fugue in Dm” művét midi szerelésben. A kíváncsiság hajtott. Aztán magával rántott részről részre.
Eleinte gondoltam csipegetek belőle, kóstolgatom, lám milyen Bachot keverni?
Aztán a hangjegyek mint malacka elszórt morzsái az úton elcsaltak az út végéig. Én meg szépen össze szedegettem őket és majszoltam.
Néhány helyen kicsit átírtam. Fejezetekre osztottam. Egy sajátos, megmagyarázhatatlan algoritmus (sűrű dilettantizmusban ágyazva) szerint alakítottam ki a fejezeteket, amiket hangzás világokban fejeztem ki. Az elgondolás az volt, hogy nekem így tetszik.
A fejezetek hangzás világa azért nem kimondottan a véletlen műve volt. Több -féle virtuális hangszert alkalmaztam, amíg megtaláltam a számomra tetsző hangzást. Azért legtöbbször a midi szerkezeten alakítottam. Hangsúlyt, expresszivitást, lecsengést alakítottam. Néhol hangjegyeket is variáltam, láttam a nagyok is ha átírták gitárra, zongorára, tangóharmonikára, adtak maguknak egy kis változtatási szabadságot.
Nagyszerű alkalom volt számomra gyakorolni a hangkeverést ebbe az irányba. A klasszikus irányba. Mert azt amit ma elektronikus zenének hívnak, az nekem nem jön be. Filozófálni a kick hangsúlyán és kompresszorokkal gyakorlatilag elszarni a hangot, ahhoz nekem nincs étvágyam.
A virtuális stúdió egy hatalmas lehetőség a magamfajta műkedvelőnek bele látni a művekbe. Mondtam Ildikónak, hogy hasonlattal tudjak élni, olyan ez a midizés a zenében, mintha volna egy olyan program, ami elemeire szed egy Rembrandt festményt és azt vissza bontva a rajzig, a színekig, meg lehet vizsgálni hogy volt kigondolva és felépítve.
A virtuális stúdióban a midi nyelvezet olyan mint egy megelevenedő kotta. Gyakorlatilag az is. Aztán kibontva ez a midi a stúdióban, onnan kezdve alakítani lehet minden porcikáját.
Hogy most ez bűn, vagy sem, nem tudom. Mennyire teszi értéktelenné a zenét, a műveket, azt sem tudom. Az biztos, hogy a technológia nem zárja ki az emberi tényezőt, attól még hatalmas a Bachot kedvelő társadalma és a mai napig mindenki meghajol a klasszikusok előtt, ehhez kétség nem fér. A vége érhetetlen klasszikus feldolgozások amik fel vannak töltve akár a magamfajta amateuroktól és profiktól, egyértelműen bizonyítja, hogy a klasszikus él. Hogy nincs az első tíz jutubos preferencián, az nem mond semmit. A politikai korrektségen túl látni kell azt, hogy sajnos a kereskedelmi világfelfogás nem engedi ezt a fajta kultúrát az emberekhez jutni, legtöbb embernek fogalma sincs, hogy van ilyen.
Az én példám is bizonyítja ezt, hogy noha sokszor hallottam már ezt a Bach művet, élőben is Kolozsváron a Farkas utcai templomban illetve a Szent Mihály templomban, amíg nem kezdtem el én elemeire bontani a darabot, csupán összebogozódó klaviatúrát láttam magam előtt és összemosódó hangokat, mely ismeretlenségében is felemelt. Most, hogy beleszagoltam, még jobban tetszik és még mélyebben meghajolok.
Nincs az az elvárásom a keverésemmel szemben, hogy alkotás lenne, inkább egy hallószempont. Én így is jónak hallom. Sőt, ahogy fejezetekre osztottam, sokkal átláthatóbb számomra. Fene tudja miért kell nekem mindent átláthatóra transzponálni?
Sokáig azzal „vádoltam” magam, hogy keveréseim a modern követelésekkel szemben túlságosan puritán. Szeretném, ha a részletek válnának világossá az egység kárára. Arra kényszerítem a hallgatót, hogy oda figyeljen. Az összhang nem lüktet (kompresszorok hiányában hogy is tenné?), hanem csak folyik unalmasan mint egy hegyi patak. Ez a stílus tudatos, nem csak így sikerült. Mert próbáltam én ugrasztani is a végleges anyagot, de kifejezetten nem tetszik. Már messze nem az amit ki akarok fejezni.
Puritán keverési stílusom helyessége vissza igazolt a Doc Martin filmzene hanganyagából. A youtuben megtalálható a film teljes zenéje, közel egy órás kivitelben, nekem élmény volt meghallgatni, biztos, hogy nekem mixes iskolának számít a filmzene minősége.
Technikai és program ismereti szinten is még többet megértettem ezen a Bachon dolgozva, alkalmam volt jobban elmélyülni a Cubase Halion szintetizátorába, felfedeztem, hogy minden alaphangot alakítani lehet, az utólagos effektek alakítása is sokkal élethűbb a szintetizátoron belül kigondolni és alakítani. Rengeteg új dolgok várnak még ott rám, ha arra gondolok, hogy az egyes hangszerek tulajdonságait variálhatom a végtelenségig. Az ember nem is gondolná, hogy mit lehet annyit variálni a hangokon? Valahogy úgy, mint a színekkel. Végtelen a paletta. És csak a fantázia szabhat határt neki.
Tény, hogy amióta dolgozom a Bachon, kb egy hónapja, a fejemben egész nap futamok cikáznak, és ezt tetézem azzal, hogy újra és újra meghallgatom a keverésemet, párhuzamosan más stílusú feldolgozásokkal és nem tudok betelni vele.
Olyan ez, mint az életben, hogy ha újra kezdhetném, más utat választanék e ma? Más hangokat tennék egy egy részhez? Hát nem! Ugyanazt tenném és ugyanazt a hangot választanám.
Volt, hogy exploráltam más hangzás lehetőségeket is, csupán a „más nézőpont” miatt, de több tucat megszólalás után is ezeknél a hangoknál maradtam, tértem vissza. Hogy elérjem a hangzást ami a fejemben megszületett felvittem egy oktávval, vagy levittem egy oktávval a futamokat.
Az életben sem volt éppen annyi választás. Mindig, de mindig amikor válaszúthoz ér az ember (meg lehet figyelni), ritkán van harmadik lehetőség, inkább kettő szokott lenni, ami járható: jobbra, vagy balra? Nem kell borzalmas lelki alkatnak lennie az embernek, inkább egy minimális erkölcsi tartásnak kell lennie benne, hogy rögtön el tudja dönteni melyik a helyes út. Sokszor felhányják nekem mások, hogy a magam szempontját sosem tartom előnyben, illetve ez a magyarázata a szenvedő típusú életformámnak. Viszont azt senki nem veszi figyelembe, hogy az én szempontom a család. Mi jó a családnak? Ami jó a családnak, az jó nekem is. Mit ennyit filózni rajta?
Milyen az a fajta önmegvalósulás, mely a családon kívüli? Ez egy neospirituális balfasz egzotikum, mely nem megy semerre. Olyan mint a messze néző, törökülésben álvigyorgó szerzetes önelégült állapota. Egy nagy lófasz. Ül ott teljesen magától betelve, nagy magányosan, mintha megérintett volna valami isteni szikrát.
De hogy mit esznek ezeken a képeken még a relatív normális emberek is? Nem tudom!
Nem értek hozzá, de most, hogy kb kétszázszor meghallgattam ezt a Bach darabot, én úgy érzem, hogy ez az ember játszott a hangokkal és tele van vicces és energikus futamokkal. Nem hallom benne az előkelőséget, vagy bármiféle spiritualizmust. Ez az ember szórakozásból zenélt, de mi valamiért ezt sznobizmusból komolynak hisszük.
Persze az is erénye az örök érvényű műveknek, hogy értelmezhető, ráruházható, és mindenki megérti.
Az én alázatos adományom az emberiség felé ez a saját hallónézetű mixelésem (mely nem feldolgozás, mert nem az. Csupán egy virtuális játék...), akinek van kedve hozzá hallgassa.
Az persze nem kérdés, hogy bárki bármilyen mixemet letöltené, állok rendelkezésére, hogy eddig ezt nem vetettem fel az csupán azért van, mert nem hiszem, hogy igény van rá.


Két csavar beszélget



Két csavar beszélget:

-Hallódtad?
-Nem! Mit?
-Kolozsvárra visznek bevetésre!
-Nafene! Kolozsvárra?
-Oda!
-Nafene! Hogy kerülünk mi oda?
-Én nem tudom! De már éppen ideje volt kimozdulni.
-Azt! Annyi ideje kuksolunk abban a dobozban!
-Biza! Már úgy nézett ki az ócskavasba visznek minket!
-Ki tudja! Talán volt értelme annak, hogy ott abban a dobozban kuksoltunk annyit.
-Hja.... Az élet nagy rejtelmei!
-Emlékszel? 2010 Andorra. Konnektorok! Ott kicsavartak minket, mivel nem téglafalba építették azokat. A faházba nem velünk feszítették ki a konnektorokat. Mit tudom én miféle jöttment facsavarokkal fogták oda azokat?
-Igen, emlékszem! Előbb kicsavartak a földre, mint jelentéktelen parasztot, mint Onán a magját, aztán mikor látták, hogy jócskán vagyunk, mégis összeszedtek egy dobozba.
-Így van! Egy paraszt nem paraszt, de már kétszáz paraszt csak befogható valamire!
-Egyik percben nem vagyunk jók semmire, aztán a másik percben hirtelen mégis eltesznek, hogy majd esetleg másra jók lehetünk.
-Tulajdonképpen nem értem, kit zavartunk mi ott azokban a konnektorokban? Olyan nagy dolog lett volna minket ott hagyni? Kinek ártottunk volna, ha már úgyis azt vágják hozzánk, hogy fejünk egyhasználatú?
-Állítólag attól féltek, hogy a sok rázkódástól kicsavarodunk és rövidzárlatot idézünk elő!
-Hát persze! Ilyenkor félnek! Bezzeg amikor csavarnak ki vagy be feszt szidnak, hogy milyen nehezen fordulunk. Most egyből magunktól fogunk ott ringispilezni?
-Sajnos ilyen világban élünk! Milyen jól el voltunk volna mi azokban a konnektorokban.
-Ez van! De állítólag most is lesz közünk áramhoz! Ledcsík foglalat rudakat fogunk odaszorítani valami polcokra!
-Nahát! Ki gondolta volna? Konnektorokból ledcsík foglalatba? Ezt vegyük most előléptetésnek? Egy intellektuális magasugrásnak?
-Hát így is vehetjük. Moziból az operába mentünk! Aaaahhahahaaaa!
-S akkor most világítani is fogunk?
-Azt! Csak jobb mint egy sötét dugaljban érezzük a feszkót!
-Mindegy! Az a fő, hogy végre találtak nekünk is valamit! Olyan szánalmasnak és reményvesztettnek néztünk ki azokban a dobozokban!
-Most már láthatják a nagymenő, csillagfejű csavarok is, hogy a kicsik is jók valamire!
-Igen, sok kicsi sokra megy!
-Azért csak lazán a nagyképűséggel, mert nem éppen parádéra megyünk Kolozsvárra! Minden csíkot közülünk három fog tartani! Képzeld, amíg eddig túl sokan voltunk, most nem vagyunk elegen! Be kell osszanak minket!
-Na ne félj, most biztos lehajolnak majd értünk, ha lepotyogunk!
-Nem lesz amit csináljanak! És a fejünket is csak óvatosan fogják nyomkodni, mert ha megmegyünk nincs utánpótlás és amilyen kicsik és jelentéktelenek vagyunk, de félig betekerve sem tudnak minket kipiszkálni onnan!
-Ugye?
-Erről beszélek, hogy most az egyszer végre rendes bánásmódban lesz részünk!
-Ki hitte volna? Ma itt, holnap ott?
-Ez az! A remény hal meg utoljára!
-Én azt hittem a remény már meghalt rég! Aaahhahahaaa!
-Én is! Aaaahhhahhaaaa!
-Nosza jó szorítást!
-Na neked is! És aztán majd berezgünk még egymásnak ott a ledcsík foglalatban!
-Be bizony! Mert jó, hogy kis áramú világ, de tudunk mi finomkodni is! Aahhahaaa!
-Aaahhahaaa!

Magenta vikkend


Na megvóut.
Nincs amit kertelni, valami fóbia vett rajtam hatalmat. Az egyszer biztos.
Hajnali indulás előtt már bántam, hogy nem hagytam valamiféle testamentumot hátra. Hogy abban az esetben ha... de aztán mégis erőt vettem magamon, hogy most az egyszer jó lenne felvenni a pozitíváló maszkot, és minden rendbent mantrázni. Mert túl bonyolult lenne megírni azt a testamentumot és a hidrofort még ebben az életben kéne lecserélni. Utána még le lehet írni aztata testamentumot.
Irtózom kilépni az útra, mert mi van, ha nem jövök vissza? Amikor az úton vagyok, már nem félek, ott ura vagyok a helyzetnek.
Irtózom, hogy de mi van, ha nem talál be a bútor? Amikor ott vagyok, minden betalál. És ott az ura vagyok a helyzetnek.
Mindenki ujjong és szereti amit csinálok. Én meg épp hogy nem pisilem-szarom össze magam. Kisebbségi érzéstől kezdve minden ami hozzá köthető. Ez már nem alázat, ez valami beteges fóbia. Azt sem tudom mit kell legyőznöm.
Pszichológushoz nem akarok menni, mert nem akarom, hogy kiderüljön, nem volt elég Miklicim vagy túl sok Miklicim volt gyerekkoromban és most az terrorizál engem. Hogy valamiféle berögzött ősi mintát hordozok magamban és az gyötör.
Én szerintem tudom mi a bajom... tele van a tököm mindennel. A hajtással, a muszájjal, a megfeleléssel (ami nem csupán mondvacsinált ősi mintakép trauma, hanem igenis félelem az újtól, az ismeretlentől és attól, hogy én mind ismeretlenekben utazom mióta eszem tudom, és nem minden kihívás szokott jól elsülni... hisz a kihívások nem mind sikeres fengshujok).
A kolozsvári bizsu?bolt (inkább ajándék) Ildikó és Zoli szerint eszméletlen jól jött ki. Én nincs honnan tudjam ezt, én az egér kurzor szemszögéből látom a bútort, a szerkezetekben, illesztésekben, sarkok zárásában, az üveg találkozása a fával az én szempontom, a ledcsík megvilágítás kábel vezetése, biztonsága, hogy a tolóajtócskák ne csúszkáljanak az egyenetlen padlózat miatt... a megoldások, a strapabíró, ergonomikus kihasználhatóság, az anyagok ésszerű felhasználása és nem utolsó sorban a haszon az én szempontom.
Hogy ez az egész hogyan illik bele a képbe, a dizájnba, a fengshuiba, a történelembe és a futurisztikus nemtommibe, az nem az én szempontom.
Két nap alatt annyit összedolgoztam, hogy úgy éreztem, egy hete szerelek.
És szombat este még egy klub koncertre is elcsaltak. Ott akkorát fizettem, hogy önkéntelenül rákérdeztem: netán Bruce Springsteen koncertre jöttem? Dehogy, pár izzadt ember Hiperkarmára csápolt és énekelte a hihetetlen infantilis szövegeket. Valami szar angolos hangzású klubzene formára. Az amikor a gitárt hidegen csapkodják és olyan mintha lisztet szitálnának kitartóan, az egész klub egy dumm-dumm, ott semmi más nem hallszik, láttam valami fuvolát a színpadon, de hallani sosem volt alkalmam, a szövegek fiszont fengshui mélyek voltak, valószínű, ha sokat olvasom megértem. Utólag stúdió felvételen kicsit más, igaz számomra túl alternatív. Nem az a rendezett világ. Túl sok a pszichés ismétlés. Viszont a ritmus szekció kiváló.
Azt el kellet fogadnom, hogy ez is egy út, van akinek az, és ne ítélkezzek, ha nem az enyém és nem tetszik.
Úgy látszik a modernista zenei ízlésem a bluesba vezethető vissza, a gyapot földeken szenvedő niggerek gospeljeikhez, mely sznob módjára James Last vidámságán keresztül szívódik fel. Többször is visszahallgatva feldolgozásaimat, nagyon puritánok, jól oda kell figyelni a részletekben zajló hangos mondanivalóra. Minden ott van, amire ma nincs szükség.
Mindnyájan tudjuk, hogy úgy élünk, ahogy nem jó, tudjuk hogy lenne jó, mégis másképp csináljuk.
Nincs mese, én megvigasztalódtam, az emberiségnek valamikor el kell pusztulnia. Hogy mikor lesz az? Akkor, amikor a Föld már nem bírja.
Próbáltam felidézni Ecit és Güzüt, fix a lakóhelyükkel szemben dolgoztam. Arréb volt Agyag Laci lakhelye. Ott tanultam agyagozni gyerekként. Eszméletlen világban élt az öreg, imádtam a műhelyét, tele anyagokkal, szobrokkal, sablonokkal, félbehagyott projektekkel. Most, hogy a főtér csupasz, szánalmasan szegényesnek tűnik nekem. Mind, de mind eltűntek a zöld felületek, minden csak beton és kő. Kell a tér a koncertekre.
Kolozsvár egy dinamikusan felfejlődő város. Jövőbeni lakhelye a sok bukaresti bunkónak. Fáj, persze, hogy fáj. De nem fogok se szemetet összeszedni mások után, és fát sem ültetni, hogy arrébb az én adópénzemből irtsák azokat, hogy legyen Hanznak olcsó lambériája. Bassza meg Hanz a lambériáját.
Na de van valami jó is az egészből.
Mivel a kortárs művészetnek nem dukál a magentás bizsuboltba „festményeket” kiállítani, melynek Ildikó külön helyet szánt a dizájn részeként (jó ötlet), viccből mondtam, hogy tegyenek ki karikatúrákat. Igenám, de Zolinak tetszett az ötlet és ő nem viccelt. Nosza nekem is beindult a fantáziám, mert a hülyeséghez nekem se kell sok impulzus és már fel akartam fogadni őket egyedi forgalmazóimnak, Zoli erre azt mondta, hogy ez impresszár munka, mert muevészetről van szó.
Úgyhogy trauma ide, fóbia oda, úgy néz ki belépek a show bussinesbe.