Az emberi érték


Halvány jelek azért mutatják, hogy mi emberek nagyon elkorcsosodtunk. Ezeket a jeleket már nem tudjuk fogni. Szépen körbevettük magunkat ilyen fémhálóval és jól a földhöz testeltük, hogy ha bármi jel útjába kerülünk, lesüsse azt. Még a lelkünk legmélyebb rejtekében se merüljön fel némi kételkedés, hogy esetleg el vagyunk korcsosulva.
Egyik nap az utcán egy óvodás forma kislány rámnézett és mosolygott. Akkor mosolyodott el, mikor meglátott. Első szemkontaktusnál nem vettem komolyan, de visszanéztem, hogy miről is van szó? Szemembe nézett és barátságosan mosolygott. Nekem olyan túlviláginak tűnt. Mert ez nem az a mosoly volt, hogy na de akkor most asztalos ez a mosoly neked munkába kerül.
Aztán menet közben fejemben perlekedtem a kislánnyal, hogy mit vigyorogsz, nem látod milyen nagy, dagadt, hajlott és rongyos vagyok? De nem, ennek egyértelműen szimpatikus voltam. Rájöttem, ezek a gyermekek még nem fertőzöttek. Ezek még a mennyei állapotra emlékszenek. Ez számomra a legnagyobb bizonyítéka, hogy kell legyen egy állapot, ahonnan ide leszületünk. Mert ha genetikailag magyarázzuk a létet, akkor már pólyásan mérgesek lennénk, haszonlesők, de ez is egyértelmű, hogy ezt az anyagiasságot tanuljuk, nem hozzuk. Angyalként születünk emberbőrbe, és ahogy növünk, szárnyainkat levagdossuk és rohadékosodunk. Mert az emberi okosság jelenlegi szintje ennyi. Hogy mindent kinyírunk.
Most, hogy a hajlásba, az őszbe vonulok, érzem, hogy semmi sincs rendjén. Valami mellett elment az életünk. És úgy néz ki ez az ember sorsa. Nemcsak ismétlődnek az emberi életciklusok, hanem hanyatlanak is. Azt hiszem ennek a motorja az önhajszolás.
Valamikor aktiválódik bennünk az önhajszolás. De miért hajszoljuk magunkat agyon? Hogy értéket teremtsünk. Mert az emberi szervezett életforma értékrendet állított fel. Azt mondta, kell ez a civilizált életformához. Így van egy GDP, ami fel és lebontja, hogy egy embernek mennyit illene hozni pénzben kifejezve. És hogy a társadalmi ranglétrán hol helyezkedik el, meghatározza az órabére. S akkor a hajsza lezüllik az órabérre. Mennyit keresek itt, vagy mennyit keresek ott? Hol lehet többet keresni? Ez a lényeg.
Kétségkívül, életminőségünket meghatározza az órabér. Ha jóval a minimum fölött keresünk, fizikailag talán jobb az életünk. Az is igaz, hogy az ember gyenge órabéres munkáért is kínlódik, tehát nincs benne egyéb öröm.
Manapság már túl sok idegeskedést vagy szomorúságot sem tapasztalok az emberekben az elmagányosodás miatt, mert megtanultunk az anyagi javakból disztilálni némi örömöt. Tudjuk, hogy ez nem az a nagy öröm, de a nagy örömben már senki sem hisz. A megvásárolhatóban van némi percöröm. Az okosok azt állítják ez is több mint semmi.
Ugye, most egyre másra születnek az élelmiszeres botrányok, hogy már nemcsak egészségtelen az ipari élelem, hanem egyenesen mérgező. Csak az elmúlt napokban ha nézem a fagyasztott zöldségek, permetezett almák botrányát, hogy visszavonták a polcokról a termékeket, sőt a pénzt is visszaígérték, ha visszaviszik az emberek. Viszont, ha házi körülmények közt tartottam fürjeket, undorodtak a tojásaimtól az ismerőseim. Valahogy sterilebbnek tűnik, ha élelmiszert az üzletben vásárolnak. Persze, hisz az üzleti szalámi, sajt, gyakorlatilag sosem romlik meg. Lucsog a sok vegyszertől. És kétes benne a tartalom, mennyi benne a hús vagy az igazi tej? Ezek nem mai felfedezések, évtizedek óta tudjuk ezt, mégsem igényelünk komolyabb változtatást.
Talán ez a belső lázadás alakul bennem, hogy elég volt az értéktermelésből, az órabérből. Ezért keresem ösztönösen az értéktelen cselekvéseket. Kertművelés, anyag újrahasznosítás, zenélés.
Nem tudom számokba foglalni, de valamiért érzem, hogy ha nem pénzben határoznánk meg az értékeket, sokkal gazdagabbak lennénk, és boldogabbak. A pénz olyan mint egy központi szerverre kötött atomóra, melynek az értékét valami szeszélyes manipulátorok határoznak meg, ők döntik el a pulzusát és erejét. Mi bármennyire igyekszünk, az csak hígul és hígul, egyre több időnkbe kerül azt megszerezni, és már attól sem vagyunk letargikusak, hogy ebből is egyre többet vonnak vissza úgymond társadalmi szolidaritás címén, ami nem a méregdrága rákos kezelésekre megy el, hanem az egyre jobban szaporodó, lusta munkakerülőket tartják el belőlük.
Aki igyekszik, attól elvesznek, aki nem csinál semmit, annak adnak.
Elnéztem, hogy ha az állapotok adottak, van az embernek hol tevékenységét kifejtse, egy műhelyben, egy kertben, a konkrét élethez elég lenne egy napi négy-öt óra örömmel végzett munka. Jelenleg ez adott ország szinten, még így is rengeteg a lakatlan ház, rengeteg az üres csarnok, rengeteg a megdolgozatlan föld. De nincs semmi ami összekapcsolja ezeket a dolgokat. Ezért mondtam, hogy nincs gazdasági projektünk. Nem kell örökké valami nemzetközi dologban gondolkodni. A lehetőség itt rejlik körülöttünk.
Az igényeinket is cizellálni kell, de szemléletet is érdemes lenne váltani, mert hiába várjuk, hogy a nyugat feladja gyarmatosító hadjáratát, nem fogja.
Elnéztem, hogy ez a Cézár, a maga együgyűségében, az én vezényletem alatt kikeresi a mindennapi betevőjét. Napi öt óra munkával. Mikor kell gyomlál, aztán csiszol, takarít, szóval mindig akad nekivaló munka. Például a restaurálni való bútorok faragott szarságairól zselés oldóval szépen leecseteli a régi festéket. Műtős precizitással kinyalintja minden kis résből az idők lerakódását. Hatalmas türelem munka, de őt ez nagyon nyugtatja és szereti csinálni. Tegnap szépen lecsiszolta a garázsajtókat, és lekente páccal. Gyomlált egy keveset, meg még restaurált egy kicsit. Mindenből picit. Ezt művelem én is. Több munkát végzek párhuzamosan, mikor melyikhez van erőm s kedvem. Sok időt vesz fel az újra hasznosítás, de széle éri a hosszát, a végén jó minden. Akkor is, ha lúzernek tűnik a dolog.
Nem éri meg uborkát termeszteni. Semmit se érdemes termeszteni, ha pénzben mérjük. De ha egészségben és örömben mérjük, akkor messze nagyobb értéket hozunk létre. És az nem is baj, ha a hatóság ezt nem tudja bemérni.
Nem éri meg zenélni, senki sem fogja hallgatni a zenémet. Viszont a vele eltöltött idő csupa öröm volt. Öröm volt a tanulás, felfedezés útja. És a csillagos ég a határ.
Nincs olyan napi olvasmány, amit olvasni szeretnék? Megírom én azt. Ez a lényeg, az öröm. Nem az érték.
Kétségkívül, a kertműveléshez erőt Cézár adott, mert tudtam, hogy nélküle nem lenne ahhoz is energiám. Pedig nem csinál ő olyan sokat benne, nagyjából egyformán áldozunk benne, amíg én karózok, kötözgetek, nyírok, ő gyomlál. A titok az egészben, hogy ketten alakítjuk. Olyan tevékenységet kell kitaláljak, amit egy együgyű is el tud örömmel végezni. Különbséget tud tenni a paszuly és gyom közt. Ennyi bőven elég. Hajolni meg nem rest. Mert aztán iroda munkát fog végezni a restaurálóban. És ugye mennyire elvannak magukkal a restaurátorok?
Tegnap mondom Cézárnak, ha számíthatok rá, elkezdünk újra fürjet tartani. Mert újra elkezdtem fürjben gondolkodni. Jöttek megint új, korszakalkotó fürjtartási ötleteim. Az igazság az, hogy cukorbajom miatt kerülnöm kellene a tíktojást, a fürj tojásban talán nincs koleszterol s ilyenek. Örvendett neki Cézár.
Kiszedtük volt a több ezer nárcisz hagymát, meg a több száz tulipánt, valaki átvette volna, odaadtam volna olcsón őket, de aztán nem küldte el a címét. Darabra jelentkeztek többen is, de elkezdtem azon is agyalni, hátha ideje lenne egy icipici melegházat létrehozni a virágoknak? Cserépben tartani őket, aztán tavasszal be lehet ültetni egyébbel. Ha március elejére virágoztatni tudnám őket, még el is adhatnám a virágokat. Gondolva ezt Cézárra, ha már az ő léte visszajön belőle, az már nyereség.
Nyereség olyan szempontból, hogy hasznosítani lehetne az ilyen embereket is. Például egy öreg embert, aki még matatna pár órát naponta. Lehet, hogy hülye gondolat, de Cézár nincs egyedül a helyzetével, és családja egyetlen megoldásként a bolondok házába tenné. Ott a normális ember is megbolondul.
Azon sem csodálkoznék, ha az egész amit gondolok és spekulálok, mind hülyeség lenne.