A kis filmem két dolgot visz párhuzamosan, egyrészt az Andorrai munkámat mutatja be valamennyire, azért csak valamennyire, mert nem kifejezetten rá fektettem a hangsúlyt, másrészt az angol narráción keresztül a saját belső tépelődéseimet viszem végig, amik, ha tetszik, nevezhetünk úgy, hogy végig kíséri az egész asztalos karrieremet. Az angol narráció (fordítással gondoskodom a magyar illetve román nézőimről, a filmkocka beállítások menüben ki lehet választani az angol, román, illetve magyar feliratot) párhuzamos a film történésével, szinte semmi köze nincs hozzá, az angol hang inkább egy belső hangot sejtet, ami a munka menete közben megfordul a fejemben.
A munkáról több órás felvételem van, de leszűkítettem csupán a főbb mozzanatokra, hogy ezt a dilemmámat tudjam valamilyen vizuális keretbe tenni. Nevezhetjük úgy is, hogy a megfogalmazott dilemmámnak adtam egy képes hátteret.
A dilemmám röviden az, hogy 28 éven át csupán rendelésre dolgoztam, azaz mások igényeit, vágyait elégítettem ki, mások elképzeléseit teremtettem a valóságba, holott az évek folyamán nekem is voltak asztalos meglátásaim, bútor illetve faház elképzeléseim, de sohasem tudtam azokat megteremteni, mert nem volt rá sem idő, sem materiális felesleg. A dilemmám egyike az, hogy ha elkezdenék saját elképzeléseket létrehozni, el fogom tudni azokat adni? Meg tudok élni belőlük? Vagy kénytelen vagyok tovább rendelésre dolgozni? A dilemmám másik oldala, hogy mivel erőm lankad, fáradok, tudok e olyan dolgokat kitalálni, amikhez nem kell nagy erőbefektetés?
Ami a faházakat illeti, azokat nem én vállaltam, én csak alvállalkozó voltam, levezettem az építésüket, de úgy, hogy napi 12-16 órát dolgoztam rajtuk hat hónapon át. Ebből négy hónapot itthon, kettőt Andorrában. Nekem megvolt a fix fizetésem, amit rendesen ki is fizettek. Az más kérdés, megérte e a stressz, a megerőltetés? A film nem mutatja, mert nem akartam publikálni, de sok problémám volt az emberekkel. Folyton elégedetlenkedtek, nyavalyogtak, ötünkből három az első Andorrai hónap után gyakorlatilag dezertált és ott maradtam Kosztival a román sráccal, kiről aztán kiderítettem, hogy Isten angyalaként volt mellém rendelve, mert nélküle tavaszig sem fejeztem volna be a házakat.
Mivel a filmbe nem tettem be azokat a részeket sem, ahol elmondom a véleményemet a kapitalista világról, nem tettem be, ahol lekurvaanyázom az egész világot, mert tudom, hogy a nézőim nem szeretik, ha pokróc módon, bár valóságosan kitárulkozom, inkább szeretik a „minden rendben”-séget, a de gyönyörűek azok a csodálatos faházak, de csak én tudom, hogy azok minden porcikája milyen az élen táncol minden szempontból, inkább a saját tépelődéseimre tettem a hangsúlyt, ezért is választottam ketté az angol beszéddel.
A filmem nem dokumentum jellegű, mert nem igazán követi a házszerelés szakmai mozzanatait, inkább arra fektettem a hangsúlyt, ha netán valakiben ugyanilyen dilemmák merülnek fel az életben, jelezzem, hogy ez minden szinten létezik, akár egy asztalos fejében is. Azért is tettem ki három nyelven elérhetőnek.
Igen, lehet úgy is beszélni a dilemmámról, hogy örvendjek, hogy egyáltalán dolgozhatok, van megrendelésem, ez igaz. De beszélek egy olyan oldaláról az egésznek, ahol a művészember bennem hozzá van kötve egy kényszerpályához, a mindennapos mókuskerékben szaladgálva nem jut idő magamat kifejeznem, a saját meglátásaimat megteremteni, és ez most már mindjárt 30 éve kezd kimeríteni. Én gyakorlatilag megtettem azt a kompromisszumot, amit kevés művész ember vállal fel életében, hogy feladja elképzeléseit, hogy azzal ne veszélyeztesse családjának a létét. Nem, nem voltam az a karakán művészember, aki felad mindent a művészet nevében, mert ugyanakkor hiszem, hogy az embertárs, a család, a gyerek fontosabb mindennél. Mert én hiszem, hogy felettem csak Jézus van és az Isten, tehát egy nagyon fontos eleme vagyok ennek a Lét című történetnek, és igenis hiszem, hogy az Igének meg kell testesülnie bennem is, hogy így maradjunk egyek az egyben.
A filmben a dilemmám felteszi a kérdést, hogy lesz e energiám a magam elképzeléseire? El tudom majd adni, hogy tovább éljek én és a családom?
Nem tudom. De gondolom az ember néha gondolkodhat ezen. Mert a filmben is megemlítem, hogy mondom ezt már öt éve, hogy váltani fogok, de nem váltottam végül is.
Most is úgy jöttem haza, hogy kész, nekifogok a saját dolgaimnak, van három hónap kitartásom, nosza valaminek nekifogok. Erre olyan klienseim keresnek meg, akiket nem utasíthatok vissza, mert szükségük van rám, és a pillanat mérlegére téve a dolgot, fontosabb őket kielégíteni, mint elkalandozni a saját elképzelés világomba, amit nyugtáztam, hogy nem lesz elég rá három hónap.
Mert a hat hónap után kellett két hét, hogy a zsibbadás belőlem valamennyire kipucolódjon. Nem voltam képes csak léceket válogatni, tüzelőre vágni a rossz fát, a régi anyagokat, ami semmire sem jó már, takarítani a műhelyben, csavarokat válogatni, szerszámokat helyretenni.
Aztán nagy nehezen a vibráló képek kezdtek kisimulni, elkezdtem gondolkodni és csak forogtam körbe-körbe, valahol el kell kezdeni. De már valakinek kéne egy ház, másiknak egy lépcső, nekem is a spájzot be kéne fejezni, egy rendes fiókos a konyhába, mert a 15 éves ideiglenes szekrény kér egy rendeset, nagyobb fiókokkal, erősebb sínekkel. Nem elég három hónap.
A Muskóczi könyvet ki kéne adni, hogy végre csinálhassam a többit. A stúdiót be kéne fejezni, mert feleúton van fennakadva, nem szeretném feladni, mert életem része. De bejövetel csak abból lesz, amit másnak csinálok. Úgyhogy egyelőre fogasra tesszük az asztalos projektet.
Na de a tegnap már csináltam egy postaládát magunknak, végre 15 év után van postaládánk is. Kb öt órát dolgoztam rajta és délután már kinyuvadtam. A statisztika szerint lehet még tíz évem az életből, na de kérdés, hogy ebből mennyit dolgozhatok? Ezért nem mindegy, hogy mit csinálok, mert az idő fogy.
