Azért
nekem is furcsa ízléseim vannak könyvek terén. Nem tagadom,
mindig is szerettem a rajzos könyveket. Most is gyerekkönyvet
olvasok, csillagászatról. Valami lengyel íróktól, régi magyar
kiadásban.
Mindig
meglepődök az egyszerű tényektől. Az életünk nagyon
bonyolulttá vált, holott van néhány alap helyzet az életben,
amely teljesen inkompatibilis az élettel, és mi erre fittyet se
hányunk. Mármint arra, hogy az életünk tulajdonképpen egy csoda.
És a csodára nem arra értem, hogy egy Valaki összegyúrt minket
egy általunk még nem ismert okból.
Például,
írja ez a gyerekeknek való könyv a Holdról, hogy az égbolt
éjjel-nappal szurok fekete, a napsütötte helyeken pokoli a hőség,
az árnyékban meg jéghideg. Akkora a csend, hogy ha arasznyira is
állna valaki, nem hallaná mit mond. Egy szusszanásnyi levegő
sincs a Holdon.
Amire
különösen rácsodálkoztam, hogy a Nap energiájából csupán
kétmilliárdad része jut a Földünkre. A többi, ahogy mi szoktuk
mondani: a pocsékba megy.
Nekem,
aki mindenféle energia spóroláson jár az eszem, hatalmas
pocsékolásnak tűnik ez.
Aztán
elmémben forgatva ezeket az egyszerű tényeket, rájöttem, hogy a
baj nem az energia pocsékolással van, hanem Velem van a baj, aki
abban a hitben él, hogy minden ami van egy okból van, és ez az ok
Én vagyok.
Így
tanít minket a vallás.
Elszégyelltem
magam egy picit, hogy ha igaz, Istennek fura megoldásai vannak, hogy
teremt egy akkora Napot, hogy kétmilliárdszor nagyobb mint kellene,
én meg azt hiszem, hogy mindez Értem van!
Rájöttem,
hogy most akkor vagy nagyon buta vagyok, vagy valamiért nem tudok
észben tartani számokat, neveket. Ez a tehetségem sajnos nem az
öregedéssel erősödik, ez mindig is megvolt bennem, és ezért
képtelen voltam tanulni például. Órákig magolhattam, másnapra
minden elszállt.
Ha
valamit lemérek és nem írom le, öt lépéssel arrébb elfelejtem.
Viszont,
ha kell egy léc, emlékszem, hogy hova tettem ezelőtt két
hónappal.
Amikor
az életben számokkal, nevekkel, definíciókkal volt dolgom, mindig
bajba kerültem.
Történt
tegnap, hogy a vezetői jogosítványom felújításához pár
orvosi pecsét kellett. Nem ecsetelem az infernális sorokat, emberi
bűzt a rémesen szűk folyosókon, térek a lényegre.
Észre
vettem, hogy minden rendelőben minden betegre legtöbb három perc
jutott. Hogy hogy nem, én mindenhol többet ültem. Ez annak
tudható, hogy megvizsgáltak. A többieket nem. A logikát próbáltam
megfejteni, hogy ötvenen túli vagyok, kövér, stb. De hát
legtöbbünk ugyancsak ötvenen túl és kövérek voltunk, sőt
amint elnéztem volt olyan akiről megesküdtem volna, hogy betegnek
látszik, rosszabb állapotban vala mint én. Az is három percig ült
benn.
Például,
ami nyomot hagyott érzékeny lelkemben, az a pszichiáternél
történt. Mondja a hatvanan túli telt formájú román orvos bácsi,
hogy tudom e, hogy az Attila név az nem magyar?
Én
mondom neki, hogy tudtommal pedig magyar. Elkezdett kikérdezni
történelemből, amiből rájöttem, hogy szakmájában tanár is
lehet, mert nagyon jól magyarázott. Hogy ő románra fordított
magyar kiadású történelem könyveket is olvas.
Kiderült,
hogy én se nevekre, se dátumokra nem emlékszem ami a történelmet
illeti. Sőt, összekeverednek bennem az események is.
Borzalmasan
elszégyelltem magam, hogy én a nagy Attila, a Hunok királya, nem
tudtam bemagolni, valahogy maradandóan egy minimál pakkot a
történelmünkből, ha netán egyszer egy pszichiáter rám kérdez.
Az
orvos szerint én Hun vagyok, nem magyar!
Majd
tíz percet tartott bent és totál leizzadtam. Bár csak arra kért
volna, hogy az íróasztalát lecsiszoljam, vagy a nyikorgó ajtó
sarkait bezsírozzam, vagy az elgyengült kilincset lecseréljem,
bármit.
Az
iskolai években e hiányosságomat betudták a lustaságba,
semmirevalóságba, úgy vészeltem át az iskolát, hogy másoltam,
csaltam, loptam, hazudtam. Fizikából egyszer kaptam kilencest
életemben, mert le tudtam mérni valamit a tolómércével, amit a
legjobb tanuló sem tudott. Hogy azt miért tudtam első perctől
használni, ma sem tudom, és miért nem tudom azt észben tartani,
hogy legalább melyik században jöttek be a Hunok, azt sem tudom.
De
ez semmi. Mikor bementem a klinikára, mondja az információs néni,
hogy első emelet 11-es ajtó. Megköszöntem, és indultam volna
is, de elfelejtettem a szoba számát. Visszakérdeztem, mondja, hogy
első emelet, tizenegyes ajtó. Felmentem az első emeletre, és
elfelejtettem az ajtószámot.
Álltam
ott, és szégyenkeztem, hogy akkor most menjek vissza, és kérdezzem
meg újból? Inkább tettem egy buta pofát (nem volt nehéz) és
megkérdeztem egy nénit, hogy jogsi cserére vajon hova kell állni?
Rámutat egy ajtóra, és onnan kezdve éreztem, hogy nem tévesztem
el a fonalat, hisz vizuálisan be van tájolva.
Ugye,
most az a kérdés, hogy nem vert apám gyerekként és nem fejlődött
ki bennem a tanuló és memória készség, vagy van valami agyi,
illetve pszichikus rendellenességem, amire eddig nem derült fény,
mert követtem a patkány pisi vonalat és senkinek nem tűnt fel?
Egy
kicsit elkeseredtem, de hát mostanság elég sok okom van az
elkeseredésre, és nem hiszem, hogy most ötvenhárom évesen ideje
lenne valamit kezdenem a memóriámmal.
A
pszichiáter látván zavaromat és megannyi izzadságomat ami a
homlokomról az arcomon lecsurgott, bátorított, hogy elvégre az
számít, hogy milyen emberek vagyunk és hogy tisztességesek
legyünk egymás iránt.
Most,
hogy jön aztán a pápa, Isten földi helytartója, olvasom hogy
mennyiféle biztonsági intézkedést csinál a hatalom, hogy a
civilek közé is plántálnak álruhás megfigyelőket és speciális
erőket.
Furcsának
találom ezt az Istenember megóvást. Hogyan történhet meg az,
hogy Annak az Istennek, aki kétmilliárdad napsugárból is eltart
minket, földi helytartóját nem tudja megvédeni egy golyótól?
Hol van a Hit? Hogy egy tolla sem eshetik le a verébnek ha Isten nem
akarja?
Ez
az értetlenségem is semmi mást nem bizonyít, mint hogy egy irtó
buta ember vagyok és ha van az életben csoda, akkor az az, hogy
miként tudtam így élni egész a mai napig?