Az emberiség reménytelenségéről

Azt megtanultam, hogy senkit nem szabad követni. Nincs ilyen, hogy valaki mindenben kóser és minden szava szentírás, minden cselekedete a mennyből szakíttatott le. Viszont lehetnek követhető mozzanatai, jó meglátásai. Ki ki magának kiválaszthatja azt amit úgy érzi illik hozzá, róla is szól.
A mindent megmondó bölcsek miatt a világ minden bölcsességével együtt csak romlik. A demokrácia lényege -szerintem- a higgadt megbeszélés, a többféle látószög, vélemény civilizált összevetése. Rossz nem lehet belőle. Hogy az ember nem tud élni ezzel az eszközzel, se nem a demokrácia, liberális vagy konzervatív szemlélet a hibás, hanem az emberi butaság, kicsinyesség, az emberi szánalmas természet, mint: irigység, telhetetlenség, butaság.
Az élet, az emberek együttélése nem olyan, mint egy internetes oldal, ahol összejöhet pár ember, kik megközelítőleg egyhangon vannak, de ha mégsem, azt kulturáltan meg tudják beszélni harag s indulat nélkül, hanem az élet olyan, hogy mindenikünknek ki van osztva a megfelelő porció rohadék, irigy, telhetetlen, buta ember, kik nem rejtett szándékkal így vagy úgy az életünkre, javainkra pályáznak. Csak az alkalmat lesik, mint macska a cinegére.
A megtévesztő ebben, hogy ezek az emberek mind tiszteletre méltó polgárok álcája alatt léteznek. Hogy a jóérzés mikor esik hálójukba, az csak a türelmüktől, kitartó aláásó munkájuktól függ. Mert előbb utóbb a jóérzés feladja a harcot, nem gyávaságból, hanem a rossz szájíztől, a fájdalomig viselt rossz komfortérzettől. Tovább áll a jóérzés, míg halálával célba, révbe ér.
A jóérzésű embernek nincsenek olyan javai, aminek sokáig örvendhet, mint egy állatembernek vannak javai. Legfeljebb nyugodt, boldog pillanatai, melyek mint a nitrolakk hamar elpárolognak. Hogy kétszeres erővel jöjjön aztán a gonosz támadása. Mint egy nyugodt vasárnapra a zajos és kiismerhetetlen, bizonytalan jövőt hozó hétfő.
A hétfők nem a munka miatt rémesek, hanem a gonosz új találmányaitól stresszesek. Hogy vajon az irigy, a buta, a telhetetlen állatember mit talált ki megint álmában?
Ki van ez táblázva, parcellázva, mint a kertben a burjánok: szépen, egyenletesen, egyformán mindenhol mindent belepnek.
A többség az ilyen burjánféle primitív érzületű, noha olvas, színházba, templomba jár, hiába, lepereg róla a kultúra mint borsó a falról. Nem ragad rá semmi. Csak a gonoszság. A frusztráció, hogy nem lehet övé a világ mindene.
A lelki ember lényege, hogy képes úgy veszíteni, hogy nem számít neki. Bármi történik vele, lelke attól gazdagszik. Ha mártír halált is hal, inkább meghal, semmint részese legyen a lelketlen lények devolúciójában.
Fehér fajunk fő ellensége nem a nigger s arab, hanem a sajátunk. Itt nem a fehérek versus feketék kérdése fog eldőlni, nemzeti vagy se, hanem már rég eldőlt az emberiség reménytelen volta az irigyek, a telhetetlenek, a buták túlszaporodásán. Vagy mondhatom úgy is, hogy a lelkes emberekre is kinéz előbb utóbb egy megváltás, legyen az armageddon, apokalipszis.
A kérdés itt a méltóság. Hogyan fogadjuk ezt a véget? Tehet e mást a lelki ember, mint nem empatikusnak, segítőkésznek lenni, egy tál ételt adni annak a fenevadnak, aki majd megerősödve felfalja őt? Nem tehet másként. Mert lelki kódja erősebb a testinél. Annyira, hogy képtelen másképpen cselekedni. Inkább veszti testét, semmint a lelkét.

A „Z világháború” filmben egy zseniális képet találtam, ami szerintem az állatember természetét tükrözi. Egy irdatlan magas falat hogyan hódítanak meg a zombik pár perc alatt: szabályosan egymásra másznak. A cél: rágni, rágni, rágni. Bármiáron. Akár egymást letaposva. Sokkoló és borzalmas látvány, de reális. Félreértés ne essen, nem a bevándorló áradatra gondolok a zombikkal kapcsolatban, hanem a mindenkori vademberre, a buta, irigy, telhetetlen, elgonoszult emberekre gondolok, legyen az fehér, sárga vagy fekete.

Itt most már nem az a kérdés, hogy a világ átrendeződik e vagy sem. A Föld emberi lakossága így vagy úgy, a maga ilyen olyan állapotában adaptálódni igyekszik. Klíma, megélhetés, világnézet, történelmi kontók rendezése, sok minden összejött. A gerjedő gennynek csak a fakadását látjuk. Egymást letaposva, hisztérikusan menekül mindenki, esik kétségbe.

Hatalmas alkalom, mely felszínre hozza az emberiség hitét vagy hitetlenségét. Mert mi van, ha mind annyiszor az Isten most is elfordul egy kicsit? Nem megy, ha nem hívják. Ment eleget, ha hívták, ha nem. De miért menjen, ha nem hívják? Mert hiába hívják istent az emberek, nem azért hívják, hogy teljesítse akaratát, hanemhogy kinyírja a bevándorlókat. Megértem ezt az Istent is: melyik kezét vágja le? Melyik gyermeke életét ontsa ki? És minek? Hogy a fehér ember, ki pofátlanul visszaél Isten nevével és hatalmával, további felhatalmazást kapjon erkölcstelen, kicsapongó, mohó, irigy, telhetetlen, buta életéhez?

Az én optimizmusom ebben az emberi reménytelenségben, hogy nem a lelki emberekre jön el az apokalipszis, Z világháború, hanem a genyákra. Nekik van féltenivalójuk. A lelki emberek mióta a világ s két nap gyötörve, üldözve s sanyargatva vannak. Ők hozzászoktak. A lelki ember nem fél. Ő nem él reménytelenségben.
Így a reménytelenségről.