Development Mom

Láttam a tegnap egy kilencven fokba hajolt öreg nénit, egy kis szekeret tolt, benne gondosan rendezett virágokat szállított. A piacra igyekezett. Mindjárt be is indult bennem a fekete humor, hogy akkor ez lenne a vállalkozás anyja kettő, de ez már egy „development mum” aki a gyalogosan hordott szatyrokról áttért a szekerezésre. A Mom 1 úgy hordott magával nyolc szatyrot, hogy elkinlódott kettővel tíz métert, majd visszament újabb kettőért, s mind így. De a Mom 2 befektetett egy ilyen tolható kétkerekű szekérbe, így egyszerre elvihet nyolc szatyornyi árut a piacra. Ez a development Mom.
Valószínű ez az első néninek is eszébe juthatott, de neki más a státusa, ő messziről jön vonattal nyolc szatyorral, nem tud szekeret hozni magával, míg a kilencven fokba görnyedt Mom valahol a város szélén lakhat, biztos van hol tartsa a járművet.
Úgy vagyunk mi egy ég alatt, hogy nem ugyanazok a létfeltételeink, a lehetőségeink, adottságaink, mégis élni szeretnénk. Akinek jól megy egy kicsit, elfelejti honnan indult, viszont az is igaz, hogy előre kell nézni, ha haladni akarunk, a sok visszanézés visszahúz minket.
Így világok közé szorulva tekintgetek jobbra meg balra, le meg fel, s talán e bambulásért cserébe büntetésként egy helyben tipegve topogva döngölöm magam alatt a földet majdnem értelmetlenül. Viszem a szatyrokat kettesével tíz métert, visszatérek a többiért, s közben belefáradok a szatyorhordásba, mire a piacra érnék, elszáradnak virágaim, telítődik a piac, sőt addigra ki is ürül a piac, az emberek közben bevásárolnak. S állok ott mint egy balfasz, kiizzadva, út pora rámragadva. S kínomba innék valakivel egy kávét, de aztán rögtön elhessegtetem a gondolatot, mert mindig mikor valakivel kávézok, ingyen munkát csikarnak ki belőlem, de minimum olyat, hogy építkezésben használt cementes fából csináljak nekik stílbútort.
Elgondolkoztam ezen az uniós dolgon is, hogy jó, nem tetszik nekünk ez a dirigálás, hogy ott Brüsszelben megmondják nekünk mit csináljunk s mit ne, bosszantja a csőrünket. Mert ha valakiét igen, az enyémet nagyon bosszantotta. Mert ezzel a globalizációval jutott oda a szakmám, hogy már semmit sem tudok termelni, mert egyszerűen elözönlötte a piacunkat az olcsóbb, gagyi termék, amivel nem tudok versenyezni, mert ugye technológia: tőke, gépezet, modern marketing, nem áll úgy rendelkezésemre, nem lehet összeszedni évről évre mint egy szerszámot, gépet, ahogy összegyűjtöttem az elmúlt húsz évben.
De kész vagyok újra tanulni, újra elkezdeni. Hajlandó vagyok megkeresni azt a piaci szeletet, ahol még szükség van rám, amihez én is hozzá tudok szólni. Nehéz, de belátom nincs más út.
A menekült hullám, ez a görög dráma és egyáltalán ez a neo nemzeti hirtelen fellángolásos hangulat úgy néz ki átalakítja az unió határait.
Nagyon sajnálom ezeket a menekülteket, nehéz lesz nekik befogadtatni magukat Európába, annyi ellenük az előítélet, hogy borzalom. Viszont az is igaz, hogy előbb utóbb követelni fogják a mecsetek építését s a déli hangos óbégatásokat a tereken. S a munkához sincs valami kifinomult érzelem világuk. Ezért lesz nehéz nekik, s talán nekünk is elviselni, mint ahogy az osztráknak is megkeserítette a mindennapját a kéregető, mosdatlan román. Hiába megy az erdélyi magyar hófehér, makulátlan lelkével Amerikába, mert román útlevele miatt mint gyanúst levetkőztetik s kereszt kérdések elé állítják. Na ilyen lesz a becsületes nigger európai harca, s néha bele fog fáradni újra és újra bizonyítani, mert lesz más tíz nem annyira lelkes nigger, aki visszahúzza.
Az meg egy másik fejezet, hogy leszakítván az brüsszeli béklyókat, mi mihez is fogunk kezdeni? Mert ha eddig sem csináltunk semmit, mint segélyeket költöttünk el vállalkozás címén, de arra sem voltunk képesek, hogy rendesen kitöltsük azokat a kérdőíveket s az irodások korrupciója miatt legtöbb kérelem nem is jutott célba, mit fogunk csinálni, ha nem lesz több segély, nem lesz kitől kérni, lopni, sikkasztani?
Mert a kiskirályok nem fognak Brüsszellel együtt tova állni. Azok szépen itt maradnak a nyakunkon s egyéb szorongató praktikákat fognak űzni, s immár nem lesz kinek sírjunk. Lesz egy ilyen orosz hangulatú világ felettünk, a kötelező nemzeti munkálatok, s faszául fogunk visszamenni a múltba babusgatni ősapáink marhaságait, de pár napig szabadok leszünk. Magyarán a sötét korba megyünk vissza. Nem azért, mert nem lehetne máshova menni, de a mai politikusok látnoki képessége nem fog megváltozni, sőt, ha nincs ki megfedje őket néha, azt fognak csinálni amit éppen akarnak. Mi meg a pór azt csináljuk amihez már gyakorlatunk van: szopunk.
Lett volna esélyünk a nyugati kultúrához, életszínvonalhoz, de tálcán nyújtva sem tudtunk enni róla. Ez lesz emlékeinkben róla. Nem tetszett a rend nekünk, lesz itt olyan paraszt uralom, hogy a kommunista diktátort is visszasírjuk.
Eddig sem igyekeztek az emberek virágokkal beültetni a ház előtti gyommal benőtt földrészt, pedig aki egyszer volt a határon túl az látta milyen szép és civilizált dolog, nos ezután sem lesz. Mert néha az az érzésem, hogy mi fatalizmusra születtünk. Noha őskeresztények vagyunk, mégsincs bennünk semmiféle előrelátás, remény se hit, se szeretet, csak a mennyei magasságú bunkóság.
Ilyen s ezekhez hasonló gondolatok miatt neolibsinek, ballibsinek neveztek engem. Én nem tudom ezeket mivel eszik. Nem tartózom semmiféle ilyen párthoz vagy csoportosuláshoz. Egy jóérzésű, jóhiszemű szabad embernek tartom magam, aki néha megkérdőjelez szent értékeknek szajkózott képmutatásokat, s keresem rá a válaszokat. Hogy némely olvasó csak ellenzővel tudja szemlélni a világot, nem tehetek róla, viszont én a magam részéről annyit igen, hogy sehol nem hagyok kommentet többet, ami ezen meglátásaimat illeti.
Viszont az is igaz, hogy soha egy neoliberális vagy balliberális nem szólt oda nekem, hogy jól látod haver.
Az meg nekem egy másik bűnöm, hogy nem tudok csak a saját dolgaimra koncentrálni mint a Mom.1 vagy a Mom.2, érdekel a Világ sorsa....