Artizán Blues Rádió

Loading ...
Winamp, iTunes Windows Media Player Real Player QuickTime Stream Proxy
A fenti kis ikonok egyikére kattintva lejátszó lista tölthető le. A blog további böngészéséhez új ablak nyitását ajánlom, hogy a rádió zavartalanul tovább működhessen. Köszönöm.

Nem nagy szólamok


Ha a dolgokhoz pozitívan állok hozzá, ellustulok felfedni a genyát. Szerintem, magának hazudik az az ember, aki aszongya, hogy elhárítja a negatív rezgéseket, mert nem akarja, hogy hassanak rá a Világ negatív dolgai. Ha az ember csak olyankor megy ki a házból, amikor szép az idő, kerüli a szélfúvást, az esőt, szelet, hideget, megtörténhet, hogy irtó keveset megy ki és többet kényszerül csipketerítők horgolására.
Egyre kevesebbet érdekel a külső világ „Idő”járása, nehézkesen ketyeg a biológiai órám, valószínű a tudatom a lelkek birodalmába készül lassan. Ami edzeni való volt, azt már kiedzettem, vagy nem. Ez a korszak asszem inkább arról szól, hogy bírd ki még egy picit. Minnyá vége.
Lehet, hogy másképp kell hozzáállnom a dolgokhoz. Az élet értelmezésében engem sem került el a mindenkori ember sztereotip megfogalmazása, miszerint harcolni kell. Ez az értelmezés nálam egy ideje kezd elfakulni. Vagy megbölcsülni? Ki tudja, lehet most kezdek bölccsé válni?
Nem látom értelmét a harcnak.
Valahogy befejeztem a sarok könyves szekrényt. Kicsit erőltette a barátom a dolgokat, hogy vigyem el, majd ők otthon lekenik. Segített Joco egy szombaton a kézi csiszolásban. Mert pácolás előtt és utána kézzel ki kellet csiszolni a megannyi cirádás mintát. S akkor az utolsó rétegeket már elég csak kenni. Az mégse annyi piszok, csupán egy kis festékszag. De a megrendelők szeretik a festék szagot és a barkácsolást.
Az igazság az, hogy még mindig dolgoznék rajta, ha nem erőltették volna.
Negyedik hónapja dolgozom a bútoron. A semmihez képest rengeteg, de asztalos karrierileg rémesen kevés. És talán ebben voltam sztereotip, hogy asztalos mércével számoltam, nem a nagy semmihez viszonyítottam.
Ha hozott megvilágosodást ez a munka, az az, hogy ne a valamikori dicsőséges asztalos énemhez viszonyítsam a dolgaimat, hanem az elmúlással szembe állítsam: ez a picike, vagy a semmi. A semmi szemszögéből, ez a picike, még én is be kell, hogy lássam, egészen jó pörformansz.
Minden mozdulatért hálaként kapok egy jó kis izomlázat. És én ne az izomláz ellen harcoljak azzal, hogy nem adok neki alkalmat izomlázkodni, hanem tanuljam meg csendben elszenvedni a fájdalmat. Tehát van egy ilyen lecsapódása ennek a könyves szekrényes projektnek.

Igaz, hogy sokkolt a gondolata is annak, hogy esetleg elmehetek az ide készülő Ikea gyárhoz dolgozni. Hogy elintézik nekem, hogy ne sor végen húzzam a deckát, hanem valami parancsoló funkcióba tennének, mert elvégre kevés olyan fában tapasztalt ember van a környéken mint én. Ez mondjuk bók volt nekem, ami persze nem hatott meg, mert sosem hajtottam semmiféle „Miss” pozícióra, az viszont félreismerés, miszerint én tudnék bárkinek parancsolni. Az én lágyszívű, Jézusista mélyliberalizmusommal nem hiszem, hogy engedelmességre tudnák vezetni egy tucat szerencsétlen kínai bevándorlót, ha tegyük fel rászánnám magam. De elgondolkodtam az ajánlaton. És nem sokat hánykolódtam a hajnalra általában vizesre izzadt párnámon, két éjszaka is álmomban meggyúlt a műhelyem és úgy égett, hogy elolthatatlanná vált. Megértettem, hogy semmiféle spirituális támogatást nem kapok erre, hogy én szerencsétlen kínaiak fölött ordibáljak, nem mintha bármiféle késztetést is éreznék rá. Sőt, enyhülést érzek, hogy a Sors nem tesz ilyen megpróbáltatás elé most az út vége felé.

Felszabadulván és megvilágosodván, hogy vihetem még egy darabig ezt a fájdalmas bluest, rájöttem, hogy még így is kegyelem. Nem kell a seggemet oda tennem más kedve szerint. Nyugodtan nyuvadhatok a saját műhelyemben, a semmihez viszonyítva valamit tenni.

A poharas példázatból kiindulva, ne azon keseregjek, hogy kevés van már a pohárban, hanem annak örvendjek, hogy azt a keveset még megihatom. Lassan, apró kortyonként.

Úgyhogy, jön pár nap takarítás, Mariannak valami falapka készítés, még van egy két apróság, és jöhet két új projekt, nem nagy szólamok, csak ilyen csendes, mindennapos megfogalmazások.

Ki így, ki úgy

Elgondolkodtató. Namerthogyasszongya a fiam Szegedre készül folytatni úgynevezett tanulmányait, abból a nem titkolt tényből kiindulva, hogy nem bírt megtanulni románul és veszélyeztetve van az érettségi vizsgája. Na ki így, ki úgy vélekedik erről. Mert itthon (Rumunja) őt megszólják, hogy geci bozgor, mennyen haza Magyarországra. És tudjuk e, hogy ott Magyarországon sosem fogják befogadni őt, mindig rajta lesz a geci román bélyeg?
Örökké megalázkodó és barombecsületes jellememből kiindulva törtem kezeimet, hogy ezt hogy dolgozzuk fel? Gecik vagyunk itt is meg gecik vagyunk ott is. Mondom a fiamnak, hogy ez van, ezzel kell nekünk számolni, nosza beszéljünk erről.
A fiam vigyorgó eleganciával aszongya nekem: Apa ne törd magad, a geci románoknak nem tudok odapörkölni románul, mert nem tudok románul, de odaát simán odapörkölök. Azoknak értek a nyelvükön. Ezeknek nem.
Megemeltem kalapomat, és azt mondtam, eszes vagy te, hallod?
Aztán, hogy mégse tűnjön úgy, hogy erre nincs mit válaszoljak, azt tanácsoltam neki, ha valaha sértegetik, ő csak vigyorogjon és azt felelje vissza, hogy: "Hallgassátok a Barakk rádiót". Ettől biztos zavarba jönnek.

A paraszt vitrine

Én azt hiszem, ha egy nemzet nem figyel oda eléggé a saját értékeire, elveszti azokat és nem épül be abba a genetikai kódjába, mely majd a jövendőnek szüksége lenne rá. Más kódok fognak beépülni, és azok szerint fog élni.
Nagyon kényelmes nekünk azt hinni, hogy algoritmusok lesik mit csinálunk és hogy ízlésünk szerint ajánl nekünk tartalmat a továbbiakban. Hatalmas csalódás. A programok egyértelműen somfordálnak félre és alkotójuk határozza meg mi a jó „szerintünk”.
Ez nem összeesküvés terv, hanem üzlet.
Létrehoztam ezt a rádiót (Barakk... ), fogalmam sem volt mibe mászok bele. Az első napokban fostam, hogy mi lesz a szerzői jogokkal, senki nem fogja megengedni, hogy feltegyem a számait pár zenész barátomon kívül. Kellemesen csalódtam, hogy ez nem így van. Bárkinek írtam, mindenki örvendett, hogy zenéjét felteszem a zenelistámra szánalmas kis házi netrádiómra.
Aztán bevetettem magam a keresésbe, elkezdtem az árral szemben úszni, az algoritmusok hínáros mocsarában kajtatni. És egyre másra mint megannyi gázbuborék, mint mikor az iszapot megvájkálja az ember, úgy jöttek elő a szebbnél szebb, rég elfeledett magyar zenék, illetve a mai alkotások is, melyek istentuggya milyen elképzelésből nem tudnak a felszínre törni, holott legtöbbjük elképesztően jó alkotások.
Pár napig megint úrrá lett rajtam a depresszió, hogy ha ezek már senkinek nem kellenek, akkor fix nekem, a Lúzerek apostolának kell felkarolni ezt a problémát. És ez a dilemmám, hogy nem igaz, hogy én mindig lúzer projektekbe vágok.
Viszont hihetetlen! Egyszerűen hihetetlen, hogy senki meg se próbálja csokorba gyűjteni kincseinket. Értem, hogy kell nekünk az algoritmus, hogy megmondja, mit hiszek és mit szeretek. De hol vannak a nagy kultúrvitézek? Az intézmények?
Ugyanakkor, látom, hogy Pitypalkó Alajos létrehoz egy csatornát és teljes albumokat tölt fel, harminc, negyven, százezres nézettséggel, minden szám után öt perces reklám, kezdve a jóga kurzusoktól, indiai zenéktől, sörreklám, és kitudjamégmilyen, és nyolc éve fenn van a csatorna. Kérdem én, miféle szerzői jogról beszélünk ilyen esetben? Mert nem hiszem, hogy bármennyi részesedést kap Hobó, ha két indiai zenereklám közben megszólalhat a „Mesél az erdő”-je.
Én úgy gondolom, ha felteszek egy Hobó számot, vagy bármi mást a Barakk rádióban, reklám mentesen, nem fog lecseszni Földes László érte. De ha Ő, vagy bárki más úgy ítéli, hogy jogtalanul használom a zenéjét, szól és eltávolítom. De mondom, nem hiszem ezt!
Az a szándék vezérel, hogy legalább próbáljam meg összeszedni egy csokorba az ami a miénk.
Például tudja valaki, hogy a mondhatni Világörökségbe került Hulló falevelek (Autumn leaves) dalt Kozma József komponálta? Nem tudja senki közülünk. Viszont nincs világhírű énekes, aki ne énekelte volna el.
Nem azt mondom, hogy hű de okos vagyok, erre én is véletlenül jöttem rá. És ledöbbentem, hogy erről senki nem beszél. Hetyke eleganciával odavetjük a világnak, mint egy jelentéktelen borravalót a kufferhordó boynak.
Lehet, hogy eleink úgy szokták meg a fényesebb udvarokat majmolva, hogy örökségeiket elkártyázták, de szerencsére én az a paraszt vagyok, aki talál egy keménykötésű szép könyvet és arra gondol, hogy elégetni ráér, így beteszem a vitrinbe addig.
Tehát a Barakk rádió is egy ilyesmivé akar alakulni, egy vitrinné, amit törölni ráér.

A kocka megépült


Kornéliával arról álmodoztunk, hogy egyszer meg kéne építsük azt a kockát, amit elvarázsolva, vagy megszentelve, de bármiáron sokat és drágán tudjunk eladni belőle, hogy jól meggazdagodjunk. Aztán addig elméláztunk ezen, hogy lassan tizenöt év alatt egy kockaoldal nem sok, de annyit nem tettünk le az asztalra. Mondom, mi ezt sokat tervezgettük. Hogy szeretnénk.
Aztán ma délben megvilágosodtam!
Rájöttem, hogy az a kocka, amiről mi már rég álmodozunk, közben megépült.
Annyira egy rafinált kocka lett ez, hogy még nem is kell annak fizikálisan megjelennie, mert ott van a virtuálisban. Se nem fogható, se nem látható, de rajtunk és bennünk van, mint Isten mindenekben és mindenkiben. És világ, világtalan, boldog, boldogtalan veszi, mint a cukrot. Ilyet kitalálni embernek nem képes. Valami rafinált, agyafúrt, másvilági intelligencia kell hozzá.
Olyan ez a virtuális kocka, hogy nincs az a lény, aki ennek a bűvkörébe bele ne habarodna. És még az is, aki fennen hangoztatja, hogy ő kikéri magának, szabad ember, nem függ semmiféle kockától, még az is bele van habarodva.

Hogy mi is ez a kocka?
Hát kéremszépen, mikor megszületünk, jön a felnőtt ember és azt mondja nekünk követelőző hadonászás kíséretében, hogy felejtsünk el mindenféle kódot, amivel belepottyantunk ebbe a világba. És mi, gyerekként teljes szíveinkből meg szeretnénk nyerni a pótistenek tetszését, emiatt a velünk született kódot kisuvickoljuk magunkból.
És aztán jönnek az agytrénerek, ki ki a maga nemében és fajtájában, és belénk táplálják a mindenféle izmusok kódját. Aztán egyik tréner a másik trénerre licitál, van aki nemcsak bölcsességet ígér, hanem személyes kiteljesedést is, úgy, hogy senkire nem kell többé úgy nézzen, mintha ahhoz emberileg bármiféle köze lehet. Lehet csak önmaga, maga dicsőségére, senkihez nem kell kötődjön, mert mindenféle kötődés csak iga az önmegvalósítás útján, ergo, az emberi kapcsolatok csupán arra jók, hogy elvigyenek az A-ból a B-be.
Az egymásra figyelés, egymás szomjúságát kioltani... nos nem arra hivatott a földi kód szerint.
A kocka, a földi kód.
Nem fogható, nem mutatható ki, de bennünk van, és nyelvét gyakoroljuk. Mi vagyunk a Nagy Kód megtestesítői.
Úgyhogy drága Kornélia, lekéstük ezt is. A Kockánkat már rég kitalálták, már rég eladták, rég meggazdagodtak belőle, nekünk csak az a belátás maradt, hogy alázatosan odaálljunk Jézus elé, és azt mondjuk neki, bassza meg a kockáját, nem akarunk mi semmi kockát kitalálni többet.
De ne hagyja, hogy hülyét csináljanak belőlünk és a nagy kocka kódjaitól mentsem meg minket még ma!

A megvilágosodásos végkövetkeztetés pediglen a következő:
Örvendjenek a balfaszok, mert boldogok anélkül, hogy tudnák: rájuk nem hat a kocka kódja. Bár próbálják vérükkel karjaikba karcolni a kódot, de az minduntalan begyógyul és nem látszik, a rendszer hibásnak nézi és nem fogadja be őket.
És jaj az okosoknak, akiknek a trénerek megmossák agyaikat. Megmossák agyaikat, mert önmagukban üresek a tréner torna mutatványai nélkül.
Ámen.

Vágjunk bele






Az érzelmeket hagyom majd a műsorokra.
Inkább leírom eddig hogy néz ki a rádió programja:
Reggel 10 órakor a “Heti Blog rovat”. Bloggerek felolvasása a saját okosságaikról. Egyelőre csak nekem van egy két perces demoféle alakításom. Remélem a hülyeség ragadós lesz és mások is fognak jelentkezni.
Este 19 órakor a Stonecrops együttestől 13 szám pörög majd egy órán át.
20 órakor Oli Steel olvas fel valamit, hallgassátok meg, és ha éget a tehetség, ne hagyjátok szunnyadni, ugyanitt egyéb felolvasások kerestetnek. Legyen saját. Profizmus nem előny. Kockahas se.
21 órakor Gabricsevics István saját maga, saját versét mondja el. Szívmelengető. A továbbiakban versek saját előadásban jöhetnek. Pátoszos, drámai előadásmódok nem nyerők. Értünk mi a sima szóból is, ha corasonból jönnek.
22 órakor vacsora után jöhet a hab a tortán, Grafix művésznéven Borbás Ferenc saját házi stúdiójában alkotott egyedi, szép hangzású számai szólalnak meg, közel egy órában.
23 órakor tematikus műsorként Tar Szabolcs “Az én népzeném” video bejegyzése hatására kis ízelítőt vágtam össze kedvenc zenészeiből, együtteseiből. Egy fajta népzene óra is lehet.
Napközben mindenféle zenék forognak körbe, véletlenszerűen. Egyelőre kevés zene van a listán, igyekszem folyamatosan feltölteni. Ezzel szemben az a gondolat vezérel, hogy lehetőleg a nép fiaiból keressek egyedi zenéket, egyértelmű, hogy akinek már 17000 jutubos nézettsége van, annak itt gáz megszólalni, a kis szobai rádióban. Tehát, akinek ciki itt lenni, nem kell szégyenkeznie, hivatkozhat arra, hogy éppen kutyát kell sétáltatnia, nem ér rá. Értek én a kevésből is. Megtanultam noha vérző szívvel, de emelt fővel tovább lépni.
Hogy a dilemmákon segítsek, amég a szusz megvan bennem, alant közzéteszem kik is fognak itt megszólalni:
Törzs Klub tagok: Borbás Ferenc, Baba István, Stonecrops zenekar, Oli Steel, Gabricsevics István, Tar Szabolcs, Fábián Andor, jómagam: Muzsi Attila... (folyt.köv.)
Vendégek, aki elfogadták a meghívást: Esti gyors, Fecskerooby....(ajtó nyitva...)
Akikkel még nem beszéltem, de a műsorok révén megszólalnak: Vasmalom, Zurgó, Szokolay, Niburta, Debreceni Kis Helga és Hatvaniné Erzsébet. (szar érzés, hogy megkérdezés nélkül csillogok nevük alatt, de eljön a nap, gazdagra kövérre, soványra szegényre, azaz gazdagra szegényre, soványra kövérre... asszem így..)
A továbbiakban mindenféle műsort el szeretnék indítani, egy olyan rádiót akarok szerkeszteni, amit egész nap szívesen hallgatnék. Aztán ki tudja miféle lúzer projektbe fog ez belesülni, ahogy a nép monggya: sován disznó makkról álmodik... Vagy kövér disznó makkról álmodik? Mindegy...
Kisvállalkozókat szeretnék megszólaltatni, de nem kékszemű cicáknak almot féle reklámokkal jönni. Imádom a cicákat, de a reklámokat nem. Valószínű olyan órában fogok a kisvállalkozóknak időt szánni, amikor nem számít, hogy mi lesz a fengshuival vagy kundalinivel, azaz nem akarom elrontani az ember napját egy pék, hegesztő, matróz vagy asztalos szánalmas vergődésével.
Azt nem is kell mondjam, politika, vallás olyan mód kerülendő, hogy kezdjük itt szétválasztani az népeket orbánistákra, illetve gyurcsánistákra, avagy errefelé nálunkfelé pezsedésekre vagy johánniszistákra. Akinek viszket és beolvasna, használja a kulturális teremtő erejét és alkosson valamit.
Szeretnék megmaradni a szép, a szeretet, szerelem, a zéletértelme cuccok berkeiben, lebegni a sztringzek frekvenciáin, nem az izmusokén, vagy bármilyen szektaság árnyékából köpködni. meg vagyok győződve, hogy tudjátok miről beszélek...

Szóljon a rádió...