A köveket mindig is szerettem. A beton dolgokat nem. A gyártott csempéket sem. Engem sosem nyűgözött le a drága olasz vagy spanyol csempe. Semmiféle csempe nem érdekelt sosem. Ha tőlem függne, egy fürdőszobát tiszta fából csinálnék, azzal a rizikóval is, hogy öt évente le kéne cseréljek benne ezt-azt. Na mindegy.
Számomra a kristálykövek vagy a folyami kavicsok közt nincs semmiféle különbség. Fogdosva őket nem érzek semmiféle különbséget, nem érzek energetikai gyüvés-menést, de annyira nem, hogy elgondolkodtam, talán valami baj van velem, ha a természeti erőket ennyire nem érzem.
Elolvastam most reggeliben, hogyan utasította az Úr Mózest, hogy adományokból mi mindent építsen, egy szentélyt, ahova ő, mármint az Úr beköltözzön, és ott legyen elérhető.
Megállapítottam, hogy volt azért humora az Úrnak, olyan utasításokat adott, amiket általában a nagyonis tudatos klienseim szoktak adni nekem, akkurátus, minuciózus részletkifejtésekkel, amiket legtöbbször én sem ismertem, noha mindig volt néhány év tapasztalatom ebben-abban.
Olyan kis szent vackot rendelt az Úr földi hajléknak, hogy bizony oda bármilyen Isten bement volna lakozni.
Hogy merem én humorosnak nevezni az Úr szent hajlékának a megrendelését? Nem én nevezem így, hanem maga Jézus, az Atya egy szem fia! Azt mondta rá: romboljátok le, három nap alatt újjá építem.
Elgondoltam, hogy istenkeresésünkben mennyi kelléket használunk. Hogy megtaláljuk helyünket a világban, mennyi mindenféle kurzust, tant évekig studérolunk, próbálunk szent praktikákat elsajátítani, kezdve az önsanyargatástól a testünk nyújtásáig, modellezéséig, és mégsem nyugszik meg lelkünk, az a hébe-hóba úgy vélt spirituális megélés legtöbbször annyit ér, mint egy orgazmus, utána újabb és újabb élmények, filozófiák kellenek, hogy hátha-hátha egyszer révbe ér lelkünk és megnyugszunk. És ez az állapot mintha mindig eltűnne a ködbe, csak mint délibáb ígéretek táncol kárörvendőn, hívogatón: gyere csak gyere, úgysem kapsz meg.
Azt is elgondoltam, hogy a stúdióm megannyi ketyeréje, kábele, mint a főpap mellére varrt ékszer gyűjteménye, elmém szerint hivatott lenne továbbítani a Jézusi üzenetet, amit lassan be kell vallanom, hogy annyira értelmetlen, mint a csengő rézhúr a pajtában rothadó cimbalmon, mely néhanap megszólal, ha egér mászkál rajta, vagy veréb szarja le.
Jézus biológiai halálával leomlott minden templomos praktikum, feltámadásával meg felépült az új állapot, a mennyei, ami szó köztünk szólva, már eleve megvolt, de mi valahogy sosem tudtuk értelmezni azt. Most sem tudjuk értelmezni azt.
Jelen pillanatban egy Nikodémus vagyok, aki bár látom az Urat, de elmémben azon agyalok, hogyan tudnék visszabújni anyám méhébe? Az a Nikodémus, akinek végül is van annyi vér a pucájában, hogy segitkezzék Jézus temetésén és érezze, hogy valami nem kóser.
Ha eljönne Jézus hozzám, és én megkérdezném, na mit szólsz, jól végzem e a dolgom? Esetleg vegyek inkább aranyozott kábelt a mikrofonoknak? Egyértelműen látnám, ahogy szeretettel mosolyogna, vállamra tenné szeghelyes kezét, hogy érezzem is testileg az energiákat, és azt mondaná: Attila, ne aggódj, minden újjá van építve. Nincs szükség kábelekre. Se nekem, se neked.
Ismervén magamat, rögtön belátnám a szitut, és hinnék neki. De hogy ti is értsétek, virtuban visszakérdeznék: De hát ez a harc, a virtuális-valós, a mesterséges-biológiai, a jó és a gonosz harca?
Jézus mondaná: ez a ti képzelt harcotok. Nem az enyém. Higgyétek el, megvívtam mindent.
Nincs más dolgotok, mint szeretni egymást.
