Na
megvóut.
Nincs
amit kertelni, valami fóbia vett rajtam hatalmat. Az egyszer biztos.
Hajnali
indulás előtt már bántam, hogy nem hagytam valamiféle
testamentumot hátra. Hogy abban az esetben ha... de aztán mégis
erőt vettem magamon, hogy most az egyszer jó lenne felvenni a
pozitíváló maszkot, és minden rendbent mantrázni. Mert túl
bonyolult lenne megírni azt a testamentumot és a hidrofort még
ebben az életben kéne lecserélni. Utána még le lehet írni
aztata testamentumot.
Irtózom
kilépni az útra, mert mi van, ha nem jövök vissza? Amikor az úton
vagyok, már nem félek, ott ura vagyok a helyzetnek.
Irtózom,
hogy de mi van, ha nem talál be a bútor? Amikor ott vagyok, minden
betalál. És ott az ura vagyok a helyzetnek.
Mindenki
ujjong és szereti amit csinálok. Én meg épp hogy nem
pisilem-szarom össze magam. Kisebbségi érzéstől kezdve minden
ami hozzá köthető. Ez már nem alázat, ez valami beteges fóbia.
Azt sem tudom mit kell legyőznöm.
Pszichológushoz
nem akarok menni, mert nem akarom, hogy kiderüljön, nem volt elég
Miklicim vagy túl sok Miklicim volt gyerekkoromban és most az
terrorizál engem. Hogy valamiféle berögzött ősi mintát hordozok
magamban és az gyötör.
Én
szerintem tudom mi a bajom... tele van a tököm mindennel. A
hajtással, a muszájjal, a megfeleléssel (ami nem csupán
mondvacsinált ősi mintakép trauma, hanem igenis félelem az újtól,
az ismeretlentől és attól, hogy én mind ismeretlenekben utazom
mióta eszem tudom, és nem minden kihívás szokott jól elsülni...
hisz a kihívások nem mind sikeres fengshujok).
A
kolozsvári bizsu?bolt (inkább ajándék) Ildikó és Zoli szerint
eszméletlen jól jött ki. Én nincs honnan tudjam ezt, én az egér
kurzor szemszögéből látom a bútort, a szerkezetekben,
illesztésekben, sarkok zárásában, az üveg találkozása a fával
az én szempontom, a ledcsík megvilágítás kábel vezetése,
biztonsága, hogy a tolóajtócskák ne csúszkáljanak az egyenetlen
padlózat miatt... a megoldások, a strapabíró, ergonomikus
kihasználhatóság, az anyagok ésszerű felhasználása és nem
utolsó sorban a haszon az én szempontom.
Hogy
ez az egész hogyan illik bele a képbe, a dizájnba, a fengshuiba, a
történelembe és a futurisztikus nemtommibe, az nem az én
szempontom.
Két
nap alatt annyit összedolgoztam, hogy úgy éreztem, egy hete
szerelek.
És
szombat este még egy klub koncertre is elcsaltak. Ott akkorát
fizettem, hogy önkéntelenül rákérdeztem: netán Bruce
Springsteen koncertre jöttem? Dehogy, pár izzadt ember Hiperkarmára
csápolt és énekelte a hihetetlen infantilis szövegeket. Valami
szar angolos hangzású klubzene formára. Az amikor a gitárt
hidegen csapkodják és olyan mintha lisztet szitálnának kitartóan,
az egész klub egy dumm-dumm, ott semmi más nem hallszik, láttam
valami fuvolát a színpadon, de hallani sosem volt alkalmam, a
szövegek fiszont fengshui mélyek voltak, valószínű, ha sokat
olvasom megértem. Utólag stúdió felvételen kicsit más, igaz
számomra túl alternatív. Nem az a rendezett világ. Túl sok a
pszichés ismétlés. Viszont a ritmus szekció kiváló.
Azt
el kellet fogadnom, hogy ez is egy út, van akinek az, és ne
ítélkezzek, ha nem az enyém és nem tetszik.
Úgy
látszik a modernista zenei ízlésem a bluesba vezethető vissza, a
gyapot földeken szenvedő niggerek gospeljeikhez, mely sznob módjára
James Last vidámságán keresztül szívódik fel. Többször is
visszahallgatva feldolgozásaimat, nagyon puritánok, jól oda kell
figyelni a részletekben zajló hangos mondanivalóra. Minden ott
van, amire ma nincs szükség.
Mindnyájan
tudjuk, hogy úgy élünk, ahogy nem jó, tudjuk hogy lenne jó,
mégis másképp csináljuk.
Nincs
mese, én megvigasztalódtam, az emberiségnek valamikor el kell
pusztulnia. Hogy mikor lesz az? Akkor, amikor a Föld már nem bírja.
Próbáltam
felidézni Ecit és Güzüt, fix a lakóhelyükkel szemben dolgoztam.
Arréb volt Agyag Laci lakhelye. Ott tanultam agyagozni gyerekként.
Eszméletlen világban élt az öreg, imádtam a műhelyét, tele
anyagokkal, szobrokkal, sablonokkal, félbehagyott projektekkel.
Most, hogy a főtér csupasz, szánalmasan szegényesnek tűnik
nekem. Mind, de mind eltűntek a zöld felületek, minden csak beton
és kő. Kell a tér a koncertekre.
Kolozsvár
egy dinamikusan felfejlődő város. Jövőbeni lakhelye a sok
bukaresti bunkónak. Fáj, persze, hogy fáj. De nem fogok se
szemetet összeszedni mások után, és fát sem ültetni, hogy
arrébb az én adópénzemből irtsák azokat, hogy legyen Hanznak
olcsó lambériája. Bassza meg Hanz a lambériáját.
Na
de van valami jó is az egészből.
Mivel
a kortárs művészetnek nem dukál a magentás bizsuboltba
„festményeket” kiállítani, melynek Ildikó külön helyet
szánt a dizájn részeként (jó ötlet), viccből mondtam, hogy
tegyenek ki karikatúrákat. Igenám, de Zolinak tetszett az ötlet és
ő nem viccelt. Nosza nekem is beindult a fantáziám, mert a
hülyeséghez nekem se kell sok impulzus és már fel akartam fogadni
őket egyedi forgalmazóimnak, Zoli erre azt mondta, hogy ez
impresszár munka, mert muevészetről van szó.
Úgyhogy
trauma ide, fóbia oda, úgy néz ki belépek a show bussinesbe.