Magenta vikkend


Na megvóut.
Nincs amit kertelni, valami fóbia vett rajtam hatalmat. Az egyszer biztos.
Hajnali indulás előtt már bántam, hogy nem hagytam valamiféle testamentumot hátra. Hogy abban az esetben ha... de aztán mégis erőt vettem magamon, hogy most az egyszer jó lenne felvenni a pozitíváló maszkot, és minden rendbent mantrázni. Mert túl bonyolult lenne megírni azt a testamentumot és a hidrofort még ebben az életben kéne lecserélni. Utána még le lehet írni aztata testamentumot.
Irtózom kilépni az útra, mert mi van, ha nem jövök vissza? Amikor az úton vagyok, már nem félek, ott ura vagyok a helyzetnek.
Irtózom, hogy de mi van, ha nem talál be a bútor? Amikor ott vagyok, minden betalál. És ott az ura vagyok a helyzetnek.
Mindenki ujjong és szereti amit csinálok. Én meg épp hogy nem pisilem-szarom össze magam. Kisebbségi érzéstől kezdve minden ami hozzá köthető. Ez már nem alázat, ez valami beteges fóbia. Azt sem tudom mit kell legyőznöm.
Pszichológushoz nem akarok menni, mert nem akarom, hogy kiderüljön, nem volt elég Miklicim vagy túl sok Miklicim volt gyerekkoromban és most az terrorizál engem. Hogy valamiféle berögzött ősi mintát hordozok magamban és az gyötör.
Én szerintem tudom mi a bajom... tele van a tököm mindennel. A hajtással, a muszájjal, a megfeleléssel (ami nem csupán mondvacsinált ősi mintakép trauma, hanem igenis félelem az újtól, az ismeretlentől és attól, hogy én mind ismeretlenekben utazom mióta eszem tudom, és nem minden kihívás szokott jól elsülni... hisz a kihívások nem mind sikeres fengshujok).
A kolozsvári bizsu?bolt (inkább ajándék) Ildikó és Zoli szerint eszméletlen jól jött ki. Én nincs honnan tudjam ezt, én az egér kurzor szemszögéből látom a bútort, a szerkezetekben, illesztésekben, sarkok zárásában, az üveg találkozása a fával az én szempontom, a ledcsík megvilágítás kábel vezetése, biztonsága, hogy a tolóajtócskák ne csúszkáljanak az egyenetlen padlózat miatt... a megoldások, a strapabíró, ergonomikus kihasználhatóság, az anyagok ésszerű felhasználása és nem utolsó sorban a haszon az én szempontom.
Hogy ez az egész hogyan illik bele a képbe, a dizájnba, a fengshuiba, a történelembe és a futurisztikus nemtommibe, az nem az én szempontom.
Két nap alatt annyit összedolgoztam, hogy úgy éreztem, egy hete szerelek.
És szombat este még egy klub koncertre is elcsaltak. Ott akkorát fizettem, hogy önkéntelenül rákérdeztem: netán Bruce Springsteen koncertre jöttem? Dehogy, pár izzadt ember Hiperkarmára csápolt és énekelte a hihetetlen infantilis szövegeket. Valami szar angolos hangzású klubzene formára. Az amikor a gitárt hidegen csapkodják és olyan mintha lisztet szitálnának kitartóan, az egész klub egy dumm-dumm, ott semmi más nem hallszik, láttam valami fuvolát a színpadon, de hallani sosem volt alkalmam, a szövegek fiszont fengshui mélyek voltak, valószínű, ha sokat olvasom megértem. Utólag stúdió felvételen kicsit más, igaz számomra túl alternatív. Nem az a rendezett világ. Túl sok a pszichés ismétlés. Viszont a ritmus szekció kiváló.
Azt el kellet fogadnom, hogy ez is egy út, van akinek az, és ne ítélkezzek, ha nem az enyém és nem tetszik.
Úgy látszik a modernista zenei ízlésem a bluesba vezethető vissza, a gyapot földeken szenvedő niggerek gospeljeikhez, mely sznob módjára James Last vidámságán keresztül szívódik fel. Többször is visszahallgatva feldolgozásaimat, nagyon puritánok, jól oda kell figyelni a részletekben zajló hangos mondanivalóra. Minden ott van, amire ma nincs szükség.
Mindnyájan tudjuk, hogy úgy élünk, ahogy nem jó, tudjuk hogy lenne jó, mégis másképp csináljuk.
Nincs mese, én megvigasztalódtam, az emberiségnek valamikor el kell pusztulnia. Hogy mikor lesz az? Akkor, amikor a Föld már nem bírja.
Próbáltam felidézni Ecit és Güzüt, fix a lakóhelyükkel szemben dolgoztam. Arréb volt Agyag Laci lakhelye. Ott tanultam agyagozni gyerekként. Eszméletlen világban élt az öreg, imádtam a műhelyét, tele anyagokkal, szobrokkal, sablonokkal, félbehagyott projektekkel. Most, hogy a főtér csupasz, szánalmasan szegényesnek tűnik nekem. Mind, de mind eltűntek a zöld felületek, minden csak beton és kő. Kell a tér a koncertekre.
Kolozsvár egy dinamikusan felfejlődő város. Jövőbeni lakhelye a sok bukaresti bunkónak. Fáj, persze, hogy fáj. De nem fogok se szemetet összeszedni mások után, és fát sem ültetni, hogy arrébb az én adópénzemből irtsák azokat, hogy legyen Hanznak olcsó lambériája. Bassza meg Hanz a lambériáját.
Na de van valami jó is az egészből.
Mivel a kortárs művészetnek nem dukál a magentás bizsuboltba „festményeket” kiállítani, melynek Ildikó külön helyet szánt a dizájn részeként (jó ötlet), viccből mondtam, hogy tegyenek ki karikatúrákat. Igenám, de Zolinak tetszett az ötlet és ő nem viccelt. Nosza nekem is beindult a fantáziám, mert a hülyeséghez nekem se kell sok impulzus és már fel akartam fogadni őket egyedi forgalmazóimnak, Zoli erre azt mondta, hogy ez impresszár munka, mert muevészetről van szó.
Úgyhogy trauma ide, fóbia oda, úgy néz ki belépek a show bussinesbe.